Languages

Search form

    Heti útravaló

  • Bymolnarj
    In
    Aug 24, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 13,22-30

    Heti gondolat 2016. augusztus 22-28.: 

    Egy hegymászó leírásában olvastam régen, hogy amikor egy csúcs megmászását kitűzte célul, akkor nem a csúcs volt a legfontosabb számára – persze az is, hiszen az volt a cél! – hanem az odajutás lépései, amelyeket gondosan elő kellett készíteni. Az előkészítés azért volt fontos számára, hogy ne tévedjen el az úton, és hogy könnyebben találja meg a célt. Sokszor azt gondolnánk, hogy a csúcs a leglényegesebb, s lám e beszámoló cáfolja ezt… hiszen a csúcsra sokkal könnyebben és gyorsabban is fel lehet jutni, akár helikopterrel is, de akkor soha nem tapasztaljuk meg az út szépségét, amely persze tele van nehézséggel és küzdelemmel is.

    • Első gondolat: Biztosak lehetünk abban, hogy Isten nem azért küldött e világba, hogy egy-kettőre helikopterrel Hozzá visszaszálljunk, hanem azért, hogy ki-ki bejárja a maga útját, ami csak az övé. Mindenkinek meg kell találnia a maga útját, s nem a másén kell járnia. Mi a másik útját mindig könnyebbnek véljük, találjuk – persze kívülről szemlélve…
       
    • Második gondolat: Fáradozásaink kétségtelenül szükségesek, de az nem elég, hogy teljesítjük vallásos kötelezettségeinket, s utána keresztbetett kézzel várjuk a jutalmat. Ez esetben félő, hogy a ház ura minket sem fog megismerni, amikor életünk végén kopogtatunk az ajtón, mi pedig arra fogunk hivatkozni, hogy rendszeresen imádkoztunk és szentmisén voltunk. Ez nem baj, nehogy félreértsük, sőt! A baj gyökere abban rejlik, amit az Írás egészéből kiolvashatunk: életünk végén nem az lesz a kérdés, hogy mit tettél (persze ez is fontos!), hanem az, hogy mennyit szerettél… Mert az Isten is CSAK SZERET, és a szeretet alapján ítél meg. Önmagunkért szeret, és nem azért, mert olyan sokat, vagy éppen keveset teljesítettünk. A teljesítményben mindig van egy megfelelési kényszer. S ha kényszer van, akkor ott nincs szabadság. Isten azt akarja, hogy szabadon szeretve Vele járjuk az utat.
       
    • Harmadik gondolat: A helyes kapu azért szűk, mert nehezebbnek tűnik ebben az életben az Istennel élt élet, amikor úgy tűnik, nem éri meg szeretni, stb. Fölfelé menni jobb Vele, mint Nélküle. A csúcs felé tartunk mindannyian. Ha valakinek túl nehéz, vizsgálja meg mindennapjait, mivel szokta legtöbbet tölteni az időt… Mennyi abban az ima? A csendben töltött ima, mert legtöbb esetben a csendben szól az Isten, akkor ad válaszokat. S az elcsendesüléshez még öt perc sem elég sokszor. Akkor hogyan kapjunk válaszokat, ha három perc alatt elvégezzük az imáinkat. Már önmagában az is fura, hogy az imádságokat el-végezzük. Nem inkább folyamatosan újra-kezdeni kellene?
       
    • Befejező gondolat: Az Istennel való kapcsolatunkon múlik minden. Ha Vele élünk, élő kapcsolatban vagyunk, akkor kevesebb erőfeszítéssel haladunk a csúcs felé, vagyis feléje és közben feltárul sok mindennek értelmeHa meg Nélküle járunk – hát megtehetjük – csak akkor ne panaszkodjunk, hogy milyen nehézMert Vele nem nehéz! Ha meg azt hisszük, hogy Vele járunk, s mégis túl nehéz, akkor csendesen kérdezzük meg magunktól: vajon tényleg Vele járunk-e az úton, vagy csak elhitettük magunkkal? Ha Vele járunk, akkor az élet nemhogy kibírhatatlanul nehéz, hanem széppé válik. Még a szenvedés is jobb Vele.

     

    Választhatunk! :)

    (Sajgó Balázs)

     

    Bymartonk
    In
    Aug 15, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 12, 49

    Heti gondolat 2016. augusztus 15-21.:

    Egy idős ember életének nagy részét azon a szigeten élte le, amelyet a világ egyik legszebb területének tartanak. Amikor visszatért a nagyvárosba, hogy nyugdíjas éveit ott töltse, valaki így szólt hozzá: - Biztosan gyönyörű lehetett annyi éven át azon a szigeten élni, amelyet a világ egyik csodájának tartanak!

    Az öregember eltűnődött kicsit, majd ezt mondta: Az igazat megvallva, ha tudtam volna, hogy ennyire híres, jobban megnéztem volna. (Anthony de Melo SJ)

    Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, minthogy lángra lobbanjon” – jelenti be Jézus vágyát és küldetését.

