Languages

Search form

    Heti útravaló

  • Bymartonk
    In
    Sep 26, 2016
    0 hozzászólás

    Heti gondolat 2016. szeptember 26. - október 3.:

    Isten minden embert életszentségre hív, vagyis arra, hogy Hozzá hasonuljon! Az ember pedig választ ad erre valamilyen formában: pozitívan, negatívan vagy közömbösen. Minden magatartásforma egy válasz! Akkor is kommunikálunk, amikor nem kommunikálunk! smiley

    Mi az életszentség? Az Ószövetség nagy példái állnak előttünkÁbrahám hazudott, mert amikor Egyiptomba mentek feleségével, megtagadta őt. Jákob csalt, csalással szerezte meg az elsőszülöttségi jogot! Mózes ölt és hitetlenkedett, Dávid házasságot tört és halálba küldte szeretője férjét, Illés pedig önfejű volt és beképzelt. Ez lenne a példa? Hol itt az életszentség? – kérdezhetjük. A folytatásban. Mert fokozatosan ráébredtek arra, hogy nem válhatnak önmagukká a saját erejükből, nem tudnak Istenhez hasonlóvá válni egyéni erőfeszítéssel! Az életszentség ugyanis nem a morális értelemben vett bűntelenség, hiszen ezt senki emberfia el nem képes érni, főleg a saját erejéből nem! Az életszentség azt jelenti, hogy azzá válok, akinek Isten elképzelt: önmagammá! Ez pedig bűnök és bűnhődések sorozata! Isten mindkettőt megengedi: a bűnt is és a bűnhődést is! Valaki olyan szépen fogalmazta meg: tapasztaltam, hogy Isten még a bűnben is velem van, hogy nagy bajom ne legyen belőle. Igaz, bűnhődnöm is kellett, de abban is velem volt! Bárhogy is legyen, ez a legszebb dolog, amiről a Szent Könyvek tudósítanak: bárhogy is legyen, Ő velünk van! Mi nem vagyunk mindig vele, de Ő mindig velünk van!

    Ezért fér meg a Szentírásban – sőt ettől szép és reális, ettől remekmű ez a könyv – annak a sok bűnnek a leírása, amelyeket a legnagyobbak is elkövetnek! Ha valaki elcsodálkozik tehát – márpedig mindenki elcsodálkozik a sok gonosztett leírásán – akkor így érthető.

    Ki az közülünk, aki – bár soha nem követett el hasonló gyalázatos bűnöket – mégis úgy ragaszkodik Istenhez, mint Ábrahám, aki úgy vágyakozik Istenre és küzd vele az áldásért, mint Jákob, aki úgy képviseli a rábízottakat Isten előtt, mint Mózes, aki úgy megsiratta bűnét, mint Dávid? Az Istenhez fűződő kapcsolatuk, Istenhez tartozásuk lett életük eleme. Ezért szentek ők és ezért példaértékűek számunkra! Önmagukká váltak folyamatosan! Az életszentség tehát nem csupán egy morális, erkölcsi dolog, hanem sokkal több annál… hamis énünk visszaalakítása saját igazi énünké, s ez nem megy, csak akkor, ha a bennünk lévő Istennel dolgozzuk ki ezt a projektet! smiley

    Ezért fontos, hogy elérjünk az Újszövetség szintjére. Isten minket oda akar elvezetni, ahol Őt tisztábban látjuk. Amíg elítéljük az Ószövetség bűnös embereit, addig mi is csak „ószövetségiek” vagyunk az Újszövetség köntösében! Amikor elítéljük azokat a gonosztetteket, amelyek oda leírva vannak, akkor még nem vagyunk készek a megbocsátásra, sőt: eléggé messze állunk önmagunktól, vagyis az életszentségtől!

    Gondoljunk csak Pál apostol példájára: ő is egyszer Saul volt, aki nemcsak üldözte, hanem öldökölte is Jézus követőit! S Jézus Krisztus mégis őt hívja el apostolának a damaszkuszi úton. Mégis őt szereti, őt választja. Maga Saul sem érti, Pálként sem érti, hogyan lehetséges ez. Ha valaki nem érdemes erre, Pál úgy érzi, ő aztán valóban nem. És ez a ki nem érdemelt lépés Jézus részéről, ez a kegyelem! Istennél nem az érdem a lényeg! S ez sokkal több, mint megkegyelmezés csupán (ez csupán jogi aktus lenne!) – ez ISTENNEK INGYENES KEDVESSÉGE!

    Igazán lenni azt jelenti: kapcsolatban élni. Méghozzá jó kapcsolatban Istennel, embertársaimmal, önmagammal. Ez hosszú folyamat, erről ecsetel szépen a Szentírás. Olvassunk bele – rendszeresen, türelemmel! smiley

    Szép hetet!

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Sep 19, 2016
    0 hozzászólás

    Heti gondolat 2016. szeptember 19-26.:

    Írok nektek egy történetet az ikrekről. Sokatoknak ismerős lesz, remélem! smiley Sok minden ismerős nekünk: elmondjuk, hogy hallottuk, de nem változott semmi. Akkor tényleg hallottuk? Nyitva tartottuk szívünket, vagy csak a fülünket?

