Languages

Search form

    Heti útravaló

  • Bymartonk
    In
    Dec 11, 2017
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Iz 40,1-5.9-11 és 2 Pét 3,8-14

    Heti gondolat december 11-18.:

    Az adventi szent időnek három nagy szereplője van: Izajás próféta, Keresztelő János és Mária. Ők mindig adventi zarándokutunk kísérői. A zarándok az, aki nemcsak kifelé, hanem befelé is néz egyidőben.

    Izajás próféta a népet vigasztalja. Teszi ezt azért, mert a babiloni fogságban vannak ebben az időben, és Isten büntetéseként élik meg a fogság idejét. Tudják, hogy letértek a helyes útról, és jogosan kerültek fogságba. Izajás a vigasztalás és az új kezdet meghirdetője. Véget ér a fogság, ezért halljuk a vigasztaló szavakat.

    Elsődlegesen ez az első szentírási rész jelentése. Valójában azonban sokkal többről van szó. Történelmileg igaz, hogy a nép fogságban van, de a Szentírás olvasásánál fontos a dolgok mögé nézni, mélyebben értelmezni. Ha a történész szemével olvassuk ezt a részt, akkor csak információt halmozunk fel. De ha zarándokként tesszük, akkor érezzük: itt többről van szó. A bűn fogságáról. A bűn mindig fogva tart bennünket. S a legnagyobb bűn, amikor önmagunkba zárkózunk. Amikor Istent kizárjuk, akkor magunkat bezárjuk!

    Másodlagosan tehát ez az izajási szöveg jelentése – és ennek fényében ez érthetőbbé is válik: lejárt a bűnhődés ideje. Izajás próféta és Péter apostol a második igerészben új időszakot hirdetnek meg. Ennek azonban feltétele az útkészítés. Bűn és bűnhődés. Itt a belső útról van szó. A nép nagy része a szabadulást szó szerint értelmezi – és ezért téved. Ebbe a hibába mi is gyakran beleesünk, mert amit mi Isten büntetésének nevezünk, az tulajdonképpen nem más, mint a mi bűnhődésünk bűneink miatt. Nem büntetés, bűnhődés. Minden bűnünkért bűnhődni kell – ez a tisztítótűz! Így haladunk a szabadulás felé!

    A szabadulás belső dolog. Felszabadult emberrel mindig jó találkozni. A felszabadult ember az, aki nemcsak vigad, hanem belülről örül – a körülmények ellenére is. Aki talán nem is birtokol sokat, mégis telve van örömmel, mert belső utat jár – Isten útját és ezért önmaga! Az ilyen embert úgy ismerjük, hogy egyenes, konkrét, és megbízható. Amit mond, azt is gondolja!

    Az Úr útja a pusztán át vezet - ez a magányosság földje, a magunkba szállás, a bűnbánat helye. Az Úr ösvénye a sivatagon át visz - ez a böjt, az önmegtartóztatás vidéke. A völgyeket fel kell tölteni - a hiányokat, az űrt életünkben orvosolni kell, a sebeket be kell kötözni, a mulasztásokat jóvá kell tenni.

    A hegyeket és halmokat el kell hordani - le kell hántani magunkról mindent, ami fölösleges, meg kell szabadulni a gőgtől, a hiúságtól, a beképzeltségtől, az elbizakodottságtól és az önzéstől. Az egyenetlen egyenes lesz, a hegyek orma és a völgyek mélye egy szintbe kerül - vagyis az emberben megteremtődik a belső egyensúly, a belső béke, az ember megízleli az üdvösség állapotát. A puszta a Bibliában a lélek magányát jelenti, az elmélyülés, a magunkba vonulás csendes óráit. Isten szava csak ilyen csendben válik hallhatóvá. De az Isten szava nem maradhat a szívbe zárva, az mindig alkotó szó, ezért el kell vinni másokhoz, szükségszerűen dinamizmussá válik. Keresztelő Szent Jánosról is azt olvassuk, hogy miután eljutott hozzá Isten szava a pusztában, „ő bejárta a Jordán egész környékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára” (Lk 3, 3). A pusztától a Jordánig és vissza – ez a keresztény lelki élet dinamikája, dialektikája. Ima és tevékenység. Advent a lelki puszta időszaka, a csendes, elmélyült Istenvárás pusztája. Ne féljünk Tőle! smiley

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Dec 04, 2017
    0 hozzászólás

    Heti gondolat december 4-11.:

    Ha arra figyelünk, ami nincs, akkor könnyen elveszítjük azt, ami van, és könnyen beszűkülünk.

    Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem kell észrevennünk a rosszat, hanem arra, hogy ha a bensőnkre figyelünk, akkor könnyebben észrevesszük Isten ajándékait, és akkor tágul a szívünk!          

    Azért térnek vissza mindig a szent idők, így az adventi időszak is, hogy a lényegre figyeljünk, és hogy összeszedjük magunkat. Mindegyik szent időnek van valami specialitása: a karácsonynak a születés, a húsvétnak a feltámadás, a nagyböjtnek a jó értelemben vett lemondás, az adventnek pedig a várakozás és a készülődés inkább a specialitása. Ezért kell ébernek lennünk! Ha nem vagyunk elég éberek, könnyen szem elől tévesztjük a lényeget, s szívünk nemcsak beszűkül, hanem be is szürkül.

    Az éberségnek valójában két összetevője van: megállni és figyelni. E két összetevő gyakorlása nélkül pedig abba a kísértésbe fogunk esni, hogy mindig szem elől fogjuk téveszteni, aki MÁR ITT VAN!

    Megállás: ha nem állunk meg időnként, és lassan elindulunk egy lejtőn, észre sem vesszük! A felgyorsulás előtt még meg lehet állni. Ha azonban ezt nem tesszük meg időben, akkor a lejtőn aztán nem lehet megállni, csak leborulni.

    Az embernek pedig egy idő után azt kell eldöntenie, hogy leborul vagy kiborul. Csak aki tud leborulni, odanfentről és odabentről erőt kérni és kapni, az képes megállni, felkelni, és irányt változtatni. A megtérés irányváltást jelent.       

    Figyelés: ez az éberség másik komponense!

    Krisztus Urunk nagyon jól tudja, milyen az ember, mi lakik bennünk, ezért használja a tolvaj módjára érkező úr képét. Ez ismét nem azért van, hogy ijesztgessen bennünket, hanem mert tudja, hogy könnyen ellanyhulunk! Ha életünknek nincsen ura, többet pihenünk és gyorsabban ellankadunk. Észre sem vesszük, s elindul bennünk a rákos folyamat – a lélek ellensége, hogy eltérítsen bennünket a lényegtől.  

     A kísértés észrevétlen! Ezért kell nagyon ébernek lennünk!

    Egy remete a pusztában keményen böjtölt. Azután azt gondolta, hogy könnyű így megtartani a böjtöt, hiszen tíz kilométernyi távolságban nincs itt hús. Az igazi az, ha előtte van, és mégis megállja, hogy ne egye meg. Elment a város piacára, vett egy nagy darab húst, és odatette maga elé a sziklára. Aztán azt gondolta: Ki enné meg a nyers húst? Az igazi az, ha meg van sütve, és úgysem eszem belőle. Megsütötte. Aztán azt gondolta: az igazi az, ha a számban van, mégsem eszem meg. A szájába vette… aztán szépen megette az egészet.

    Jézus tudta, mi lakik az emberben. Ezért figyelmeztet ma újra az éberségre. Legyetek éberek, álljatok meg, és figyeljetek. Nézzetek bensőtökbe, és akkor kitágul lelketek – Isten szeretetében! 

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Nov 27, 2017
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Mt 25,31-46

    Heti gondolat november 27 - december 3.:

    Amikor az evangéliumot olvassuk, MINDIG meg kell vizsgálni, hogy milyen műfajba sorolható az a részlet, amelyet éppen olvasunk. Ha példázat vagy hasonlat, akkor mögéje kell nézni, és úgy értelmezni – és jól érteni! Krisztus Király vasárnapjának evangéliumi része nem hasonlat! Nem azt mondja Jézus, hogy az ítélet olyan, mint amikor az Emberfia eljön dicsőségében, hanem azt mondja, hogy ELJÖN! Így kell ezt értenünk! Négy rövid gondolat segíthet e szentírási rész jobb megértésében:

    Első: Az Emberfia eljön dicsőségében (doxa) vagyis isteni ragyogásában és ránk világít! Ez valójában nem félelmetes, hanem nagyon jó hír: eljön, tehát az isteni igazságszolgáltatás nem marad el. Sok minden van e földi életben, amit nem értünk… Talán nem látjuk életünknek, munkánknak és szenvedéseinknek értelmét… És közben nagyon is látjuk a sok igazságtalanságot… Ezért jó hír az, hogy lesz isteni (és nem emberi!) igazságszolgáltatás, és ha ezt nekem az Emberfia mondja, Neki elhiszem. smiley Nem értek még sok mindent, de neki elhiszem. Mert eljön. Hogyan? Ezt inkább Rábízom. smiley

