Languages

Search form

    Heti útravaló

  • Bymartonk
    In
    Aug 01, 2016
    0 hozzászólás

    Heti gondolat 2016. augusztus 1-7.: 

    Szent Pál a szentleckében kihangsúlyozza: Az égiekre irányuljon figyelmetek! Ez nem azt jelenti, hogy gyökértelenül élünk, sőt – egészen a földbe kapaszkodva, két lábbal a földön kell állnunk, de AZ ÉG FELÉ NÉZVE. Ha az ÉGRE nézünk, ráérzünk a helyes élet titkára: a fa is a földben gyökerezik, de FELFELÉ növekszik. Az ember is akkor tud igazán növekedni, ha felfelé él, ha az ÉGRE néz. A felfelé élés feltétele, hogy egyszerre befelé és kifelé is képes figyelni. Észrevesszük ebből a kijelentésből, hogy a TERMÉSZET is tanít. A fa élete is a szeretet parancsára utal: szeresd Istent – FELFELÉ növekedj, szeresd felebarátodat – KIFELÉ élj, mint önmagadat - BEFELÉ figyelj. A három összefügg, egyik nincs a másik nélkül, ez a növekedés feltétele.

    Így is, úgy is elfogyunk. smiley Ezt látjuk a természetben is, tehát ehhez még csak nem is kell kifejezetten Istenben hinni. Ha valaki nem keresi Istent a közösségben, akkor a természet tanítja őt. (Mikor valaki sokat hangoztatja, hogy elég neki a természetben az Isten, akkor igaza van, de csak részben. Ha egyedül sokat vagyunk természetben, az szép és jó. Biztos, hogy Isten ott is ott van. De ha csak ezt az utat követjük, hajlamosak leszünk el-lenni a „természet-istenünkkel” és ismét csapdába kerülünk, hiszen ha nem osztjuk meg tapasztalatainkat másokkal, saját Istent teremtünk – és ez csapda, hiszen Isten a közösség által is üzen, nemcsak egyéni megvilágosodásokon keresztül!

    Ha FELFELÉ élünk, nem élhetünk önmagunknak, MÁSOKRA is kell figyelnünk. De ez nem megy másképp, csak úgy, ha van bátorságunk fokozatosan elveszíteni önmagunkat. Ha önmagunkat adjuk és önmagunkból adunk. Ennek tudatosítása a boldogság feltétele.

    Az idősek közül sokan azért tapasztaltabbak, mert megértették már, hogy az idősödés elkerülhetetlen, ezért bölcsen és mosolyogva másokért élnek. Igazából kétféle idős van: aki ezt megértette és érti, hogy az élet ajándék, minden nap ajándék, és ajándéknak kell lennie neki is. A másik nem az ajándék-létet éli, hanem kuporgat, ahogy az evangélium esztelen embere: gyűjt és gyűjt és gyűjt. A halmozás élvezete, amelynek gyökere a kapzsi önzés. Maga körül forog, és közben nem figyel lelkére. Élvezni a halmazokat és halmozni az élvezeteket – nem ugyanaz. smiley

    Viktor Frankl, az egyik legnagyobb lélekbúvár írja, hogy a modern ember egyik tragédiája, hogy csak külső dolgokkal építi és támogatja életét. Abba pusztul bele szinte természetellenesen korai halállal, hogy mindenáron mindent meg akar szerezni, mert csak akkor érzi teljes értékű embernek magát, ha minden státusz-szimbóluma megvan. Találóan fejezi ki ezt, amikor így fogalmaz: sok embert az autója, mielőtt megvenné, már elüti. Nem az országúton tiporja el, hanem abban a görcsös erőlködésben, hogy legyen és minden évben szebb legyen és új legyen. Évenként cseréli, mindig nagyobbra, drágábbra és még meg sem vette, már belehal. Frankl azzal sumázza könyvének egyik részét, hogy a modern embernek az a baja, hogy mindene van és végül semmije nincs. Noha van már úszómedencéje meg teniszpályája, meg minden, amit csak akar, de a nagy semmi benne lakik. Lelke mélyén – s ez a tragédia – együtt él a semmivel, a nullával, ezért rezignált, cinikus, és ezért nincs életének értelme.