    Jézus azt a tüzet hozza, amelyik éget, világít, melegít, lángol, tisztít, vezet

    A tűz tehát először is: bennünk van, és nyugtalanítóan éget, még akkor is, ha nem tudatosítjuk! Bennünk van az Isten, Benne élünk, mozgunk és vagyunk és ez annyira természetesnek tűnik, mint a halnak a vízben. Aztán, amikor a halat kiveszik a vízből, mi történik? Tudjuk. smiley Amikor a halálban Isten is kivesz minket a földi életből, áttesz a másik tenyerébe, s akkor döbbenünk rá, hogy valójában addig is körülvett minket az Ő szeretete, az Ő tüze, csak annyira felnőttünk, hogy lelkesedésünk elveszett.

    Mert másodszor ezt is jelenti a tűz, hogy éltet. Mindannyiunk lelke mélyén ott szendereg az a kis parázs, s annyi mindent elkövetünk életünk folyamán, hogy nehogy lángra lobbanjon. A virág, a madár és a gyermek tud még erről az isteni létről, az Istennek bennünk való létéről, mert egyszerűen úgy tud örülni, hogy meg sem tudja és nem is akarja megmagyarázni… Amikor már kezdjük magyarázni, akkor kiléptünk a jelenből és az örömből.

    Harmadszor: amikor a tűzzel élünk, akkor nemcsak éltet, hanem vezet is. Isten jelenléte vezette a népet a tűzoszlopban. Világított az éjszakában és tudták, merre kell menni… Amikor kicsit (vagy nagyon) félünk, jó tudni, hogy Rábízhatjuk magunkat a Szentlélek vezetésére, s akkor nem tévedhetünk el. Az Ő tüze vezet, világít.

    Negyedszer: amikor a tűzzel élünk, akkor nemcsak éltet és vezet, hanem meg is tisztít. Amikor Jézus azt mondja, hogy lángra lobbantja ezt a tüzet, akkor ez a küzdelem bennünk zajlik. A bennünk lévő rossz kiégetése, hogy kiformálódjék a krisztusi ember, akiben Isten meglátja önmagát. ( Mal 3,1–4.) Azt olvastam, hogy valaki szerette volna jobban megérteni Malakiás prófétának ezt a jövendölését: (...) a Seregek Ura (…) leül, mint az ezüstolvasztó és tisztítómester. Megtisztítja Lévi fiait, megfinomítja őket, mint az aranyat és az ezüstöt, hogy méltóképpen mutassák be az áldozatot az Úrnak.

    Hogy megértse a próféta jövendölését, felkeresett egy ezüstművest, hogy megnézhesse, hogyan tisztítja az ezüstöt. Az ötvös fogott egy darab ezüstrudacskát, a tűz fölé emelte és hagyta, hogy felmelegedjen. Közben elmagyarázta: ahhoz, hogy az ezüst tiszta legyen, a tűz kellős közepébe kell tartani, oda, ahol a lángok a legmelegebbek, hogy a szenny kiégjen belőle. A kérdező nézte az ötvöst és elgondolkodott, Isten is ilyen forró helyre tesz néha minket. Megkérdezte hát a férfit, igaz-e, hogy az ötvösnek a tűznél kell ülnie az ezüsttisztítás teljes időtartama alatt. Az ötvös igennel válaszolt és elmagyarázta: nemcsak ott kell ülnie és tartania az ezüstöt, de a szemét sem veheti le róla, mert ha az ezüst a kelleténél akár egy perccel is tovább marad a lángok között – megsemmisül. Az illető rövid ideig hallgatott, majd megkérdezte: honnan tudja, mikor tiszta teljesen az ezüst? Az ötvös mosolyogva válaszolt: ez nagyon egyszerű: amikor meglátom magamat benne. Emberünk hazament és papírra vetette: „Isten addig égeti, tisztítja az ezüstöt, a teremtett emberi lelket, mígnem egyszer csak az olvadt fém színe hirtelen ki nem tisztul, és Isten – akár egy vakító fényes tükörben – a lélek színében meglátja isteni saját magát. Akkor a lélek már készen van, megtérhet alkotójához. És ekkor az isteni ötvös leteszi kezéből, de szívére öleli a hozzá megtérő embert.”

    Ötödször: Ez a tűz ugyanakkor melegít is. Aki Istent életébe beengedi, vagyis inkább felengedi lelke mélyéről, egész biztos, hogy jó annak közelébe lenni, jó azzal az emberrel lenni. Biztos, hogy vannak az ilyen embernek is hibái, de még ő sincs kész, csak folyamatban van – Isten felé. És Isten felé, a legjobban csak Vele lehet haladni. smiley Az örök élet felé, ami már itt és ma elkezdődhet.

    Ha bennünk ég a tűz, minden a helyére kerül. Legyünk türelemmel és Nagy László szavaival kívánom magunknak: Adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet!

    Áldott hetet!