    Történet: Az ikrek közül az egyik tántoríthatatlan optimista, aki szerint az élet igenis habos torta. A másik viszont megkeseredett pesszimista, aki mindenben a rosszat látja. Szülei mindkettőt pszichológushoz vitték, és a szakember azt tanácsolta, hogy próbálják kiegyensúlyozni a két gyermek személyiségét. A legközelebbi születésnapjukon külön-külön szobában bontassák ki velük az ajándékaikat! A pesszimistának vásároljanak össze szebbnél szebb ajándékokat, az optimistának pedig adjanak egy doboz trágyát. A jóemberek tartották magukat az útmutatáshoz, és feszülten várták az eredményt. Amikor bekukucskáltak a pesszimistához, halhatták, hogy megállás nélkül zúgolódik: De ronda ez a számítógép! Fogadjunk, hogy ez a videójáték mindjárt összetörik... Ezeket utálom... Láttam már ennél nagyobb távirányítós autót is... Lábujjhegyen a másik ajtóhoz lopakodtak, s a kulcslyukon át látták, hogy az ő kis optimistájuk sugárzó arccal labdázik a lócitromokkal. Úgy sem csapnak be - kuncogott.  Ahol ennyi trágya van, ott egy póni lovacskának is kell lennie! smiley

    Bizonyára ismerünk olyan embereket, akik derűt sugároznak, pedig az élet nekik sem könnyebb, mint azoknak, akik szüntelenül panaszkodnak. Egyedül, magukban azok az emberek is szenvednek, akik arcán az öröm sugárzik. Szenvednek, de szenvedésük nem értelmetlen, mert kapcsolatban vannak a Forrással, saját mélységükkel, ahol Isten lakik! Nem mindegy, hogyan állunk hozzá életünk formálásához…

    Furcsa, hogy Jézus korának egyik ravasz agronómusát állítja példaként (Lk 16,1-13). Fontos azonban tisztázni, hogy Ő nem a hűtlen intéző ravaszságát, csalását dicséri, hanem azt az élni és túlélni akarást, ami elengedhetetlen része kell legyen keresztény életünknek is.

    Keressük meg azt, hogy a legkisebből is mit tudunk kihozni, hiszen – ahogy az evangéliumi rész zárul – aki a kicsiben hű, az lesz a nagyban is hű. Ez nem azonos a „merjünk kicsik lenni” politikai szlogennel, hanem pontosan az ellenkezője: aki a kis dolgokban hűséges, aki teljesen figyel a részletekre, az növekedni fog és naggyá válik, a nagy dolgokban is hűséges lesz.

    A második gondolat az elsőt erősíti meg azáltal, hogy Jézus fordítva is megfogalmazza: aki a kicsiben hűtlen, a nagyban is az lesz.

    Nincs kisebb bűn, vagy kisebb hazugság, csak a mi értelmezéseinkben! A kicsiből lesz a nagy, illetve könnyen lehet nagy. Ebben pedig az a jó hír, hogy ha időben észrevesszük kisebb bűneinket, félrelépéseinket, akkor szintén nem az elkeseredés a megoldás. Amikor mindig visszatérő hibáinkat látjuk, az az érzésünk, hogy azoktól soha sem fogunk megszabadulni… De nem feladni kell, hanem először szembenézni, aztán újrakezdeni mindennap, és egyszer csak észlelni fogjuk, hogy ha mindennap hűségesek voltunk a kicsihez, meghozza gyümölcsét. Ha kézbe vesszük, sikerül, ha nem, nem! smiley Ilyen egyszerű! smileyMinden utazás az első lépéssel kezdődiksmiley Jó utat! smiley

    Szép hetet!

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Sep 13, 2016
    0 hozzászólás

    Heti gondolat 2016. szeptember 12-18.

    Egyszer egy kispap megkérdezte lelkivezetőjét: mondja, hogyan tud ilyen nagyvonalúan élni, ilyen úri módon? Annyira fel tudok nézni Önre, mert nem úrként, úrhatnámként, hanem a szó nagyvonalú értelmében Úriember Ön! Ekkor a lelkivezetője elmosolyodott, és ezt a választ adta: tudod, erre születni kell

    Mi mire születtünk?

    Mi embernek születtünk, ezért elsődleges feladatunk, hogy emberséges emberré váljunk és természetesen éljünk, ne fennhéjázva, öntetszelegve, beképzelten… Nagyon meg van a kísértés, hogy mű-emberekké váljunk, ezt sugallják mindenfelől… Elsődleges feladatunkhoz aztán az is hozzátartozik, hogy beteljesítsük nevünket. Egyre inkább úgy érzem, hogy ha engem Isten Sajgó Balázsnak teremtett, akkor én ezt a Nevet kell beteljesítenem, s az már másodlagos, hogy ezt papként teszem-e, vagy bármilyen más hivatásban. Az identitásom az elsődleges, nem a szerepem. Nem az a fontos, hogy pap vagyok vagy orvos, vagy tanár, vagy bármi más, hanem hogy önmagam legyek, önmagammá váljak! És Isten ezt kéri tőlem számon! Az vagy, akinek akartalak, elképzeltelek?

    Ha ezt a fonalat elveszítem, akkor bolyongani fogok az élet rengetegében és a következő helyzetek valamelyikét fogom érezni:

    Fáradtság: amikor elfáradunk és érezzük, hogy aztán most nagyon kezd minden monotonná válni…, nincs semmi energiánk, és még reggel felkelni is nagyon nehéz. Érezted vagy érzed ezt?

    Tisztánlátás hiánya: amikor minden homályos és ködös, és egyszerűen nem tudjuk, mit is tehetnénk magunkért…. Másokért aztán pláne semmit, hiszen magunkat sem látjuk! Ismerős érzés?