    Éljünk együtt lelkünkkel és testünkkel. Ez a teljes élet. Nehéz, de nem lehetetlen! smiley

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Jul 25, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 11, 1-13

    Heti gondolat 2016. július 25-31.:

    Egy idős ember minden hajnalban vizet húzott a kútból. Tevékenységét az ablakból szokta figyelni nyáridőben az unokája, aki szívesen töltötte nagyszüleinél a vakációt, és szívesen ébredt a kút reggeli zajára. A vödör sebesen szaladt lefelé, majd csobbanás hallatszott a mélyből. Az öreg ekkor elkezdte tekerni a kereket, felhúzni a vizet. A mozdulatai egy idő után hirtelen lelassultak, s ebből tudta a fiú, hogy a vödör pillanatokon belül felbukkan a kút tetejénél. Így is történt. Az idős ember egyik kezével lecsendesítette a himbálózó vödör mozgását, majd a kút peremére emelte. Ekkor leült a kis padra, s keresztet vetve imádkozni kezdett. Reggeli imájában a fiú nem akarta megzavarni, aki ekkor már a tornácon állt pizsamában. Csak amikor felemelkedett, szaladt oda hozzá, mondván: „Jó reggelt, nagypapa, én is kérek a friss vízből!” „Ihatsz belőle – válaszolta csendesen – de tudod, hogy előbb imádkozni szoktunk.” A fiú leült, s imádkozni kezdett, pontosan úgy, ahogyan pár perce az öregtől látta. Közben ő a bögrével merített a vízből, odaült a gyerek mellé, s amikor az befejezte az imát, kezébe adta. Miközben ivott, csendesen beszélni kezdett: „Az imádkozás olyan, mint amikor vizet húzunk a kútból. Ha nem merítenénk belőle minden nap, a víz megromlana, s a kút lassan meghalna. De ha naponként merítünk, állandóan friss, élő marad a vize. Lelkünk mélyéről minden nap élő szó, megújuló érzés emelkedik felfelé.” A fiú szívének mindhárom jólesett: a friss víz, a bölcs szó és a reggeli ima. Majd az öreg is ivott.

    Ezt a kisfiút nagyapja a helyes sorrendre tanította meg. Arra, hogy mindenekelőtt kell lennie az imádságnak, ezt követi minden más. És ennek minden egyes nap így kellene kezdődnie.

    A történetben felidézett kisfiú szívének nem véletlenül tetszett meg nagyapja magatartása. Volt abban tartás. Mert a helyes imádság kialakításához tartás kell. Test-tartás. Megállás és odafigyelés. S annak a tartásnak nem csupán az összeszedettség volt az alapja, hanem az az erős meggyőződés, hogy Istennel vagyok. Azzal az Istennel, aki nemcsak olyan Isten, aki velem van, hanem azért van velem, mert Ő az Atyám. Sőt, mi több: Atyánk. Atyánk, mert Jézus ezt így tanította. Amikor egyedül imádkozunk, akkor is egy közösség tagjaként szólalunk meg. S azért vagyunk közösség, mert Isten az Atyánk. A mi Atyánk. A rejtekben, a csendben szól hozzánk, ha megteremtjük ezt a csendet. Mi is szóljunk Hozzá, mondjunk el mindent Neki, ami bennünk van, fogalmazzuk meg szavakban. Azért nem elég mindig csak gondolatban elintézni, mert időnként fontos, hogy tudjuk, mi hol tartunk, mit szeretnénk kérni Tőle. S erre nem Neki van szüksége, hanem minekünk.

    Az apostolok biztos, hogy sokat imádkoztak. Mégis kérik, hogy tanítsa őket meg. Miért? Mert amikor lejött a hegyről, akkor sugározta Istent. Lehetett látni rajta, hogy Ő Atyjával volt – és Atyjával van. Azzal az Atyával, aki a MI ATYÁNK is!

    Látszik-e rajtunk, imáink elvégzése után vagy szentmise után, hogy mi is Atyánknál voltunk? Észreveszik-e rajtunk mások?