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Aug 08, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM 1 Kor 8,1

    Heti gondolat 2016. augusztus 8-14:

    A pszichofiziológia azzal foglalkozik, hogy kimutassa és bebizonyítsa: vannak érzések és gondolatok, amelyek olyan sajátos anyagot termelnek szervezetünkben, hogy rombolják az életünket, lényünket, testünket, lelkünket és vannak olyan érzések, amelyek építő anyagokat állítanak elő. Tehát a szervezetünk által termelt anyagok életünket vagy építik, vagy rombolják. A pozitív érzelmek – mondja ez a tudomány – jobban gyógyítanak, mint bármilyen csodacseppek.

    Azt gondolhatná valaki, hogy a „szeretet épít” kedves, vallásos kifejezés. S íme, kiderül, hogy másképp is épít. Amit afféle kedves, apostoli jó tanácsnak véltünk, kiderül, hogy a kutatók gyógyító szándékkal ajánlják megelőző gyógyszerként.

    Egy amerikai kardiológiai intézetben, ahol infarktuson átesett embereket kezeltek, testnedveikből és vérükből kiszűrtek bizonyos anyagokat. Ezekből megállapították, hogy azoknál, akik valamilyen szeretetkapcsolatban állnak valakivel, akik tudnak szeretetet elfogadni – egészségesebbek, szervezetük ellenállóbb.

    Ide kívánkozik még egy érdekes példa: René Spitz magyar származású osztrákamerikai pszichoanalitikus, pszichiáter már évtizedekkel ezelőtt leírt egy döbbenetes kísérletet. Két csoportot vizsgáltak: az egyiket egy nyugat-német női börtönben, ahová az édesanyák áldott állapotban mentek be és ott szülték meg a gyermekeiket. A másik csoport olyan gyermekeket vizsgált, akiket csecsemőkorukban az utcán találtak, úgynevezett lelencgyerekeket. Ezeket a legkiválóbb intézetekben nevelték, mindent megadva nekik.

    René Spitz elgondolkoztató eredményre jutott: a börtönben az anyáknak volt idejük arra, hogy gyerekeiket szoptassák, szeressék, csókolgassák és e gyerekek közül sokkal kevesebben haltak meg, mint azok közül, akik anya nélkül nőttek fel. Hiába kaptak meg mindent a kiváló intézetben, az anyai szeretet kimaradt!

    Az anyai simogatástól, szeretettől és az apai érintéstől ugyanis növekedési hormon lövell be a gyermek szervezetébe, és ezáltal immunrendszere erősödik!

    A kutatóknak az a végső következtetése tehát, hogy a SZERETET, ez a pozitív érzés olyan biofiziológiai vagy kémiai elváltozást hoz létre bennünk, ami egész valónkat „építi”.

    Máris a szentírás szavainál tartunk! 2000 évvel ezelőtt micsoda ihletése volt Szent Pál apostolnak, amikor azt mondta, „a szeretet épít” (1Kor 8,1)! Építi még sejtjeinket is, építi idegrendszerünket, építi életünket – mondja a tudomány – akárcsak a Szentírás!

    A szeretet nemcsak épít, hanem leküzdi sokkféle félelmeinket is.

    Nekem milyen félelmeim vannak? Van hová letennem? Kinek adom át?

    Áldott hetet!smiley
    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Aug 01, 2016
    0 hozzászólás

    Heti gondolat 2016. augusztus 1-7.: 

    Szent Pál a szentleckében kihangsúlyozza: Az égiekre irányuljon figyelmetek! Ez nem azt jelenti, hogy gyökértelenül élünk, sőt – egészen a földbe kapaszkodva, két lábbal a földön kell állnunk, de AZ ÉG FELÉ NÉZVE. Ha az ÉGRE nézünk, ráérzünk a helyes élet titkára: a fa is a földben gyökerezik, de FELFELÉ növekszik. Az ember is akkor tud igazán növekedni, ha felfelé él, ha az ÉGRE néz. A felfelé élés feltétele, hogy egyszerre befelé és kifelé is képes figyelni. Észrevesszük ebből a kijelentésből, hogy a TERMÉSZET is tanít. A fa élete is a szeretet parancsára utal: szeresd Istent – FELFELÉ növekedj, szeresd felebarátodat – KIFELÉ élj, mint önmagadat - BEFELÉ figyelj. A három összefügg, egyik nincs a másik nélkül, ez a növekedés feltétele.

    Így is, úgy is elfogyunk. smiley Ezt látjuk a természetben is, tehát ehhez még csak nem is kell kifejezetten Istenben hinni. Ha valaki nem keresi Istent a közösségben, akkor a természet tanítja őt. (Mikor valaki sokat hangoztatja, hogy elég neki a természetben az Isten, akkor igaza van, de csak részben. Ha egyedül sokat vagyunk természetben, az szép és jó. Biztos, hogy Isten ott is ott van. De ha csak ezt az utat követjük, hajlamosak leszünk el-lenni a „természet-istenünkkel” és ismét csapdába kerülünk, hiszen ha nem osztjuk meg tapasztalatainkat másokkal, saját Istent teremtünk – és ez csapda, hiszen Isten a közösség által is üzen, nemcsak egyéni megvilágosodásokon keresztül!