    Tehetetlenség: amikor úgy érezzük, nem tudunk eljutni egytől kettőig… amikor úgy érezzük, egy helyben topogunk és már az ima sem megy…

    Értelmetlenség-érzés: amikor célt-tévesztettnek érezzük magunkat, amikor napról napra idegesebbé válunk, és már meg sem tudjuk magyarázni miért…

    Mit lehet ezekben a helyzetekben tenni? Semmit. De ezt nagyon jól kell. Vagyis megállni és hagyni, hogy Isten megtaláljon minket! Ez az a pillanat, amikor már annyira nem tudjuk, hol vagyunk, hogy csak a jó Isten tudja, hol vagyunk, mert mi már nem! De ezt a semmit úgy, hogy leállunk, megállunk, hogy Isten megtaláljon minket. Úgy sem tudjuk, hol vagyunk, akkor nem lenne jobb, ha Neki engednénk, hogy megtaláljon? smiley

    Ha Isten megtalál, akkor nemcsak Ő örül, hogy visszaadtuk önmagunkat neki,  - hiszen Ő ennek örül! - hanem akkor mi is meg fogjuk találni magunkat és ismét abba az irányba fogunk haladni, amelyen elindultunk… így fogjuk beteljesíteni nevünk lényegét…!

    Ha tehát nem mi magunk akarunk a magunk urai lenni, hanem engedjük, hogy Isten uralkodjék gondolatainkon, érzéseinken, vagyis ha Őt kezdjük szolgálni, akkor leszünk úriemberek, a szó legszebb értelmében. Akkor leszünk emberséges emberek…

    Ezt kívánom mindannyiunknak! smiley

    (Sajgó Balázs)

    Bymolnarj
    In
    Sep 05, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 14,25-33

    Heti gondolat 2016. szeptember 5-11.

    Az evangéliumi rész a tanítványság három egymásra épülő elemére világít rá: Jézus három, negatív formájú kijelentést tesz. Az első így hangzik: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,26). A második a következő: „Aki nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,27). A harmadik pedig így szól: „Aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,33).

    A három tagadó formájú mondatot fogalmazzuk meg most pozitív állításként, és így hasznos tanácsokat kapunk a tanítványság lényegéről.

    Első mondatunk tehát így hangzik: Aki apjánál, anyjánál, feleségénél, gyermekeinél és testvéreinél is jobban szereti Jézust, az lehet az ő tanítványa. A Jézus iránti szeretetünknek felül kell múlnia azt a szeretetet, amely szüleinkhez, barátainkhoz és általában az emberekhez köt minket. Mit jelent ez?

    Egy fatimai zarándokútról hazatért pap mondta a következőket: „Nem azért mentem el Fatimába, mert beteg voltam és gyógyulásra lett volna szükségem. Nem is azért, mert válságba került papi hivatásom és megerősítésre lett volna szükségem. Nem azért indultam el az útra, mert számtalan nehézség és baj ért az életben, s emiatt vigasztalást kerestem volna fájdalmaimra. Nem mentem különleges kérésekkel, mert boldog volt az életem és sok ember szeretetétől körülvéve éltem. E búcsújáróhely mégis megajándékozott azzal az élménnyel, hogy Isten mindenkinél jobban szeret engem. Sok ember szeret, és tisztel azért mert pap vagyok, és sokan értékelik, becsülik papi szolgálatomat, de Jézus mindenkinél jobban szeret. S ezért a legnagyobb szeretetért csak úgy tudom kifejezni hálámat, hogy őt szeretem a legjobban”.

    Őt szeretni a legjobban! Ez mindenre a megoldás. És mi pontosan ezt kerüljük meg! Ez nem csupán a papokra vagy a zarándokokra vonatkozik, hanem mindenkire. Isten szeretete irántunk nagyobb bármely emberi szeretetnél. Szeressük a szüleinket, házastársunkat, a gyerekeinket és az unokáinkat, de mindenkinél jobban szeressük Istent! HA Istent szeretjük, akkor helyesen fogjuk szeretni – és kellőképpen is mindazokat, akiket szeretni tartozunk! 

    Második kijelentésünk pedig a következő: Aki keresztjét felvéve követi Jézust, az lehet az ő tanítványa. Egyikünk sem kerülheti ki az élet nehézségeit, mindazt a betegséget és szenvedést, amely az évek során egyre nehezebb keresztként nehezedik vállunkra. Akkor miért ne egyesítsük mindezt Jézus szenvedésével? Kövessük Urunkat a kereszthordozásban! Felvenni keresztjeinket egybekapcsolódik a lemondással, a harmadik állítással, amely így szól:

    Aki lemond mindenről, amije van, az lehet Jézus tanítványa. Igen, mindenről lemondani, talán ez a legnehezebb számunkra. Ne csak a nagy vagyonra és a földi kincsekre gondoljunk, amelyek ehhez a világhoz kötöznek minket! Sokszor le kell mondanunk az emberi elképzeléseinkről, terveinkről és vágyainkról is, hogy szabadon Isten rendelkezésére állhassunk. Nem arról van szó, hogy mindent eladunk. Egyáltalán nem. Arról sem, hogy feladjuk álmainkat és terveinket. Nem. Hanem arról, hogy nem tesszük magunkat tőlük függővé és – ha kell – tudunk nélkülük is élni. Hangsúlyozom: HA KELL!