    Második: Gyertek, Atyám áldottai: Mind áldottak vagyunk. Ember előtt nem mindig, de Isten előtt mindannyian egyforma eséllyel indulunk. Amikor Isten elindított földi utunkra, megáldott minket, képének egy részletét helyezte belénk. Ha ezen dolgozunk, és ezt formáljuk egyénileg és közösségben, akkor ez ismét jó hír. Az áldottságomon kell dolgoznom, s akkor fogom érezni az Ő fényében, amikor megjelenik, hogy melyik oldalra állok…

    Harmadik: Semmi sem maradhat következmény nélkül! Az ítéletet magunkban hordozzuk: befogadjuk és tovább adjuk Istent vagy nem? Ez itt a kérdés, és nincs de vagy ha! Igen vagy nem? Ez nem kegyetlenség, hanem pontosan ez az isteni igazságszolgáltatás lényege: ezért van értelme jónak lenni, még akkor is, ha mostanában nem jutalmazzák meg nekünk. Pontosan a végítélet fogja megadni a dolgok értelmét, de egyéni felelősségünkre is rávilágít!

    Nem Isten büntet tehát, hanem mi magunkat! A bűnben benne van már az ítélet, a következmény! Ha meg valaki jót tesz, akkor annak is meglesz a következménye! Mindennek következménye van, és ezt mindenkinek magának kell felvállalnia! Amikor névsorszólítás van, nem állhatunk oda a másik helyett!

    Az eddig elmondottak alapján könnyen arra gondolhatunk, hogy tetteink alapján leszünk megítélve! Pedig nem erről van szó egészen! Honnan tudjuk? Az Írás válaszol:

    Jöjjenek Atyám áldottai, foglaljátok el a Kezdettől fogva Nektek elkészített országot! Mindenkinek el van készítve az örökség, attól függetlenül, hogy tett vagy nem tett valamit érte! Örökségünk van, amit jogilag egyenesen öröklünk! Azonban, ha az ember ráébred, hogy Ő áldott, akkor igyekszik minél több jót tenni! Tehát nem követelmény lesz neki a jó cselekedet, hanem következmény! A jó vagy rossz cselekedetek tehát nem követelmények, hanem következmények! Annak következményei, ahogyan élünk…

    Ha Istennel élünk, meglátszik. Ha nem, az is! A döntés rajtunk áll – de egyenként!

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Nov 20, 2017
    0 hozzászólás

    Heti gondolat november 20-27.:

    Az élet lehetőség és a lehetőség felelősség! Az élet ajándék, de ha nem csomagoljuk ki a magunk számára, ami abban SZEMÉLYESEN NEKÜNK (csomagolva) rejtve van, akkor a példázat szavaival a „külső sötétségre” kerülünk, mint az a szolga, aki elásta talentumát, és nem kamatoztatta. Saját maga fölött mondta ki az ítéletet. Nem Isten dob a sötétségre. Ő ilyet nem tesz, csak tiszteletben tartja szabadságunkat.

    Ha nem mozgatjuk magunkban az Istentől kapott életet, akkor megposhadunk, és elhalunk: külső sötétségben élünk, mert szuszogunk ugyan, de nem lélegzünk igazán. Ami él, az lélegzik (lélek-zik!), lelke van.

    Isten élő kapcsolatra hív meg bennünket, ez pedig azt jelenti, hogy Ő megteszi mindig a maga részét, alkalmazkodik a mi fejlődésünkhöz, de a lépéseket mindenkinek magának kell megtennie. Helyettünk Ő nem léphet.  

    Jó tudni ugyanakkor azt, hogy Isten megbízik bennünk, és ami az Övé, abból ad nekünk. Ezért válik az ajándék felelősséggé.

    Ami nem fejlődik, visszafejlődik. Nincs egy helyben topogás… smiley Ő azt várja tehát, hogy hűségesek legyünk a belső munkában, amelyre meghívott, és hogy akkor is dolgozzunk, amikor nem látjuk – akár hosszú ideig is – eredményét.

    Ne szomorkodj, ha valami szépet csinálsz, és senki sem veszi észre. A Nap is minden reggel csodálatos előadást tart, pedig a közönség nagy része alszik.” (John Lennon). A Nap is hűségesen végzi munkáját, mert az az Ő dolga. Mi lenne, ha visszavonulna? Akkor egész biztosan észrevennénk.