    Ha FELFELÉ élünk, nem élhetünk önmagunknak, MÁSOKRA is kell figyelnünk. De ez nem megy másképp, csak úgy, ha van bátorságunk fokozatosan elveszíteni önmagunkat. Ha önmagunkat adjuk és önmagunkból adunk. Ennek tudatosítása a boldogság feltétele.

    Az idősek közül sokan azért tapasztaltabbak, mert megértették már, hogy az idősödés elkerülhetetlen, ezért bölcsen és mosolyogva másokért élnek. Igazából kétféle idős van: aki ezt megértette és érti, hogy az élet ajándék, minden nap ajándék, és ajándéknak kell lennie neki is. A másik nem az ajándék-létet éli, hanem kuporgat, ahogy az evangélium esztelen embere: gyűjt és gyűjt és gyűjt. A halmozás élvezete, amelynek gyökere a kapzsi önzés. Maga körül forog, és közben nem figyel lelkére. Élvezni a halmazokat és halmozni az élvezeteket – nem ugyanaz. smiley

    Viktor Frankl, az egyik legnagyobb lélekbúvár írja, hogy a modern ember egyik tragédiája, hogy csak külső dolgokkal építi és támogatja életét. Abba pusztul bele szinte természetellenesen korai halállal, hogy mindenáron mindent meg akar szerezni, mert csak akkor érzi teljes értékű embernek magát, ha minden státusz-szimbóluma megvan. Találóan fejezi ki ezt, amikor így fogalmaz: sok embert az autója, mielőtt megvenné, már elüti. Nem az országúton tiporja el, hanem abban a görcsös erőlködésben, hogy legyen és minden évben szebb legyen és új legyen. Évenként cseréli, mindig nagyobbra, drágábbra és még meg sem vette, már belehal. Frankl azzal sumázza könyvének egyik részét, hogy a modern embernek az a baja, hogy mindene van és végül semmije nincs. Noha van már úszómedencéje meg teniszpályája, meg minden, amit csak akar, de a nagy semmi benne lakik. Lelke mélyén – s ez a tragédia – együtt él a semmivel, a nullával, ezért rezignált, cinikus, és ezért nincs életének értelme.

    Éljünk együtt lelkünkkel és testünkkel. Ez a teljes élet. Nehéz, de nem lehetetlen! smiley

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Jul 25, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 11, 1-13

    Heti gondolat 2016. július 25-31.:

    Egy idős ember minden hajnalban vizet húzott a kútból. Tevékenységét az ablakból szokta figyelni nyáridőben az unokája, aki szívesen töltötte nagyszüleinél a vakációt, és szívesen ébredt a kút reggeli zajára. A vödör sebesen szaladt lefelé, majd csobbanás hallatszott a mélyből. Az öreg ekkor elkezdte tekerni a kereket, felhúzni a vizet. A mozdulatai egy idő után hirtelen lelassultak, s ebből tudta a fiú, hogy a vödör pillanatokon belül felbukkan a kút tetejénél. Így is történt. Az idős ember egyik kezével lecsendesítette a himbálózó vödör mozgását, majd a kút peremére emelte. Ekkor leült a kis padra, s keresztet vetve imádkozni kezdett. Reggeli imájában a fiú nem akarta megzavarni, aki ekkor már a tornácon állt pizsamában. Csak amikor felemelkedett, szaladt oda hozzá, mondván: „Jó reggelt, nagypapa, én is kérek a friss vízből!” „Ihatsz belőle – válaszolta csendesen – de tudod, hogy előbb imádkozni szoktunk.” A fiú leült, s imádkozni kezdett, pontosan úgy, ahogyan pár perce az öregtől látta. Közben ő a bögrével merített a vízből, odaült a gyerek mellé, s amikor az befejezte az imát, kezébe adta. Miközben ivott, csendesen beszélni kezdett: „Az imádkozás olyan, mint amikor vizet húzunk a kútból. Ha nem merítenénk belőle minden nap, a víz megromlana, s a kút lassan meghalna. De ha naponként merítünk, állandóan friss, élő marad a vize. Lelkünk mélyéről minden nap élő szó, megújuló érzés emelkedik felfelé.” A fiú szívének mindhárom jólesett: a friss víz, a bölcs szó és a reggeli ima. Majd az öreg is ivott.

    Ezt a kisfiút nagyapja a helyes sorrendre tanította meg. Arra, hogy mindenekelőtt kell lennie az imádságnak, ezt követi minden más. És ennek minden egyes nap így kellene kezdődnie.

    A történetben felidézett kisfiú szívének nem véletlenül tetszett meg nagyapja magatartása. Volt abban tartás. Mert a helyes imádság kialakításához tartás kell. Test-tartás. Megállás és odafigyelés. S annak a tartásnak nem csupán az összeszedettség volt az alapja, hanem az az erős meggyőződés, hogy Istennel vagyok. Azzal az Istennel, aki nemcsak olyan Isten, aki velem van, hanem azért van velem, mert Ő az Atyám. Sőt, mi több: Atyánk. Atyánk, mert Jézus ezt így tanította. Amikor egyedül imádkozunk, akkor is egy közösség tagjaként szólalunk meg. S azért vagyunk közösség, mert Isten az Atyánk. A mi Atyánk. A rejtekben, a csendben szól hozzánk, ha megteremtjük ezt a csendet. Mi is szóljunk Hozzá, mondjunk el mindent Neki, ami bennünk van, fogalmazzuk meg szavakban. Azért nem elég mindig csak gondolatban elintézni, mert időnként fontos, hogy tudjuk, mi hol tartunk, mit szeretnénk kérni Tőle. S erre nem Neki van szüksége, hanem minekünk.