    Egy fiatalasszonyra gondolok például, akinek szerető férje és két gyönyörű gyermeke volt. Jól fizető állása volt és bizonyára fényes karrier előtt állt. Amikor megszületett harmadik gyermeke, kiderült, hogy nagyon súlyos testi fogyatékos. Kezdetektől fogva állandó felügyeletet kíván. Az év minden napján, reggeltől estig a gyermek mellett kell lennie valakinek. A fiatalasszony lassan feladta minden elképzelését és szép vágyait. Nem járt már a régi baráti körbe és soha nem mehetett gyermeke mellől szabadságra. Lassan lemondott mindenről, hogy gyermekében a szenvedő Jézust szolgálhassa. Így vált Jézus igazi tanítványává.

    Az értékesebb, fontosabb dolgok megnevezéséhez tehát bölcsességre van szükség, amely nem azonos a szerzett tudással, hanem Isten Szentlelkének ajándéka, amelyért imádkoznunk kell. Nagyon sok az okos ember, de kevés a bölcs. A tudás önmagában érték, de csak akkor válik igazi értékké, ha bölcsességgel párosul. A bölcsességben benne van a megfontoltság is valamiképpen: vajon elég lesz az anyag a toronyépítéshez? Vajon elég az én 10000 katonám az ellenség 20000-vel szemben? Megfontoltság – lemondások: sokat kell gyakorolni, mert ez a kereszthordozásunk lényege – így lesz életünk igazán krisztusi!

    Mi emberek időnként megpróbáljuk utánozni Krisztust, de attól, hogy egy majom beléfúj egy szaxofonba, még nem válik muzsikussá! Senki sem tudja Krisztust imitálni az ő viselkedésének külsőségeit utánozva. Ehhez Krisztusnak kell lennie! Próbáljuk ezt a krisztusi életet egyre jobban megismerni és gyakoroljunk sokat. Senki sem lesz világbajnok megfontoltság, összeszedettség és lemondások nélkül! A tanítványnak ugyanaz a sorsa és dicsősége, mint Mesterének. Ha Jézus tanítványaként a kereszthordozásban vállaljuk az ő sorsát, részesedhetünk a feltámadás dicsőségében is!

    (Sajgó Balázs)

    Bymolnarj
    In
    Aug 29, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 14,1. 7-14

    Heti gondolat 2016. augusztus 29. – szeptember 4.: 

    Szent II. János Pál pápasága idején történt. Elterjedt a hír, hogy Teréz anya érkezik a pápai szentmisére. Az emberek – érthető módon – kíváncsiak voltak rá, személyesen is szerették volna látni ezt az egyszerű és csodálatos asszonyt, aki életét teljesen a szegények, a nyomorultak, az elhagyatottak szolgálatára szentelte. Mindenki figyelte, mikor érkezik be a szent Péter bazilikába. Csak éppen azt nem vették észre, hogy ő már régen ott állt a templom bejáratánál és imádkozott. Nem elől, a főhelyen, hanem szépen beállt a sorba – a helyére állt. A helyén volt, mert tudta azt, hogy a templomban nincsenek privilegizált, kisajátított helyek. Tudta azt, hogy azon a szentmisén – s mindenhol máshol is – mindenkinek helye van, mert mindannyian testvérek vagyunk az Úrban, s a Mennyei Atyának gyermekei.

    Ez a példa ugyanakkor egyáltalán nem azt sugallja, hogy akkor mindig hátul kell ülni a templomban! Ez csak Teréz anya alázatát emeli ki, hiszen az emberek többsége automatikusan azt várta volna, hogy ha már eljött Rómába, és a pápa is tud róla, akkor egész biztosan elől ültetik.

    Az alázat nem azt jelenti, hogy hol ülünk, vagy hol állunk, hanem egészen mást: tudjuk, hol a helyünk ebben az életben. Nem értékeljük se túl-, se le önmagunkat.

    Mit jelent a túlértékelés? Néhány példa: aki nem tud idegen nyelvet, de beáll tolmácsnak, mert úgy érzi, menni fog a fordítás. Aki nem ért az autószereléshez, de mégis magyarázza az autószerelőnek, hogy melyik alkatrészt hová kell tennie. Aki beteg, és kioktatja az orvost betegségéről. Lehetne sorolni a példákat – de ez elég, hogy belássuk, milyen veszélyeket rejt magában a túlértékelés.

    A másik veszély az, amikor lebecsüljük magunkat. Annyira alázatosakká válunk, hogy az már fájdalmas. Amikor még azért is bocsánatot kérünk, hogy élünk! Lehajtjuk fejünket, és még az életre is méltatlannak érezzük magunkat. Na, ez baj! HA ISTEN NEKÜNK ÉLETET AJÁNDÉKOZOTT, AKKOR MÉLTÓAK VAGYUNK AZ ÉLETRE. S aki erre az életre született, fejlődésre van ítélve, de a fokozatosság törvényét nem kerülheti ki: először a betűket kell megtanulnunk, hogy olvasni tudjunk. Először a számokat kell megismernünk, hogy számolni tudjunk. Az első osztály után nem következhet a tízedik. Ezért mondja Jézus, hogy ha vendégségbe hívnak, ülj először az utolsó helyre.

    Az első ember is itt tévedett. Nem tartotta be a fejlődés fokait. Egyből olyan akart lenni, mint az Isten. S Isten megbosszulta volna?  Féltékeny lett? Nem ez az Isten. Isten az, aki fokozatosan akar elvezetni minket az Ő életére. Ő pontosan azt akarja, hogy igenis fejlődjünk. Nincs a tudomány ellen. Csak be kell tartani a fokozatosságot. A baj, hogy az első ember is, és mi is a magunk erejéből, egyből akarunk olyanokká válni, mint az Isten. Nem az a baj, hogy olyanná akarunk válni, hanem az, hogy egyből: „adjad Uram, de most!”