    Imádkozzunk őszintén, hittel, bizalommal – és úgy kérjünk, hogy már előre köszönjük is meg Neki, hogy meghallgat minket.

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Jul 18, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 10, 38-42

    Heti gondolat 2016. július 18. – 24.:

    Mária és Márta, Lázár testvérei, Jézus barátai voltak. Nagyon jó tudni, hogy Jézusnak is voltak barátai, akiknél időzött és megpihent.

    Mária Jézus lábainál ül. Igazi tanítványi magatartás. Hallgatja Jézust, és beszélget Vele. Fontos szabadságok ideje alatt is az Istennel töltött idő, mert visszakerülhetünk a helyünkre, ahonnan a sok munka alatt észrevétlenül is kizökkenhettünk. Elvonulni, hallgatni a csendet, tengeren, erdőben, hegyeken. Bárhol, csak éppen „megcsendüljön a csend” (Gyökössy Endre). Az Istennel töltött minőségi idő és az önmagunkkal töltött idő ugyanaz, hiszen ha van bátorságunk önmagunkkal maradni, Isten bennünk szólal meg. Nem mindig fülcsiklandozó az üzenete, de mindenképp megéri…

    Mária Jézus lábainál nemcsak önmagára és Istenre figyel, hanem az Emberre is. Jézus Isten Fia és Emberfia is. Amikor Mária ráfigyel, akkor a vendégre figyel, az emberre, akinek mondanivalója van és szüksége van a másik emberre. Mária időt ajándékoz Jézusnak.

    Mindig legyen fontos, hogy időnk legyen Istenre, önmagunkra és egymásra. A munka mellett is. Nehéz ezt párhuzamosan életbe ültetni, de nem lehetetlen! smiley

    Jézus a helyes összhang megteremtésére hívja fel a figyelmünket. A munka kötelesség, hiszen általa teremtjük meg az élet javait, de nem szabad átcsapnia értelmetlen nyüzsgésbe és aktivizmusba.

    Egy képes újság hollandiai templomi plakátja nekigyürkőzött férfit ábrázol, amint éppen gyönyörű bordó-piros autóját mossa. A kép fölött a következő írás olvasható: „hat napon át dolgozik, a hetediken a bálványt mossa.” Nem lehet bálvány a munka, mert kétszeres öngyilkosságba vezet – hosszú távon: lelki és testi öngyilkosságba. Az ember nem robot. Lelke is van, azt is karban kell tartani. S ezt csak úgy lehet, ha Máriaként Jézus lábaihoz ülünk és hallgatjuk Őt.

    Az evangéliumi rész lényeges üzenete, hogy semmit sem szabad túlzásba vinni: sem munkát, sem pihenést, sem imát egymás rovására.

    Hajlamosak vagyunk a pihenést is túlzásba vinni, hangoztatván, jár egy kis pihenés, hiszen elfáradtunk a sok tevékenységben. Persze, hogy kell a pihenés (ki kell mozdulni!), másképp az ember agyalágyult lesz, de aki túl sokat pihen, és sajnálja idejét, hogy hálát adjon az elmúlt hétért, valamint erőt gyűjtsön a következőre, az tápos lesz és lanyha…

    De ha csak imádkozunk, és munka és pihenés helyett is csak ezt végezzük, elmenekülünk önmagunktól.

    A mai evangéliumnak van még egy nagyon szép üzenete: Jézus vendégül jön. Mindig kopog lelkünk ajtaján, s nemcsak vendégünk akar lenni, hanem vendégül is szeretne látni minket. Ő az, aki megteríti az asztalt számunkra, minden szentmisén. Másfajta vendég, aki nincs terhünkre. Ha nem hívjuk, nem jön be. De ha bejön, eláraszt áldásával és akkor Belőle töltekezhetünk. Jó töltekezést! smiley

    (Sajgó Balázs)

    Bymolnarj
    In
    Jul 11, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 10, 25-37

    Heti gondolat 2016. július 11  17.:  

    Az irgalmas szamaritánus története azt akarja bennünk tudatossá tenni, hogy a legfontosabb ember mindig az, akivel épp most találkozol. A szamaritánus, amikor segít, nem azért teszi, hogy lássák, kihirdessék vagy megtapsolják, hanem azért, mert  ő a szívével lát, és a másik emberben Krisztust látja.  A szívével lát, mert tisztaszívű, s a tisztaszívű a másikban nem a bűnöst látja, hanem az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert! A szamaritánus nem egy nép gyermeke, a szamaritánus a másik ember szintjére lehajló magatartás.