    Az apostolok biztos, hogy sokat imádkoztak. Mégis kérik, hogy tanítsa őket meg. Miért? Mert amikor lejött a hegyről, akkor sugározta Istent. Lehetett látni rajta, hogy Ő Atyjával volt – és Atyjával van. Azzal az Atyával, aki a MI ATYÁNK is!

    Látszik-e rajtunk, imáink elvégzése után vagy szentmise után, hogy mi is Atyánknál voltunk? Észreveszik-e rajtunk mások?

    Imádkozzunk őszintén, hittel, bizalommal – és úgy kérjünk, hogy már előre köszönjük is meg Neki, hogy meghallgat minket.

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Jul 18, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 10, 38-42

    Heti gondolat 2016. július 18. – 24.:

    Mária és Márta, Lázár testvérei, Jézus barátai voltak. Nagyon jó tudni, hogy Jézusnak is voltak barátai, akiknél időzött és megpihent.

    Mária Jézus lábainál ül. Igazi tanítványi magatartás. Hallgatja Jézust, és beszélget Vele. Fontos szabadságok ideje alatt is az Istennel töltött idő, mert visszakerülhetünk a helyünkre, ahonnan a sok munka alatt észrevétlenül is kizökkenhettünk. Elvonulni, hallgatni a csendet, tengeren, erdőben, hegyeken. Bárhol, csak éppen „megcsendüljön a csend” (Gyökössy Endre). Az Istennel töltött minőségi idő és az önmagunkkal töltött idő ugyanaz, hiszen ha van bátorságunk önmagunkkal maradni, Isten bennünk szólal meg. Nem mindig fülcsiklandozó az üzenete, de mindenképp megéri…

    Mária Jézus lábainál nemcsak önmagára és Istenre figyel, hanem az Emberre is. Jézus Isten Fia és Emberfia is. Amikor Mária ráfigyel, akkor a vendégre figyel, az emberre, akinek mondanivalója van és szüksége van a másik emberre. Mária időt ajándékoz Jézusnak.

    Mindig legyen fontos, hogy időnk legyen Istenre, önmagunkra és egymásra. A munka mellett is. Nehéz ezt párhuzamosan életbe ültetni, de nem lehetetlen! smiley

    Jézus a helyes összhang megteremtésére hívja fel a figyelmünket. A munka kötelesség, hiszen általa teremtjük meg az élet javait, de nem szabad átcsapnia értelmetlen nyüzsgésbe és aktivizmusba.

    Egy képes újság hollandiai templomi plakátja nekigyürkőzött férfit ábrázol, amint éppen gyönyörű bordó-piros autóját mossa. A kép fölött a következő írás olvasható: „hat napon át dolgozik, a hetediken a bálványt mossa.” Nem lehet bálvány a munka, mert kétszeres öngyilkosságba vezet – hosszú távon: lelki és testi öngyilkosságba. Az ember nem robot. Lelke is van, azt is karban kell tartani. S ezt csak úgy lehet, ha Máriaként Jézus lábaihoz ülünk és hallgatjuk Őt.

    Az evangéliumi rész lényeges üzenete, hogy semmit sem szabad túlzásba vinni: sem munkát, sem pihenést, sem imát egymás rovására.

    Hajlamosak vagyunk a pihenést is túlzásba vinni, hangoztatván, jár egy kis pihenés, hiszen elfáradtunk a sok tevékenységben. Persze, hogy kell a pihenés (ki kell mozdulni!), másképp az ember agyalágyult lesz, de aki túl sokat pihen, és sajnálja idejét, hogy hálát adjon az elmúlt hétért, valamint erőt gyűjtsön a következőre, az tápos lesz és lanyha…

    De ha csak imádkozunk, és munka és pihenés helyett is csak ezt végezzük, elmenekülünk önmagunktól.

    A mai evangéliumnak van még egy nagyon szép üzenete: Jézus vendégül jön. Mindig kopog lelkünk ajtaján, s nemcsak vendégünk akar lenni, hanem vendégül is szeretne látni minket. Ő az, aki megteríti az asztalt számunkra, minden szentmisén. Másfajta vendég, aki nincs terhünkre. Ha nem hívjuk, nem jön be. De ha bejön, eláraszt áldásával és akkor Belőle töltekezhetünk. Jó töltekezést! smiley

    (Sajgó Balázs)

    Bymolnarj
    In
    Jul 11, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 10, 25-37

    Heti gondolat 2016. július 11  17.:  

    Az irgalmas szamaritánus története azt akarja bennünk tudatossá tenni, hogy a legfontosabb ember mindig az, akivel épp most találkozol. A szamaritánus, amikor segít, nem azért teszi, hogy lássák, kihirdessék vagy megtapsolják, hanem azért, mert  ő a szívével lát, és a másik emberben Krisztust látja.  A szívével lát, mert tisztaszívű, s a tisztaszívű a másikban nem a bűnöst látja, hanem az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert! A szamaritánus nem egy nép gyermeke, a szamaritánus a másik ember szintjére lehajló magatartás.