    Az első ember után jön a második ember, Jézus, aki „betartja” a lépéseket: kisdedként születik, felnő, mindent vállal, egészen a halálig. Ezután jön csak a feltámadás. Ez az út.

    Megalázni önmagunkat azt jelenti: végigjárni lépésről lépésre az életutat. Sem túlértékelve sem alulértékelve magunkat. A kettő közötti feszültség nagy, de van Mesterünk, aki vezet. Ha ránézünk, haladunk. Ha nem, elbukunk! S ha el is bukunk időnként, csak RÁ kell nézni. A Második Emberre, aki Istenhez vezet.

    Jó figyelést! És nemcsak a jövő héten! :)

    (Sajgó Balázs)

    Bymolnarj
    In
    Aug 24, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 13,22-30

    Heti gondolat 2016. augusztus 22-28.: 

    Egy hegymászó leírásában olvastam régen, hogy amikor egy csúcs megmászását kitűzte célul, akkor nem a csúcs volt a legfontosabb számára – persze az is, hiszen az volt a cél! – hanem az odajutás lépései, amelyeket gondosan elő kellett készíteni. Az előkészítés azért volt fontos számára, hogy ne tévedjen el az úton, és hogy könnyebben találja meg a célt. Sokszor azt gondolnánk, hogy a csúcs a leglényegesebb, s lám e beszámoló cáfolja ezt… hiszen a csúcsra sokkal könnyebben és gyorsabban is fel lehet jutni, akár helikopterrel is, de akkor soha nem tapasztaljuk meg az út szépségét, amely persze tele van nehézséggel és küzdelemmel is.

    • Első gondolat: Biztosak lehetünk abban, hogy Isten nem azért küldött e világba, hogy egy-kettőre helikopterrel Hozzá visszaszálljunk, hanem azért, hogy ki-ki bejárja a maga útját, ami csak az övé. Mindenkinek meg kell találnia a maga útját, s nem a másén kell járnia. Mi a másik útját mindig könnyebbnek véljük, találjuk – persze kívülről szemlélve…
       
    • Második gondolat: Fáradozásaink kétségtelenül szükségesek, de az nem elég, hogy teljesítjük vallásos kötelezettségeinket, s utána keresztbetett kézzel várjuk a jutalmat. Ez esetben félő, hogy a ház ura minket sem fog megismerni, amikor életünk végén kopogtatunk az ajtón, mi pedig arra fogunk hivatkozni, hogy rendszeresen imádkoztunk és szentmisén voltunk. Ez nem baj, nehogy félreértsük, sőt! A baj gyökere abban rejlik, amit az Írás egészéből kiolvashatunk: életünk végén nem az lesz a kérdés, hogy mit tettél (persze ez is fontos!), hanem az, hogy mennyit szerettél… Mert az Isten is CSAK SZERET, és a szeretet alapján ítél meg. Önmagunkért szeret, és nem azért, mert olyan sokat, vagy éppen keveset teljesítettünk. A teljesítményben mindig van egy megfelelési kényszer. S ha kényszer van, akkor ott nincs szabadság. Isten azt akarja, hogy szabadon szeretve Vele járjuk az utat.
       
    • Harmadik gondolat: A helyes kapu azért szűk, mert nehezebbnek tűnik ebben az életben az Istennel élt élet, amikor úgy tűnik, nem éri meg szeretni, stb. Fölfelé menni jobb Vele, mint Nélküle. A csúcs felé tartunk mindannyian. Ha valakinek túl nehéz, vizsgálja meg mindennapjait, mivel szokta legtöbbet tölteni az időt… Mennyi abban az ima? A csendben töltött ima, mert legtöbb esetben a csendben szól az Isten, akkor ad válaszokat. S az elcsendesüléshez még öt perc sem elég sokszor. Akkor hogyan kapjunk válaszokat, ha három perc alatt elvégezzük az imáinkat. Már önmagában az is fura, hogy az imádságokat el-végezzük. Nem inkább folyamatosan újra-kezdeni kellene?
       
    • Befejező gondolat: Az Istennel való kapcsolatunkon múlik minden. Ha Vele élünk, élő kapcsolatban vagyunk, akkor kevesebb erőfeszítéssel haladunk a csúcs felé, vagyis feléje és közben feltárul sok mindennek értelmeHa meg Nélküle járunk – hát megtehetjük – csak akkor ne panaszkodjunk, hogy milyen nehézMert Vele nem nehéz! Ha meg azt hisszük, hogy Vele járunk, s mégis túl nehéz, akkor csendesen kérdezzük meg magunktól: vajon tényleg Vele járunk-e az úton, vagy csak elhitettük magunkkal? Ha Vele járunk, akkor az élet nemhogy kibírhatatlanul nehéz, hanem széppé válik. Még a szenvedés is jobb Vele.

     

    Választhatunk! :)

    (Sajgó Balázs)

     

    Bymartonk
    In
    Aug 15, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 12, 49

    Heti gondolat 2016. augusztus 15-21.:

    Egy idős ember életének nagy részét azon a szigeten élte le, amelyet a világ egyik legszebb területének tartanak. Amikor visszatért a nagyvárosba, hogy nyugdíjas éveit ott töltse, valaki így szólt hozzá: - Biztosan gyönyörű lehetett annyi éven át azon a szigeten élni, amelyet a világ egyik csodájának tartanak!

    Az öregember eltűnődött kicsit, majd ezt mondta: Az igazat megvallva, ha tudtam volna, hogy ennyire híres, jobban megnéztem volna. (Anthony de Melo SJ)

    Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, minthogy lángra lobbanjon” – jelenti be Jézus vágyát és küldetését.