    Amikor nem végezzük el munkánkat, az hamar meglátszik. Amikor pedig rendszeresen végezzük, az ritkábban látszik. Ez a csapda. Ezért van az, hogy könnyen elkeseredünk és elfásulunk! Ugyanaz reggel, ugyanaz délben, ugyanaz este, mindennap. És belefáradunk sokszor… de egy amiért érdemes mindig újrakezdeni: MIATTA, AKI MEGBÍZOTT ÉS MEGBÍZIK most is benned, bennem. smiley

    Isten a hűséget kéri számon. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok Rád. Menj be Urad örömébe. Mi ez az öröm? Amikor megtapasztaljuk, hogy már itt van velünk. Nemcsak egykor majd, odaát, hanem már most, a hűségben velünk van az Isten, mert Ő a HŰSÉG. smiley

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Nov 13, 2017
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Bölcs 6, 12-16

    Heti gondolat november 13-20.:

    A bölcsesség ragyogó és hervadhatatlan, könnyen felismerik, akik szeretik, és rátalálnak, akik keresik. Már előre megmutatkozik azoknak, akik vágyódnak rá. Aki korán reggel keresni kezdi, nem kell fáradnia, mert ajtajánál ülve találja” – olvassuk a Bölcsesség könyvében (Bölcs 6, 12-16)

    Sokat forgunk önmagunk körül, amíg felismerjük, hogy a bölcsesség nagyon közel van hozzánk. Ha Istent valóban szerető (és nemcsak parancsait megtartó!) emberek akarunk lenni, ezt az alapigazságot közel kell engednünk szívünkhöz.

    A Bölcsesség Lelke önmagunkhoz akar elvezetni.  Mi sokszor irigyeljük mások sorsát és elégedetlenek vagyunk a magunkéval. Miért?

    Két okból:
    1. Mert összehasonlítjuk magunkat mással, és ez nem igazán tud igazi boldogságot eredményezni. A magunk élete helyett másokét fogjuk élni.
    2. Mert munka nélkül szeretnénk fejlődni.

    A naggyá válás vágya természetes, de nem mindegy, hogy milyen áron akarunk nagyokká válni! Munka nélkül nem megy. Én itt a belső munkára gondolok smiley, az Úrral való időzésre.

    Az Úrral való időzés segít rendet vinni gyakorlati életünkbe. És olyan tisztán látást ad, mely nélkül nem képzelhető el az igazi bölcsesség. Aki napját az Úrral kezdi, az tudja szívét az Ő jelenlétében megőrizni mindhalálig. Így kezdődik a mennyország mindennap, s aki ezt felismeri már bölcsességre tett szert. Világosságodból adj, olajodból ne adj! (Mt 25,1-13). E bölcs mondás értelme, életed világítson, mint a fény, de a kegyelem támasztotta hitet, mely Krisztusból forrásozik, soha ne add el: kényelemből sem és a korszellem hatására sem. A kényelem és a korszellem tévútra vezet. „Aki a korszellemmel köt házasságot, hamar özvegységre jut.” (Prohászka Ottokár püspök).

    Amelyik pillanatban nem akarsz jobb lenni, megszűntél jó lenni. Igen, bejárhatunk egy nagy kerülő utat, megkerülhetjük a fejlődés útját, de amitől elmenekülünk, úgyis végig kell egyszer járni. Erre a munkára kell igent mondanom, ezt más nem végezheti el sosem helyettem, és így alakul ki bennem is a krisztusi lelkület!

    Ezzel a munkával állandóan a készenlétet tartom ébren magamban, ahogy az öt okos szűz is tette (Mt 25, 1-13). Éberek voltak, figyeltek a mindig bennük szóló isteni hangra, és azt követték! Ezért voltak okosak. Ezt az okosságot adja meg nekünk is a Bölcsesség Lelke! 

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Nov 06, 2017
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Mt 23, 1-12.

    Heti gondolat november 6-12.:

    A farizeusok és írástudók szívesen figyelnek a részletekre, hogy nézzenek, de ne lássanak! Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumokat, velük kapcsolatban mindig azt vesszük észre, hogy részlet-kérdéseket boncolgatnak, ami önmagában nem lenne rossz, de teszik ezt azért, hogy önmagukat igazolni tudják, és ne kelljen megváltozniuk és/vagy változtatniuk! Nem mindegy, milyen szemszögből nézzük a dolgokat: az Egész szemszögéből vizsgáljuk a részeket, vagy csak önmagukban vizsgáljuk azokat!