    Az irgalmas szamaritánus története azt is tudatossá akarja tenni, hogy a legfontosabb pillanat most van! A legfontosabb cselekvés az, amikor jót tudsz tenni. Sokszor hallom, hogy „jótett helyébe jót ne várj” – ez nem evangéliumi, és semmi köze a kereszténységhez. Ha azért teszem a jót, mert elvárom a viszonzást, akkor az kifinomult önzésemre utal: azért teszek jót, hogy nekem is jót tegyenek! Jót tenni ugyanis nem azért kell, mert elvárunk valamit cserébe, hanem mert „jót tenni jó”!

    Jézus az irgalmas szamaritánus. Az egyházatyák szimbolikus értelmezése segíthet nekünk beleélni magunkat ebbe a történetbe.
    A megsebzett ember az emberiséget jelképezi, aki kezdetben ép és egész volt testben-lélekben, de a Jeruzsálemből Jerikó felé vezető úton „baleset” történt. Mit jelent ez? Jeruzsálem jelképezi Isten városát, ahol béke van – ahonnan elindultunk és Jerikó Asztarot istennő kultuszhelyét (csalogató, érzékies örömök jelképe).
    Az embert útközben kifosztották a világ nagy rablói: a gőg, az érzékiség, az irigység, a közöny, s ezer sebből vérezve az útszélen hagyták.
    Az Úr megbízta ekkor a választott népet, Izraelt, mint az ő felkent papját a sebesült megsegítésére, de az érzéketlenül elment mellette.
    Ezután a levita személyében a világ szellemi nagyjait is, de őket is csak a gazdagok érdekelték, velük foglalkoztak!
    Ebbe a világba jön el az Üdvözítő, aki a sebesült emberiségnek saját véréből készít gyógyító fürdőt, és megkeni sebeit a béke olajával.
    Mivel pedig tudja, hogy neki majd a földről távoznia kell, amíg visszatér, egy fogadós gondjaira, vagyis az Egyházra bízza betegét: az egész emberiséget.
    Utána két dénárt ad „neki”, vagyis az Egyháznak (nem a klérus csupán!) – s folytatva a párhuzamot – elküldi a Szentlelket, hogy az Egyház a szentség útján maradjon, és az isteni segítségből soha ki ne fogyjon. Amíg visszatér.

    Mindenki sebzett. Még azok is, akik ezt nem tudják, vagy nem hiszik el magukról. Ha felismertük és hagytuk, hogy felemeljen minket a Mester, akkor nekünk is ez a feladatunk! Segíteni. Lehajolni. A lehajlás az, hogy beleélem magam a másik helyzetébe, próbálom őt megérinteni, úgy elfogadni, ahogy van. Mert ez a gyógyulás előfeltétele.

    Ha kezdjük sorolni a törvényeket, meghallgatnak esetleg, de nem ez az első lépés. Az első lépés a lehajlás, az irgalom. Minden más ezután jön. smiley

    Irgalmas hetet!
    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Jul 04, 2016
    0 hozzászólás

    Heti gondolat 2016. július 4-10.:

    A Teremtés könyve tizedik fejezetének leírása szerint a vízözön után Noé fiainak, Szemnek, Kámnak és Jáfetnek hetvenkét utóda volt. Az ószövetségi ember ezt úgy értelmezte, hogy akkor hetvenkét féle ember, hetvenkét féle nép él a földön. Ezért küld Jézus hetvenkét tanítványt, hogy ennek fényében megértesse mindenkivel, hogy Ő MINDENKIÉRT jött, nemcsak a zsidó népért! Ez azt is jelenti, hogy Jézust egy nép sem sajátíthatja ki magának, Ő mindenkié!

    Ki lehet Jézus tanítványa? Bárki, aki már találkozott Ővele. Lehet béna, sánta, vak vagy egészséges! Alapfeltétel azonban az élő Jézussal való személyes találkozás. Ennek a találkozásnak a fényében lehetünk igazán boldogok és végezhetjük igazán munkánkat!

    A tanítványok erőt és hatalmat kapnak küldetésükhöz. Mindenki jó valamiben, de ezt nem sajátítatja ki, hanem mások szolgálatára kell fordítania. Ha kapott képességeinkkel hivalkodunk, és nem szolgálatként értelmezzük, akkor könnyen elfásulhatunk.

    Tovább kell adnunk, ami bennünk megszületik. Nem azt, ami bennünk van, mert az nem mindig jó. Ha gonoszság van bennünk, akkor azt fogjuk továbbadni, ha öröm, akkor azt. De ahhoz először az örömnek kell megszületnie.