    Jézus azt a tüzet hozza, amelyik éget, világít, melegít, lángol, tisztít, vezet

    A tűz tehát először is: bennünk van, és nyugtalanítóan éget, még akkor is, ha nem tudatosítjuk! Bennünk van az Isten, Benne élünk, mozgunk és vagyunk és ez annyira természetesnek tűnik, mint a halnak a vízben. Aztán, amikor a halat kiveszik a vízből, mi történik? Tudjuk. smiley Amikor a halálban Isten is kivesz minket a földi életből, áttesz a másik tenyerébe, s akkor döbbenünk rá, hogy valójában addig is körülvett minket az Ő szeretete, az Ő tüze, csak annyira felnőttünk, hogy lelkesedésünk elveszett.

    Mert másodszor ezt is jelenti a tűz, hogy éltet. Mindannyiunk lelke mélyén ott szendereg az a kis parázs, s annyi mindent elkövetünk életünk folyamán, hogy nehogy lángra lobbanjon. A virág, a madár és a gyermek tud még erről az isteni létről, az Istennek bennünk való létéről, mert egyszerűen úgy tud örülni, hogy meg sem tudja és nem is akarja megmagyarázni… Amikor már kezdjük magyarázni, akkor kiléptünk a jelenből és az örömből.

    Harmadszor: amikor a tűzzel élünk, akkor nemcsak éltet, hanem vezet is. Isten jelenléte vezette a népet a tűzoszlopban. Világított az éjszakában és tudták, merre kell menni… Amikor kicsit (vagy nagyon) félünk, jó tudni, hogy Rábízhatjuk magunkat a Szentlélek vezetésére, s akkor nem tévedhetünk el. Az Ő tüze vezet, világít.

    Negyedszer: amikor a tűzzel élünk, akkor nemcsak éltet és vezet, hanem meg is tisztít. Amikor Jézus azt mondja, hogy lángra lobbantja ezt a tüzet, akkor ez a küzdelem bennünk zajlik. A bennünk lévő rossz kiégetése, hogy kiformálódjék a krisztusi ember, akiben Isten meglátja önmagát. ( Mal 3,1–4.) Azt olvastam, hogy valaki szerette volna jobban megérteni Malakiás prófétának ezt a jövendölését: (...) a Seregek Ura (…) leül, mint az ezüstolvasztó és tisztítómester. Megtisztítja Lévi fiait, megfinomítja őket, mint az aranyat és az ezüstöt, hogy méltóképpen mutassák be az áldozatot az Úrnak.

    Hogy megértse a próféta jövendölését, felkeresett egy ezüstművest, hogy megnézhesse, hogyan tisztítja az ezüstöt. Az ötvös fogott egy darab ezüstrudacskát, a tűz fölé emelte és hagyta, hogy felmelegedjen. Közben elmagyarázta: ahhoz, hogy az ezüst tiszta legyen, a tűz kellős közepébe kell tartani, oda, ahol a lángok a legmelegebbek, hogy a szenny kiégjen belőle. A kérdező nézte az ötvöst és elgondolkodott, Isten is ilyen forró helyre tesz néha minket. Megkérdezte hát a férfit, igaz-e, hogy az ötvösnek a tűznél kell ülnie az ezüsttisztítás teljes időtartama alatt. Az ötvös igennel válaszolt és elmagyarázta: nemcsak ott kell ülnie és tartania az ezüstöt, de a szemét sem veheti le róla, mert ha az ezüst a kelleténél akár egy perccel is tovább marad a lángok között – megsemmisül. Az illető rövid ideig hallgatott, majd megkérdezte: honnan tudja, mikor tiszta teljesen az ezüst? Az ötvös mosolyogva válaszolt: ez nagyon egyszerű: amikor meglátom magamat benne. Emberünk hazament és papírra vetette: „Isten addig égeti, tisztítja az ezüstöt, a teremtett emberi lelket, mígnem egyszer csak az olvadt fém színe hirtelen ki nem tisztul, és Isten – akár egy vakító fényes tükörben – a lélek színében meglátja isteni saját magát. Akkor a lélek már készen van, megtérhet alkotójához. És ekkor az isteni ötvös leteszi kezéből, de szívére öleli a hozzá megtérő embert.”

    Ötödször: Ez a tűz ugyanakkor melegít is. Aki Istent életébe beengedi, vagyis inkább felengedi lelke mélyéről, egész biztos, hogy jó annak közelébe lenni, jó azzal az emberrel lenni. Biztos, hogy vannak az ilyen embernek is hibái, de még ő sincs kész, csak folyamatban van – Isten felé. És Isten felé, a legjobban csak Vele lehet haladni. smiley Az örök élet felé, ami már itt és ma elkezdődhet.

    Ha bennünk ég a tűz, minden a helyére kerül. Legyünk türelemmel és Nagy László szavaival kívánom magunknak: Adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet!

    Áldott hetet!

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Aug 08, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM 1 Kor 8,1

    Heti gondolat 2016. augusztus 8-14:

    A pszichofiziológia azzal foglalkozik, hogy kimutassa és bebizonyítsa: vannak érzések és gondolatok, amelyek olyan sajátos anyagot termelnek szervezetünkben, hogy rombolják az életünket, lényünket, testünket, lelkünket és vannak olyan érzések, amelyek építő anyagokat állítanak elő. Tehát a szervezetünk által termelt anyagok életünket vagy építik, vagy rombolják. A pozitív érzelmek – mondja ez a tudomány – jobban gyógyítanak, mint bármilyen csodacseppek.