    Az irgalmas szamaritánus története azt is tudatossá akarja tenni, hogy a legfontosabb pillanat most van! A legfontosabb cselekvés az, amikor jót tudsz tenni. Sokszor hallom, hogy „jótett helyébe jót ne várj” – ez nem evangéliumi, és semmi köze a kereszténységhez. Ha azért teszem a jót, mert elvárom a viszonzást, akkor az kifinomult önzésemre utal: azért teszek jót, hogy nekem is jót tegyenek! Jót tenni ugyanis nem azért kell, mert elvárunk valamit cserébe, hanem mert „jót tenni jó”!

    Jézus az irgalmas szamaritánus. Az egyházatyák szimbolikus értelmezése segíthet nekünk beleélni magunkat ebbe a történetbe.
    A megsebzett ember az emberiséget jelképezi, aki kezdetben ép és egész volt testben-lélekben, de a Jeruzsálemből Jerikó felé vezető úton „baleset” történt. Mit jelent ez? Jeruzsálem jelképezi Isten városát, ahol béke van – ahonnan elindultunk és Jerikó Asztarot istennő kultuszhelyét (csalogató, érzékies örömök jelképe).
    Az embert útközben kifosztották a világ nagy rablói: a gőg, az érzékiség, az irigység, a közöny, s ezer sebből vérezve az útszélen hagyták.
    Az Úr megbízta ekkor a választott népet, Izraelt, mint az ő felkent papját a sebesült megsegítésére, de az érzéketlenül elment mellette.
    Ezután a levita személyében a világ szellemi nagyjait is, de őket is csak a gazdagok érdekelték, velük foglalkoztak!
    Ebbe a világba jön el az Üdvözítő, aki a sebesült emberiségnek saját véréből készít gyógyító fürdőt, és megkeni sebeit a béke olajával.
    Mivel pedig tudja, hogy neki majd a földről távoznia kell, amíg visszatér, egy fogadós gondjaira, vagyis az Egyházra bízza betegét: az egész emberiséget.
    Utána két dénárt ad „neki”, vagyis az Egyháznak (nem a klérus csupán!) – s folytatva a párhuzamot – elküldi a Szentlelket, hogy az Egyház a szentség útján maradjon, és az isteni segítségből soha ki ne fogyjon. Amíg visszatér.

    Mindenki sebzett. Még azok is, akik ezt nem tudják, vagy nem hiszik el magukról. Ha felismertük és hagytuk, hogy felemeljen minket a Mester, akkor nekünk is ez a feladatunk! Segíteni. Lehajolni. A lehajlás az, hogy beleélem magam a másik helyzetébe, próbálom őt megérinteni, úgy elfogadni, ahogy van. Mert ez a gyógyulás előfeltétele.

    Ha kezdjük sorolni a törvényeket, meghallgatnak esetleg, de nem ez az első lépés. Az első lépés a lehajlás, az irgalom. Minden más ezután jön. smiley

    Irgalmas hetet!
    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Jul 04, 2016
    0 hozzászólás

    Heti gondolat 2016. július 4-10.:

    A Teremtés könyve tizedik fejezetének leírása szerint a vízözön után Noé fiainak, Szemnek, Kámnak és Jáfetnek hetvenkét utóda volt. Az ószövetségi ember ezt úgy értelmezte, hogy akkor hetvenkét féle ember, hetvenkét féle nép él a földön. Ezért küld Jézus hetvenkét tanítványt, hogy ennek fényében megértesse mindenkivel, hogy Ő MINDENKIÉRT jött, nemcsak a zsidó népért! Ez azt is jelenti, hogy Jézust egy nép sem sajátíthatja ki magának, Ő mindenkié!