    A tanítványoknak Krisztus békéjét kell vinniük, s nem a magukét! Az erőltetett béke ideig-óráig tart. Persze, nem mindenki örül Krisztus békéjének, mert az felzavarja ál-nyugalmát! Ilyenkor a béke visszaszáll arra, aki közvetíteni akarja, és akkor a port is le kell rázni a lábról. Miért? Mert az nem más, mint a békétlenség pora. Nem szabad magunkra engednünk ezt a fajta port, hogy eluralkodjék rajtunk.

    Aztán, az erőviszonyok sem egyformák.

    Bárányként kell menni a farkasok közé. A szelíd báránynak kell a vérszomjas farkast megszelídíteni. Ennek szemléltetésére Jac Loew atyának van egy szép története:

    Hogyan lehet megitatni egy szamarat, mely nem szomjas? Agyon is ütheted, mondja, a csacsi nem fog inni. Egyetlen megoldás lehetséges: keresni kell egy olyat, amelyik szomjas. Oda kell állítani a nem szomjas csacsi mellé. A nem szomjas csacsi látva, hogy ez milyen jóízűen iszik, talán ő is megkóstolja az éltető vizet.

    Ez hiányzik a világnak. Nem látszik rajtunk, hogy élvezzük a hitünket, s hogy örülünk, és ez boldoggá tesz. Mert ha látnák rajtunk, akkor bizonyára többen lennének kíváncsiak, és megkóstolnák az evangélium éltető vizét.

    Legyünk Istenre szomjasak, hogy más is megszomjazzon!

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Jun 27, 2016
    0 hozzászólás

    Heti gondolat 2016. június 27. 3.:

    Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.

    Amikor a mezőn szántottunk gyermekkoromban, akkor megfigyeltem, hogy elől van egy valaki, aki vezeti az állatokat (ez még én is voltam smiley), aztán más valaki, aki nemcsak fogja az ekeszarvát, hanem mélyen bele is kell nyomnia a földbe, hogy eredményes szántás legyen. Négy gondolat született meg bennem e jézusi kijelentés kapcsán:

    Először: egyedül nem lehet keresztényként élni. A „keresztény” szóban benne van az, hogy krisztusiak vagyunk, Krisztus élete szerint akarunk élni – Ő pedig közösségben gondolkodott, mert tudta, hogy jó az egyedüllét, ha van valaki, akinek időnként elmondhatjuk: jó az egyedüllét! smileyA krisztusi élet, a keresztény élet a Krisztus közösségéhez való felelősségteljes tartozást is jelenti! Nem lehet távolról kereszténynek lenni, – az Ferenc pápa régi megfogalmazása szerint – „szatellit kereszténység” lenne! Ahogy a szántás képénél is látjuk, minimum két ember szükséges ahhoz a munkához, és időnként helyet is cserélnek, úgy keresztény életünkben is – bár megvan mindenkinek a feladata – időnként „szerepet” is cserélhetünk! :), ha a szükség megkívánja. Néha ugyanis az az érzésünk – és ez kísértés! – hogy a másik embernek könnyebb! Ha időnként empátiával próbáljuk beleélni magunkat mások helyzetébe, megérteni a másikat, és kisegíteni is, amikor elakad, akkor jobban fogjuk érteni egymást, és könnyedébben haladunk előre. Ne engedjünk annak a kísértésnek, miszerint másoknak mindig könnyebb. Az úton, és szántás közben is, nem vagyunk egyedül, és mindenkire egyenként külön szükség van! Ha elől valaki nem vezetné az állatokat, hátul hiába támaszkodna egy más valaki az ekeszarvára

    Másodszor: legyünk ott, ahol vagyunk. És ott egészen! Aki vezeti szántás közben az állatokat, teljesen az irányra figyel. És persze az is, aki az ekeszarvát fogja, mélyre nyomja az ekét. Teljes odafigyelés szükséges keresztény életünkben is. A szétszóródás veszélye talán ma jobban fenyeget, mint máskor, éspedig azért, mert belerohanunk a napunkba és nem állunk le, nem állunk meg eleget. Amikor időhiányra hivatkozunk, s annyira fontosnak érezzük magunkat, hogy a magunk számára sincs időnk, ellentmondásba kerülünk önmagunkkal!

    Harmadszor: A szétszórtság következménye az, hogy a felszínen élünk! Egy másik ellentmondás: a felszínen szántani és közben csodálkozunk, hogy nincs termés! Termés csak akkor lesz, ha önmagunkkal és Istennel való csendes együttléteinkben egyszerűen csak vagyunk és létezünk! A lét ugyanis sokkal több, mint az élet. Akkor élünk, ha életünk a LÉTEN ALAPSZIK! A lét életünk alapja: akkor élünk igazán, ha vagyunk is. S így lehetünk önmagunk! Ez a mélység szükséges, hogy Isten felé haladjunk – ez a mély szántás!

    Negyedszer: Szántás közben néha hátrapillanthat az ember, de ez nem szabad több legyen, mint csupán röpke pillantás – és csak azért, hogy segítsen az előretekintésben. Jó a múltból és tapasztalatból tanulni, de előre kell tekinteni! Aki túl sokat foglalkozik a saját vagy mások múltjával, az elveszíti saját lába alól a talajt és nem él igazán!  