    Azt gondolhatná valaki, hogy a „szeretet épít” kedves, vallásos kifejezés. S íme, kiderül, hogy másképp is épít. Amit afféle kedves, apostoli jó tanácsnak véltünk, kiderül, hogy a kutatók gyógyító szándékkal ajánlják megelőző gyógyszerként.

    Egy amerikai kardiológiai intézetben, ahol infarktuson átesett embereket kezeltek, testnedveikből és vérükből kiszűrtek bizonyos anyagokat. Ezekből megállapították, hogy azoknál, akik valamilyen szeretetkapcsolatban állnak valakivel, akik tudnak szeretetet elfogadni – egészségesebbek, szervezetük ellenállóbb.

    Ide kívánkozik még egy érdekes példa: René Spitz magyar származású osztrákamerikai pszichoanalitikus, pszichiáter már évtizedekkel ezelőtt leírt egy döbbenetes kísérletet. Két csoportot vizsgáltak: az egyiket egy nyugat-német női börtönben, ahová az édesanyák áldott állapotban mentek be és ott szülték meg a gyermekeiket. A másik csoport olyan gyermekeket vizsgált, akiket csecsemőkorukban az utcán találtak, úgynevezett lelencgyerekeket. Ezeket a legkiválóbb intézetekben nevelték, mindent megadva nekik.

    René Spitz elgondolkoztató eredményre jutott: a börtönben az anyáknak volt idejük arra, hogy gyerekeiket szoptassák, szeressék, csókolgassák és e gyerekek közül sokkal kevesebben haltak meg, mint azok közül, akik anya nélkül nőttek fel. Hiába kaptak meg mindent a kiváló intézetben, az anyai szeretet kimaradt!

    Az anyai simogatástól, szeretettől és az apai érintéstől ugyanis növekedési hormon lövell be a gyermek szervezetébe, és ezáltal immunrendszere erősödik!

    A kutatóknak az a végső következtetése tehát, hogy a SZERETET, ez a pozitív érzés olyan biofiziológiai vagy kémiai elváltozást hoz létre bennünk, ami egész valónkat „építi”.

    Máris a szentírás szavainál tartunk! 2000 évvel ezelőtt micsoda ihletése volt Szent Pál apostolnak, amikor azt mondta, „a szeretet épít” (1Kor 8,1)! Építi még sejtjeinket is, építi idegrendszerünket, építi életünket – mondja a tudomány – akárcsak a Szentírás!

    A szeretet nemcsak épít, hanem leküzdi sokkféle félelmeinket is.

    Nekem milyen félelmeim vannak? Van hová letennem? Kinek adom át?

    Áldott hetet!smiley
    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Aug 01, 2016
    0 hozzászólás

    Heti gondolat 2016. augusztus 1-7.: 

    Szent Pál a szentleckében kihangsúlyozza: Az égiekre irányuljon figyelmetek! Ez nem azt jelenti, hogy gyökértelenül élünk, sőt – egészen a földbe kapaszkodva, két lábbal a földön kell állnunk, de AZ ÉG FELÉ NÉZVE. Ha az ÉGRE nézünk, ráérzünk a helyes élet titkára: a fa is a földben gyökerezik, de FELFELÉ növekszik. Az ember is akkor tud igazán növekedni, ha felfelé él, ha az ÉGRE néz. A felfelé élés feltétele, hogy egyszerre befelé és kifelé is képes figyelni. Észrevesszük ebből a kijelentésből, hogy a TERMÉSZET is tanít. A fa élete is a szeretet parancsára utal: szeresd Istent – FELFELÉ növekedj, szeresd felebarátodat – KIFELÉ élj, mint önmagadat - BEFELÉ figyelj. A három összefügg, egyik nincs a másik nélkül, ez a növekedés feltétele.

    Így is, úgy is elfogyunk. smiley Ezt látjuk a természetben is, tehát ehhez még csak nem is kell kifejezetten Istenben hinni. Ha valaki nem keresi Istent a közösségben, akkor a természet tanítja őt. (Mikor valaki sokat hangoztatja, hogy elég neki a természetben az Isten, akkor igaza van, de csak részben. Ha egyedül sokat vagyunk természetben, az szép és jó. Biztos, hogy Isten ott is ott van. De ha csak ezt az utat követjük, hajlamosak leszünk el-lenni a „természet-istenünkkel” és ismét csapdába kerülünk, hiszen ha nem osztjuk meg tapasztalatainkat másokkal, saját Istent teremtünk – és ez csapda, hiszen Isten a közösség által is üzen, nemcsak egyéni megvilágosodásokon keresztül!

    Ha FELFELÉ élünk, nem élhetünk önmagunknak, MÁSOKRA is kell figyelnünk. De ez nem megy másképp, csak úgy, ha van bátorságunk fokozatosan elveszíteni önmagunkat. Ha önmagunkat adjuk és önmagunkból adunk. Ennek tudatosítása a boldogság feltétele.