    Az evangélium egy egységes egész, és pontosan a részekhez való görcsös ragaszkodásainkból szeretne kiemelni azért, hogy ne kalitkába zárva, rácsok mögött éljünk, mint a rabszolgák, hanem kirepüljünk abból. Persze, szárnyalni sokkal veszélyesebb, mint repdesni, de igazából a szárnyalás tesz szabaddá. Isten a fejlődésünket akarja. Kiemel a rácsból és megmutatja a repülés lehetőségét. Persze, ez fáj, és sírunk, mert a fejlődés mindig fájdalmas! Amikor növekszik az ember foga, az is fáj, mert a növekedés fájdalmas.

    A kis hagyományaink és szokásaink, amelyekhez foggal-körömmel ragaszkodunk, lehetnek tehát akadályok fejlődésünkben. Ez nem azt jelenti, hogy nem fontosak a törvények, de amikor csak azok lesznek fontosak: akkor a fától nem fogjuk látni az erdőt. smiley

    A törvénytudók is ebbe a hibába estek bele. A törvény már nem segítette, hanem akadályozta őket. Minden lehetségest megtettek, hogy ne kelljen megváltozniuk. Egyébként minél többet tanulunk, annál inkább megvan a veszélye, hogy megmagyarázzuk, mit miért nem kell megtennünk… smiley

    Ebben az értelemben a vallásgyakorlás is lehet akadály. Értsük jól: fontos, de lehet akadály! Akkor, amikor megelégszünk azzal, hogy vasárnap ötven perc, aztán reggeli ima, étel előtt és után meg este, de ennél közelebb nem akarjuk Istent közel engedni. Miért? Mert esetleg akkor arra kell rádöbbennünk, hogy mi is olyan bűnösök vagyunk, mint azok, akik nem járnak templomba. smiley Jól értjük?

    Tudom, kemények ezek a dolgok. De ezekről a kemény dolgokról beszél ma Jézus, ránk világít és leleplezi farizeusi hajlamainkat! Ez fájhat is, de teszi ezt azért, hogy megszabaduljunk megszokásaink kötöttségétől, mert ezek megkötnek. Amikor lekötözzük magunkat, nem tudunk szárnyalni és Isten minket szárnyalásra hív, nem repdesésre.

    Általában azok az emberek szeretik a méltóságteljes megszólításokat, akiknek fontosak a részletek, és akik istenigazából nem akarnak megváltozni, fejlődni… Ezért fontosak a címkék! smiley Kiragadják a törvényből, ami nekik kellemes, szeretik magukat úrnak, mesternek, szólíttatni…

    Mikor is szabad valakit úrnak szólítani? Amikor nem önmaga, hanem az Úr felé vezet. Mikor lehet atyának és mesternek szólítani? Akkor, amikor az Isten felé visz engem. Mestereimet ma is nevükön szólítom, de az Urat érzem bennük… mert a helyükön vannak, és ezt jelenti az alázat. Ismerik magukat, és ők is úton vannak.

    Az alázat az, amikor a helyemen tudom magam, ismerem önmagam. S akkor nem fogom magam sem túlbecsülni és másokat leértékelni, sem alábecsülni, s magamat leértékelni. S ha tudom, hol tartok, akkor látni fogom a következő lépést is!

    …és elkezdhetek szárnyalni! Szerintem megéri. smiley

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Oct 31, 2017
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Mt 22, 34-40

    Heti gondolat október 30 - november 5.:

    A fösvény az aranyát a kertjében rejtette el, egy fa alá. Minden héten kiásta és órákon át nézegette. Ám egyszer egy tolvaj ellopta az aranyat. Amikor a fösvény legközelebb jött, hogy gyönyörködjék a kincsében, csak az üres gödröt találta. A fösvény bánatában üvölteni kezdett, de annyira, hogy a szomszédok a kíváncsiságtól hajtva odaszaladtak hozzá. Amikor megtudták bánata okát, egyikük megkérdezte:
    - Használtad te azt az aranyat?
    - Nem - válaszolta a fösvény - csak hetente megnéztem.
    - Hát akkor - mondta a szomszéd - amennyi hasznod volt az aranyad nézegetéséből, legalább annyit tudsz abból is meríteni, ha hetente kijössz ide a gödröt bámulni...

    A történet alapján és a szeretetparancs fényében több embertípust ismerhetünk fel:

    Elsőként eszünkbe juthatnak azok, akik minden vasárnap eljárnak templomba, de nem gyakorolják a szeretet parancsát, nem hitelesek – és ezért elrettentő példák a többiek számára!