    Ki lehet Jézus tanítványa? Bárki, aki már találkozott Ővele. Lehet béna, sánta, vak vagy egészséges! Alapfeltétel azonban az élő Jézussal való személyes találkozás. Ennek a találkozásnak a fényében lehetünk igazán boldogok és végezhetjük igazán munkánkat!

    A tanítványok erőt és hatalmat kapnak küldetésükhöz. Mindenki jó valamiben, de ezt nem sajátítatja ki, hanem mások szolgálatára kell fordítania. Ha kapott képességeinkkel hivalkodunk, és nem szolgálatként értelmezzük, akkor könnyen elfásulhatunk.

    Tovább kell adnunk, ami bennünk megszületik. Nem azt, ami bennünk van, mert az nem mindig jó. Ha gonoszság van bennünk, akkor azt fogjuk továbbadni, ha öröm, akkor azt. De ahhoz először az örömnek kell megszületnie.

    A tanítványoknak Krisztus békéjét kell vinniük, s nem a magukét! Az erőltetett béke ideig-óráig tart. Persze, nem mindenki örül Krisztus békéjének, mert az felzavarja ál-nyugalmát! Ilyenkor a béke visszaszáll arra, aki közvetíteni akarja, és akkor a port is le kell rázni a lábról. Miért? Mert az nem más, mint a békétlenség pora. Nem szabad magunkra engednünk ezt a fajta port, hogy eluralkodjék rajtunk.

    Aztán, az erőviszonyok sem egyformák.

    Bárányként kell menni a farkasok közé. A szelíd báránynak kell a vérszomjas farkast megszelídíteni. Ennek szemléltetésére Jac Loew atyának van egy szép története:

    Hogyan lehet megitatni egy szamarat, mely nem szomjas? Agyon is ütheted, mondja, a csacsi nem fog inni. Egyetlen megoldás lehetséges: keresni kell egy olyat, amelyik szomjas. Oda kell állítani a nem szomjas csacsi mellé. A nem szomjas csacsi látva, hogy ez milyen jóízűen iszik, talán ő is megkóstolja az éltető vizet.

    Ez hiányzik a világnak. Nem látszik rajtunk, hogy élvezzük a hitünket, s hogy örülünk, és ez boldoggá tesz. Mert ha látnák rajtunk, akkor bizonyára többen lennének kíváncsiak, és megkóstolnák az evangélium éltető vizét.

    Legyünk Istenre szomjasak, hogy más is megszomjazzon!

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Jun 27, 2016
    0 hozzászólás

    Heti gondolat 2016. június 27. 3.:

    Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.

    Amikor a mezőn szántottunk gyermekkoromban, akkor megfigyeltem, hogy elől van egy valaki, aki vezeti az állatokat (ez még én is voltam smiley), aztán más valaki, aki nemcsak fogja az ekeszarvát, hanem mélyen bele is kell nyomnia a földbe, hogy eredményes szántás legyen. Négy gondolat született meg bennem e jézusi kijelentés kapcsán:

    Először: egyedül nem lehet keresztényként élni. A „keresztény” szóban benne van az, hogy krisztusiak vagyunk, Krisztus élete szerint akarunk élni – Ő pedig közösségben gondolkodott, mert tudta, hogy jó az egyedüllét, ha van valaki, akinek időnként elmondhatjuk: jó az egyedüllét! smileyA krisztusi élet, a keresztény élet a Krisztus közösségéhez való felelősségteljes tartozást is jelenti! Nem lehet távolról kereszténynek lenni, – az Ferenc pápa régi megfogalmazása szerint – „szatellit kereszténység” lenne! Ahogy a szántás képénél is látjuk, minimum két ember szükséges ahhoz a munkához, és időnként helyet is cserélnek, úgy keresztény életünkben is – bár megvan mindenkinek a feladata – időnként „szerepet” is cserélhetünk! :), ha a szükség megkívánja. Néha ugyanis az az érzésünk – és ez kísértés! – hogy a másik embernek könnyebb! Ha időnként empátiával próbáljuk beleélni magunkat mások helyzetébe, megérteni a másikat, és kisegíteni is, amikor elakad, akkor jobban fogjuk érteni egymást, és könnyedébben haladunk előre. Ne engedjünk annak a kísértésnek, miszerint másoknak mindig könnyebb. Az úton, és szántás közben is, nem vagyunk egyedül, és mindenkire egyenként külön szükség van! Ha elől valaki nem vezetné az állatokat, hátul hiába támaszkodna egy más valaki az ekeszarvára