    Az idősek közül sokan azért tapasztaltabbak, mert megértették már, hogy az idősödés elkerülhetetlen, ezért bölcsen és mosolyogva másokért élnek. Igazából kétféle idős van: aki ezt megértette és érti, hogy az élet ajándék, minden nap ajándék, és ajándéknak kell lennie neki is. A másik nem az ajándék-létet éli, hanem kuporgat, ahogy az evangélium esztelen embere: gyűjt és gyűjt és gyűjt. A halmozás élvezete, amelynek gyökere a kapzsi önzés. Maga körül forog, és közben nem figyel lelkére. Élvezni a halmazokat és halmozni az élvezeteket – nem ugyanaz. smiley

    Viktor Frankl, az egyik legnagyobb lélekbúvár írja, hogy a modern ember egyik tragédiája, hogy csak külső dolgokkal építi és támogatja életét. Abba pusztul bele szinte természetellenesen korai halállal, hogy mindenáron mindent meg akar szerezni, mert csak akkor érzi teljes értékű embernek magát, ha minden státusz-szimbóluma megvan. Találóan fejezi ki ezt, amikor így fogalmaz: sok embert az autója, mielőtt megvenné, már elüti. Nem az országúton tiporja el, hanem abban a görcsös erőlködésben, hogy legyen és minden évben szebb legyen és új legyen. Évenként cseréli, mindig nagyobbra, drágábbra és még meg sem vette, már belehal. Frankl azzal sumázza könyvének egyik részét, hogy a modern embernek az a baja, hogy mindene van és végül semmije nincs. Noha van már úszómedencéje meg teniszpályája, meg minden, amit csak akar, de a nagy semmi benne lakik. Lelke mélyén – s ez a tragédia – együtt él a semmivel, a nullával, ezért rezignált, cinikus, és ezért nincs életének értelme.

    Éljünk együtt lelkünkkel és testünkkel. Ez a teljes élet. Nehéz, de nem lehetetlen! smiley

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Jul 25, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 11, 1-13

    Heti gondolat 2016. július 25-31.:

    Egy idős ember minden hajnalban vizet húzott a kútból. Tevékenységét az ablakból szokta figyelni nyáridőben az unokája, aki szívesen töltötte nagyszüleinél a vakációt, és szívesen ébredt a kút reggeli zajára. A vödör sebesen szaladt lefelé, majd csobbanás hallatszott a mélyből. Az öreg ekkor elkezdte tekerni a kereket, felhúzni a vizet. A mozdulatai egy idő után hirtelen lelassultak, s ebből tudta a fiú, hogy a vödör pillanatokon belül felbukkan a kút tetejénél. Így is történt. Az idős ember egyik kezével lecsendesítette a himbálózó vödör mozgását, majd a kút peremére emelte. Ekkor leült a kis padra, s keresztet vetve imádkozni kezdett. Reggeli imájában a fiú nem akarta megzavarni, aki ekkor már a tornácon állt pizsamában. Csak amikor felemelkedett, szaladt oda hozzá, mondván: „Jó reggelt, nagypapa, én is kérek a friss vízből!” „Ihatsz belőle – válaszolta csendesen – de tudod, hogy előbb imádkozni szoktunk.” A fiú leült, s imádkozni kezdett, pontosan úgy, ahogyan pár perce az öregtől látta. Közben ő a bögrével merített a vízből, odaült a gyerek mellé, s amikor az befejezte az imát, kezébe adta. Miközben ivott, csendesen beszélni kezdett: „Az imádkozás olyan, mint amikor vizet húzunk a kútból. Ha nem merítenénk belőle minden nap, a víz megromlana, s a kút lassan meghalna. De ha naponként merítünk, állandóan friss, élő marad a vize. Lelkünk mélyéről minden nap élő szó, megújuló érzés emelkedik felfelé.” A fiú szívének mindhárom jólesett: a friss víz, a bölcs szó és a reggeli ima. Majd az öreg is ivott.

    Ezt a kisfiút nagyapja a helyes sorrendre tanította meg. Arra, hogy mindenekelőtt kell lennie az imádságnak, ezt követi minden más. És ennek minden egyes nap így kellene kezdődnie.

    A történetben felidézett kisfiú szívének nem véletlenül tetszett meg nagyapja magatartása. Volt abban tartás. Mert a helyes imádság kialakításához tartás kell. Test-tartás. Megállás és odafigyelés. S annak a tartásnak nem csupán az összeszedettség volt az alapja, hanem az az erős meggyőződés, hogy Istennel vagyok. Azzal az Istennel, aki nemcsak olyan Isten, aki velem van, hanem azért van velem, mert Ő az Atyám. Sőt, mi több: Atyánk. Atyánk, mert Jézus ezt így tanította. Amikor egyedül imádkozunk, akkor is egy közösség tagjaként szólalunk meg. S azért vagyunk közösség, mert Isten az Atyánk. A mi Atyánk. A rejtekben, a csendben szól hozzánk, ha megteremtjük ezt a csendet. Mi is szóljunk Hozzá, mondjunk el mindent Neki, ami bennünk van, fogalmazzuk meg szavakban. Azért nem elég mindig csak gondolatban elintézni, mert időnként fontos, hogy tudjuk, mi hol tartunk, mit szeretnénk kérni Tőle. S erre nem Neki van szüksége, hanem minekünk.

    Az apostolok biztos, hogy sokat imádkoztak. Mégis kérik, hogy tanítsa őket meg. Miért? Mert amikor lejött a hegyről, akkor sugározta Istent. Lehetett látni rajta, hogy Ő Atyjával volt – és Atyjával van. Azzal az Atyával, aki a MI ATYÁNK is!

    Látszik-e rajtunk, imáink elvégzése után vagy szentmise után, hogy mi is Atyánknál voltunk? Észreveszik-e rajtunk mások?

    Imádkozzunk őszintén, hittel, bizalommal – és úgy kérjünk, hogy már előre köszönjük is meg Neki, hogy meghallgat minket.

    (Sajgó Balázs)

    Pages