    A második embertípusba tartoznak azok, akik az előbbiek miatt azzal vigasztalják magukat, hogy akik templomba járnak, semmivel sem jobbak, mint ők. E második csoport tagjai ezáltal kettős hibába esnek: először is az, hogy összehasonlítják magukat másokkal, ez pedig végzetes hiba! Azért végzetes, mert az Isten mindenkit egyedinek teremtett és én azzal töltöm időmet, hogy másokkal hasonlítgatom magam össze. Így nem a saját életemet élem – és telik az Isten által kapott idő. Nem is telik, hanem múlik, mert nincs abban túl sok érték.

    Másik hiba az – és ez szorosan összekapcsolódik az elsővel – hogy nemcsak összehasonlítom magam másokkal, hanem elmenekülök magamtól, és másokkal foglalkozom.

    A harmadik csoportba azokat sorolhatjuk, akiket nem érdekel az istenkérdés, mert ők anélkül is képesek jó emberek lenni. Kétségtelenül lehetnek jó emberek, de hogy nem keresztények, az biztos. Pontosan a szeretetparancs fényében!

    Negyedikként pedig ismerünk olyanokat is, akik szeretik Istent, és arra teszik fel életüket, hogy Őt hirdessék életvitelükkel, életpéldájukkal. Egyik édesapa mesélte el: amíg nem ismertem be serdülő gyermekem előtt hibáimat, addig nem tudtam elérni semmit nevelésével. Amikor azonban beismertem, automatikusan jó irányba indult el kettőnk kapcsolata.

    A szeretet parancsa ismerős számunkra. Talán minden vasárnap megnézzük mi is azt a kis gödröt, ahová a szeretetparancsát jól elástuk, de nem kamatoztatjuk, nem fektetjük be mások gazdagítására. Ezzel mi is gazdagabbak lennénk... De mi nézegetjük ezeket a gödreinket....

    Ez az, amikor nem változik meg életvitelünk, életpéldánk. Az életpélda hiánya a mai társadalom problémája: ha nem vagyunk őszinték önmagunkhoz, másokhoz sem tudunk azok lenni.

    Melyik csoportba tartozom?

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Oct 16, 2017
    0 hozzászólás

    Amikor étterembe megyünk, étlapot hoznak, amely több lehetőséget kínál számunkra. Az izajási szövegben is egy étlap tárul elénk, amelyet majd Isten kínál fel népének! Az olvasmányban elhangzottakhoz kapcsolódik az újszövetségi példabeszéd üzenete is!

    Isten elküdte Fiát, és most már nemcsak egy nép, hanem mindenki részére nyitottá válik az általa megszervezett menyegző! Egy nép (és ezen belül egy vallás sem!) sajátíthatja most már ki Istent magának, mert az Ő Fia mindenki számára felkínálja a lehetőséget, hogy egyházában étkezzünk! (Amikor itt egyházról beszélek, én arra az élő közösségre gondolok, amelybe ki-ki tartozik, és NEM az intézményre csupán!)

    A szentírási szövegek több kérdéssel szembesítenek: Elfogadom-e a meghívást, és ha igen, akkor meg tudom-e állapítani, hogy nekem mire van szükségem? Felnőttnek tartjuk magunkat, de tudjuk egyáltalán, hogy nekünk mi a jó? Amíg ugyanis nem jelenünk meg a menyegzőn, addig elég nehéz megtudni, hogy mi is van az étlapon! A menyegző sem a szentmise és istentisztelet csupán, hanem az Istennel és Istenben való élet…

    Általános jelenség, hogy azok az emberek szoktak nagyokat mondani az egyházról, akik tőle távol élnek, és nem gyakorolják hitüket. Nem tartják szükségesnek a lelki étkezést, de az ízekkel tisztában vannak! Nem ellentmondás ez? Sajnos a legtöbb esetben így van: távolról ítéljük meg a dolgokat, távolról ítéljük el, ítéljük meg egymást! Pedig nem is igazán tudjuk, ki is a másik…

    Amíg nem kóstoljuk meg az Isten által felkínált eledelt, addig nincs jogunk ítéletet alkotni sem egyházról, sem embertársainkról! Amíg nem veszünk részt közösségi életünk alakításában, nincs jogunk kritizálni társadalmunkat! Amíg nem tisztázzuk őszintén kérdéseinket, nincs jogunk válaszokat adni!

    Itt van a nagy probléma: hihetetlen, számunkra felfoghatatlan nagy szeretettel hív minket Isten az Ő asztalához, de mi nagyon sokszor mással vagyunk elfoglalva. A leglényegesebbet hagyjuk ki az életünkből: a lélek táplálását.