    Másodszor: legyünk ott, ahol vagyunk. És ott egészen! Aki vezeti szántás közben az állatokat, teljesen az irányra figyel. És persze az is, aki az ekeszarvát fogja, mélyre nyomja az ekét. Teljes odafigyelés szükséges keresztény életünkben is. A szétszóródás veszélye talán ma jobban fenyeget, mint máskor, éspedig azért, mert belerohanunk a napunkba és nem állunk le, nem állunk meg eleget. Amikor időhiányra hivatkozunk, s annyira fontosnak érezzük magunkat, hogy a magunk számára sincs időnk, ellentmondásba kerülünk önmagunkkal!

    Harmadszor: A szétszórtság következménye az, hogy a felszínen élünk! Egy másik ellentmondás: a felszínen szántani és közben csodálkozunk, hogy nincs termés! Termés csak akkor lesz, ha önmagunkkal és Istennel való csendes együttléteinkben egyszerűen csak vagyunk és létezünk! A lét ugyanis sokkal több, mint az élet. Akkor élünk, ha életünk a LÉTEN ALAPSZIK! A lét életünk alapja: akkor élünk igazán, ha vagyunk is. S így lehetünk önmagunk! Ez a mélység szükséges, hogy Isten felé haladjunk – ez a mély szántás!

    Negyedszer: Szántás közben néha hátrapillanthat az ember, de ez nem szabad több legyen, mint csupán röpke pillantás – és csak azért, hogy segítsen az előretekintésben. Jó a múltból és tapasztalatból tanulni, de előre kell tekinteni! Aki túl sokat foglalkozik a saját vagy mások múltjával, az elveszíti saját lába alól a talajt és nem él igazán!  

    Nemcsak közösségi, hanem személyes életünkben is nagyon fontos ez: visszapillantani, megköszönni Istennek, hogy kikerülhettünk onnan, ahol voltunk, hogy voltak, akik ebben segítettek és odafigyeltek ránk, és aztán előre nézni, továbblépni és nem leragadni a múltban.

    Az egyházi életben is nagy veszély ez, amikor sokan még a régi szép időket siratják és elfelejtik azt, hogy a mai idő is lehet majd az a régi szép idő, amit ma rontunk el és a jövőben siratni fogunk. Vagyis, arra kellene tekinteni, ami most van – egyházunkban is. El kellene fogadni, hogy a „népegyház” ideje lejárt, most már nem tömegesen valljuk meg hitünket, hanem mindenkinek egyenként kell megfogalmaznia hitvallását – a KÖZÖSSÉGBEN, másokkal együtt. Mert tömeg és közösség nem ugyanaz! smiley A megújulás ideje jött el, ami nem a múlt feletti siránkozás, hanem jövőre tekintés a JELENBEN. Ehhez pedig mindenkinek magát kell összeszednie – és nem a másikat! smiley - és másokkal együtt kell szántania teljes erőbedobással és figyelemmel, mélyen és előretekintve, felejtve, ami mögöttünk van! smiley

    Szép hetet mindenkinek! smiley
    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Jun 20, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 9, 18-24

    Heti gondolat 2016. június 20-26.:

    Istennek bennünk való élete olyan belső szépség, amely kifelé is meglátszik. Ahhoz, hogy ezt felfedezzük magunkban és felszínre hozzuk, szükségünk van arra, hogy valaki minket feltétel nélkül, ingyen szeressen. Ezt az ingyenes, feltétel nélküli szeretet Jézus konkrétan megmutatta, amikor az emberek felé fordult és rávilágított belső szépségükre, amely mindenkiben ott van – még az általunk legrosszabbnak vélt embertársunkban is! Ha valaki minket önmagunkért, érdek nélkül szeret, megváltozik az életünk. Ennek eredményeként nemcsak kifelé fogunk élni, hanem gyakrabban fogunk befelé nézni!