    Nemcsak közösségi, hanem személyes életünkben is nagyon fontos ez: visszapillantani, megköszönni Istennek, hogy kikerülhettünk onnan, ahol voltunk, hogy voltak, akik ebben segítettek és odafigyeltek ránk, és aztán előre nézni, továbblépni és nem leragadni a múltban.

    Az egyházi életben is nagy veszély ez, amikor sokan még a régi szép időket siratják és elfelejtik azt, hogy a mai idő is lehet majd az a régi szép idő, amit ma rontunk el és a jövőben siratni fogunk. Vagyis, arra kellene tekinteni, ami most van – egyházunkban is. El kellene fogadni, hogy a „népegyház” ideje lejárt, most már nem tömegesen valljuk meg hitünket, hanem mindenkinek egyenként kell megfogalmaznia hitvallását – a KÖZÖSSÉGBEN, másokkal együtt. Mert tömeg és közösség nem ugyanaz! smiley A megújulás ideje jött el, ami nem a múlt feletti siránkozás, hanem jövőre tekintés a JELENBEN. Ehhez pedig mindenkinek magát kell összeszednie – és nem a másikat! smiley - és másokkal együtt kell szántania teljes erőbedobással és figyelemmel, mélyen és előretekintve, felejtve, ami mögöttünk van! smiley

    Szép hetet mindenkinek! smiley
    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Jun 20, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 9, 18-24

    Heti gondolat 2016. június 20-26.:

    Istennek bennünk való élete olyan belső szépség, amely kifelé is meglátszik. Ahhoz, hogy ezt felfedezzük magunkban és felszínre hozzuk, szükségünk van arra, hogy valaki minket feltétel nélkül, ingyen szeressen. Ezt az ingyenes, feltétel nélküli szeretet Jézus konkrétan megmutatta, amikor az emberek felé fordult és rávilágított belső szépségükre, amely mindenkiben ott van – még az általunk legrosszabbnak vélt embertársunkban is! Ha valaki minket önmagunkért, érdek nélkül szeret, megváltozik az életünk. Ennek eredményeként nemcsak kifelé fogunk élni, hanem gyakrabban fogunk befelé nézni!

    A belső szépséget nem veheti el tőlünk senki, mert az a miénk. Ha erre ráébredünk, akkor már az önmagunkká válás szép útján haladunk! Erre érezhetett rá Charlie, az énekes, amikor egyik dalában így fogalmaz: „Az, aki szép, az reggel is szép, amikor ébred, még ha össze is gyűrte az ágy, ne siess még, ne siess úgy, mondok valamit, a tükröd hazudik, nehogy elhidd, hogyha másnak lát! Az légy, aki vagy, érezd jól magad…”

    Hogyan válhatunk azzá, akik vagyunk? Ha Jézus arcát szemléljük, s megtaláljuk Benne a magunkét! smiley

    Krisztus arca a legvalóságosabb tükör! Ha valaki többet időzik önmagában és önmagával – Krisztusnak, a Fölkentnek a jelenlétében, felfedezi küldetését, ami ugyanaz, mint az apostoloké volt. Az apostol szó küldöttet jelent. Feladatunk felfedezni a bennünk élő Isten szépségét, küldetésünk pedig sugározni, továbbadni azt! smiley Küldetésünk tehát a „fölkentség” folyamatát ébren tartani – magunkban és másokban!

    Amikor Jézus felteszi a kérdést: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”, nem arra kíváncsi, hogy mások mit gondolnak róla, hanem inkább félreértéseket szeretne tisztázni! Azt, hogy Ő nem Illés, Ő nem Keresztelő János, Ő nem Péter, nem János apostol, hanem Ő JÉZUS! Mindenkinek saját neve van, amelyiken szólítjuk őt! A krisztusi – tehát a fölkent – ember nem más akar lenni, hanem csak önmaga! A krisztusi ember nem hordoz álarcot, maszkot – ő önmaga! A krisztusi ember a saját nevén mutatkozik be, és nem a társadalomban vagy egyházban betöltött szerepe, funkciója az elsődleges számára! Megvan a kísértés, hogy a rangunk fontosabb legyen, mint saját identitásunk – mint akik valójában vagyunk! A szerepek és rangok csak caf-rangok! smiley

    Mi a nevünk? Minden nap ezt a nevet ismételgetjük, és ezt a nevet helyezzük Isten elé, örüljünk annak, hogy ezen a néven élünk! A krisztusi ember a saját nevén él, és másodlagos a szerepe és rangja. A krisztusi ember számára Isten a középpont, és ha Őbenne él, akkor él igazán – és nem vegetál!

    Belsőleg mindenki szép – csak ha az ember folytonosan kifelé és felszínesen él – akkor romlik el, „deformálódik” a kép! smiley Az istenkép! smiley

    „Az, aki szép, az reggel is szép” – mert Isten Őbenne él és tudja, hogy Fölkent és ezt a Fölkentségét, ezt a krisztusi képet – az „eldeformált” isteni képet kell újraformálnia – az idő folyamatiságában!

    (Sajgó Balázs)

    Pages