    A hét első napja legyen az Istené. Merjünk Vele kezdeni a hetet! A hét első napja nem a hétfő, hanem a vasárnap, amit ha megszentelünk, akkor elkezdjük a szeretet útját! Kellő pihenés után könnyebb imádkozni, dolgozni, és szórakozni is!

    Isten mindenkit meghív. De kiválasztott csak az lesz, aki a meghívást elfogadja! Azért mondja Jézus a mai példabeszédben: Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak. Kiválasztottak akkor kezdünk lenni, ha igennel válaszolunk és egész életünkben azon fáradozunk, és azon dolgozunk, hogy másokat is ráébresszük kiválasztottságára. Erre kaptunk meghívást Istentől, s ezt megélni is csak szeretetben lehet és érdemes!

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Oct 09, 2017
    0 hozzászólás

    Magyarok Nagyasszonya

    Heti gondolat október 9-16.:

    Egy kisfiú a homokozójában játszott. Volt ott neki sok kis és nagy autója, műanyag vedre és lapátja, amelyek segítségével utat szeretett volna építeni. Hozzá is látott, és ahogy építette az utakat és alagutakat a puha homokban, talált a homokozó közepén egy nagy követ. Nem is gondolkodott sokat, tudta mit kell tennie: körülásta alaposan a követ, hogy ki tudja hengeríteni helyéről. Ez sikerült is, de amikor a homokozó láda falához ért, meg kellett emelnie a követ, és ez aztán semmiképp nem ment. Nem volt hozzá elég ereje. Hozzálátott újra meg újra, de hiába. Elkeseredett és toporzékolt idegességében. Aztán hangosan kezdett sírni. Közben édesapja figyelte őt a ház ablakából, és ekkor odament hozzá, egészen közel: - Fiam, miért nem vetettél be minden rendelkezésedre álló erőt? Miért nem használsz ki minden lehetőséget? A kisfiú megsemmisülten zokogta: - De hát azt csináltam, apa, mindent megpróbáltam. - Nem fiam – helyesbített az apa kedvesen. – Nem próbáltál meg mindent. Nem kértél meg engem! Azzal az édesapa lehajolt, megragadta a követ, és kirakta a homokozóból.

    Amikor mi magyarok Magyarok Nagyasszonyára tekintünk, fontos kérdést kell megválaszolnunk: Tudok segítséget kérni? Vagy önfejűen és makacsul, saját elképzelésemben kitartok addig, amíg megszakadok! Egyéni tragédiáink azért történnek legtöbbször, mert elhitetjük magunkkal, hogy egyedül vagyunk! Pedig az élet apróbb dolgai is egyértelműen mutatják: ha nem tudok főzni, akkor nyilván ahhoz kell fordulnom, aki ezt jól vagy legjobban tudja: a szakácshoz. Ha beteg vagyok, orvoshoz kell fordulnom, vezetésben sofőrhöz… stb.

    Ha pedig nagy bajban vagyok, ÉS TÉNYLEG MINDENT MEGPRÓBÁLTAM, akkor olyanokhoz, akik már hasonló helyzeteken átmentek… és ha már az sem segít, kérdezzem meg a szenteket, vagy a legnagyobbat – Máriát – mit is kell tennem még? Jaj, nem vagy katolikus? Ez miért baj? Ők is olyan emberek voltak, mint te. Beszélgethet bárki velük! smiley

    Ők meg azt fogják válaszolni: tedd azt, amit mi is tettünk! Add át ügyedet Istennek! Bízd végre Őrá, ahogy mi is tettük! Mi ebben az önátadásodban és önfelajánlásodban drukkolni fogunk, mi is veled leszünk.

    Ezt tette Szent István király is, amikor kilátástalan helyzetében önmagát és országát Istennek ajánlotta. Őseink ezt a felajánlást szent örökségként származtatták nemzedékről nemzedékre. A felajánlás egyébként sem azt jelenti, hogy adok valamit Istennek, hanem azt, hogy visszaadom Neki, ami az Övé! smiley Vagyis önmagamat! smiley Hogyan adom vissza önmagamat neki, amikor már eléggé felnőttem? smiley  Próbálok kilépni a nehéz helyzetből, amiben éppen vagyok, de nem úgy, hogy nem foglakozom vele, hanem elengedem, éspedig úgy, hogy csendben átadom magam Istennek: Istenem, HA TE JÓ VAGY, NEM AKARHATSZ ROSSZAT. AKKOR ÉN MIÉRT IS FÉLEK? Az Istennek való önátadás azt jelenti még egyszer: visszaadjuk magunkat és családunkat NEKI és az jó kezekben lesz. Ahogy Szent István király is, Mária, és nemzetünk szentjei is tették! 