    A belső szépséget nem veheti el tőlünk senki, mert az a miénk. Ha erre ráébredünk, akkor már az önmagunkká válás szép útján haladunk! Erre érezhetett rá Charlie, az énekes, amikor egyik dalában így fogalmaz: „Az, aki szép, az reggel is szép, amikor ébred, még ha össze is gyűrte az ágy, ne siess még, ne siess úgy, mondok valamit, a tükröd hazudik, nehogy elhidd, hogyha másnak lát! Az légy, aki vagy, érezd jól magad…”

    Hogyan válhatunk azzá, akik vagyunk? Ha Jézus arcát szemléljük, s megtaláljuk Benne a magunkét! smiley

    Krisztus arca a legvalóságosabb tükör! Ha valaki többet időzik önmagában és önmagával – Krisztusnak, a Fölkentnek a jelenlétében, felfedezi küldetését, ami ugyanaz, mint az apostoloké volt. Az apostol szó küldöttet jelent. Feladatunk felfedezni a bennünk élő Isten szépségét, küldetésünk pedig sugározni, továbbadni azt! smiley Küldetésünk tehát a „fölkentség” folyamatát ébren tartani – magunkban és másokban!

    Amikor Jézus felteszi a kérdést: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”, nem arra kíváncsi, hogy mások mit gondolnak róla, hanem inkább félreértéseket szeretne tisztázni! Azt, hogy Ő nem Illés, Ő nem Keresztelő János, Ő nem Péter, nem János apostol, hanem Ő JÉZUS! Mindenkinek saját neve van, amelyiken szólítjuk őt! A krisztusi – tehát a fölkent – ember nem más akar lenni, hanem csak önmaga! A krisztusi ember nem hordoz álarcot, maszkot – ő önmaga! A krisztusi ember a saját nevén mutatkozik be, és nem a társadalomban vagy egyházban betöltött szerepe, funkciója az elsődleges számára! Megvan a kísértés, hogy a rangunk fontosabb legyen, mint saját identitásunk – mint akik valójában vagyunk! A szerepek és rangok csak caf-rangok! smiley

    Mi a nevünk? Minden nap ezt a nevet ismételgetjük, és ezt a nevet helyezzük Isten elé, örüljünk annak, hogy ezen a néven élünk! A krisztusi ember a saját nevén él, és másodlagos a szerepe és rangja. A krisztusi ember számára Isten a középpont, és ha Őbenne él, akkor él igazán – és nem vegetál!

    Belsőleg mindenki szép – csak ha az ember folytonosan kifelé és felszínesen él – akkor romlik el, „deformálódik” a kép! smiley Az istenkép! smiley

    „Az, aki szép, az reggel is szép” – mert Isten Őbenne él és tudja, hogy Fölkent és ezt a Fölkentségét, ezt a krisztusi képet – az „eldeformált” isteni képet kell újraformálnia – az idő folyamatiságában!

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Jun 13, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 7, 36 – 8, 3

    Heti gondolat 2016. június 13-19.:

    Eltelhet nagyon sok év – évtized – úgy, hogy elhisszük magunkról: minden rendben velünk! Megtartjuk a Törvényt is talán, és felszínesen éljük életünket! És akkor egyszer találkozunk valakivel, aki esetleg rávilágít arra, hogy nem elég a rosszat elkerülni, hanem jót is kellene tenni! Az nem elég, ha csak teljesítem kötelességeimet, dolgozom és pénzt keresek – és nem ébredek rá arra, hogy MÁSKÉPP IS LEHETNE ÉLNI!

    Jézus nem szidja Simon farizeust, hanem elmond neki egy példabeszédet, amellyel rávilágít ennek a farizeusnak felszínes életére. A felszínes élet az, amikor csak és kizárólagosan „kifelé” élünk és bálványainknak hódolunk! Bálvány minden, ami Isten helyét foglalja el. Ami nem rossz, csak éppen azért nem jó, mert istenítjük! A Törvény is lehet bálvány, amikor előírásait fontosabbnak tartjuk, mint azt, AKIRE irányul: a törvény tökéletes teljesítése a szeretet.