    Mindig Isten kezében vagyunk, akkor is, amikor nem tudjuk. Ha tudatossá tesszük, akkor már nem fogunk félni, hogy visszaadjuk Neki, ami az Övé – vagyis önmagunkat – ahogy Mária, a Magyarok Nagyasszonya is tette! smiley

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Oct 02, 2017
    0 hozzászólás

    Heti gondolat október 2-9.:

    Nincs kedvem – hányszor érezzük, gondoljuk és ki is mondjuk e két szót mindennapi életünkben.

    Nincs kedvem dolgozni. Sokszor elgondolkodom e kijelentésen. Amikor egészségileg nem érzem jól magam, akkor ez teljesen érthető, hiszen fáradt a szervezetem, és pihenésre van szüksége. Amikor nem pihenek eleget, ugyanez a helyzet, és ilyenkor könnyen eluralkodik rajtam a kedvtelenség érzése.  Aztán mégis elindulok, és – mivel kötelességem – végzem rutinszerűen mindennapi feladataimat.

    De mi van akkor, amikor egészségileg sincs különösebb bajom, esetleg nem is vagyok annyira fáradt és mégsincs kedvem tenni a dolgomat? Ilyenkor jó lenne kicsit elvonulni, és megkérdezni magunktól: miért nincs kedvem dolgozni? És ha tényleg belefáradtam teendőimbe, amelyeket esetleg évek óta végzek, akkor van bátorságom feltenni a kérdést, hogy mi történik velem és bennem? Mi a bajom a munkámmal? Vajon nem kellene egy sokkal fontosabb kérdést feltenni ilyenkor: mi a bajom magammal, miért nem érzem jól magam a bőrömben?

    Ha ugyanis a munka nem tesz ÁLTALÁBAN boldoggá, akkor lehet, hogy életkedvemet kellene felülvizsgálnom először, és azután azt is, hogy tényleg azt a munkát végzem-e, amelyben kedvemet találom? Tudok-e életet vinni a munkámba, és van-e bennem életkedv? Van-e kedvem élni és dolgozni? Olyan egymással összefüggő kérdések ezek, amelyek végülis egész egzisztenciámat érintik.

    Isten pedig mindenképp életre teremtett, amelyhez kedvünk kell legyen. A munka pedig életünk jelentős része, amelyhez szintén kedvünk kellene legyen. És ha nincs, vajon miért? Hiszen Isten az Élet Istene és mindenképp javunkat akarja. Akkor hová lett a kedvünk…?

    Demjén Ferenc énekes szavai jutnak ilyenkor eszembe, amelyet a Nagy Utazás c. dalában énekel: „Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál, hol van a tűz, hol van az a mindig sóvár régi láz, Az a régi égi láz…

    Egészen bizonyos, hogy életre lettünk teremtve, s az élet pedig általában jókedvvel párosul. Ha nem történt semmilyen tragédia, akkor miért veszítjük el azt a régi égi lázat, amellyel járnunk kellene nagy utazásunkat? Miért veszítjük el kedvünket?

    Lehet, hogy túl sok a kérdés, de az egész – véleményem szerint – oda vezethető vissza, hogy vissza kellene térnünk a valóban élő Istenhez. Aki ugyanis élő kapcsolatban él Istennel, az általában nem kedvtelen ember, hanem minden nehézség közepette is van kedve meghallani Isten szavát és azt követni bármi áron. Csak azért, mert élő és személyes kapcsolata van Istennel.

    A szentírási rész példabeszédében is ugyanerről van szó. Amikor Isten meghívott erre az életutazásra, belénk ültette azt a „lázat”, és azt a vágyat, amellyel át tudunk menni az életen Ővele, és ha néha el is kap a kedvtelenség, mégis úgy cselekszünk, mint az a példabeszédbeli fiú, aki MÉGIS kimegy a szőlőbe, és dolgozik.

    Van kedved élni? Van kedved dolgozni? Van kedved imádkozni, Istennel élő kapcsolatba lenni? Ha újra elindulsz, feltör az a régi égi láz, amit csak a személyes, Istennel való kapcsolat adhat, és visszanyerheted életkedved, munkakedved smiley

    Jókedvű hete(ke)t!  

    (Sajgó Balázs)

    Pages