    A szeretet nem a bűnt nézi, ami rátapad az emberre, hanem az embert. A szeretet nem a külsőségeket nézi, hanem az ember lelkét keresi. Ezt teszi Jézus is, aki nemcsak szépen leplezi le Simon farizeus elégtelen vallásosságát, hanem közel engedi magához a közvélemény által leírt nőt.

    Olvasva az evangéliumot, sokszor az az érzésünk, hogy Isten a bűnöst jobban szereti, mint a kevésbé bűnöst. A mai szövegrész is ezt sugallja. Pontosítanunk kell: mindenki bűnös. Van, aki ráébred erre és bevallja azt, vagyis szembenéz önmagával, Isten szeretetének fényében! Ez az őszinte bűnbánat! Van, aki a felszínen marad, „törvényesen” él, és mégis hiányzik neki valami – pontosabban Valaki: Isten személyes szeretete!

    Isten nem szereti jobban a bűnöst: a bűnbánót szereti jobban, aki kész önmagába nézni, önmagát felülvizsgálni és – ha kell, beismerni, hogy eltévedt. Ezután a beismerés után következik az igazi szabadság megtapasztalása: a lélek szárnyalása.

    Lelki életünkben repdeshetünk és szárnyalhatunk! A verebek nagyon igyekeznek, ez kétségtelen! Szüntelen verdesnek a szárnyukkal. Mekkora távolságot tudnak megtenni? Néhány métert: egyik fáról a másikra, vagy az udvarról a háztetőre. A verebek becsületesen igyekeznek!

    Mit tesznek a fecskék, a költöző madarak? Más repülési technikát használnak: arra törekszenek, hogy a légáramra rá tudjanak támaszkodni, azt használva vitorláznak a levegőben! A levegő viszi őket. Használják a szárnyukat, de a levegővel közreműködve. A levegő görögül Pneuma, ami Lelket is jelent. Ezek a költöző madarak tehát pneumatikus technikával repülnek, kevesebb erőfeszítéssel messze elhaladnak.

    A törvény szükséges, de ha leragadunk a törvény szintjén, akkor úgy járunk, mint a verebek. Igyekezünk, és haladunk is valamennyire. Repdesünk

    Ha megérezzük a Szentlélek szelét és rácsatlakozunk a Szentlélek légáramára, akkor visz bennünket és szárnyalunk! Választhatunk! smiley

    Áldott hetet!
    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Jun 06, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Lk 7, 11-17

    Heti gondolat 2016. június 6-12.:

    Gabriel Marcel, a nagy francia gondolkodó egyik szép mondása: „szeretni valakit, azt mondani a másiknak: te nem halsz meg”!

    Szeretni valakit azt jelenti, hogy a másikban felfedezzük az örökkévalóságnak azt a szikráját, ami nem hal meg, ami elpusztíthatatlan! Attól, ha valaki átmegy a másik szobába, attól még él. Nem látjuk, mert eltűnt! De nem halt meg! A halál csak átmenet – ez a földi élet csak előkészítő, ezért fontos, hogyan éljük azt az életet, amit élünk! Szeretetben vagy gyűlöletben? Mindennap dönthetünk: erősíthetjük magunkban egyiket vagy a másikat. Persze, ez utóbbinak azért nincs értelme, mert a szeretet legyőzi a halált! smiley

    A keresztény ember hiszi ezt. Jézus miatt hiszi el, aki megjárta a poklok poklát – ezért még panaszkodnunk sem szabadna, hiszen Ő – már földi életében találkozott minden bajjal, betegséggel – a halállal is! Ezt mutatja be Jézus, amikor feltámasztja a naimi ifjút: a városkapu felé közeledik Jézus az Ő kíséretével – ez az élők menete. Szembe velük kísérik az özvegyasszony egyetlen fiát – ez a gyászmenet. Az élők a halál felé közelednek – a gyászmenet pedig az ÉLET felé közeledik, csak az ott jelenlévők ezt még nem tudják!

    A halál mindig szembemegy az élettel, és megszomorítja azok szívét, akik vele találkoznak, mert elhiteti, hogy övé az utolsó szó. Amikor mi is annyi szomorúsággal és gyásszal találkozunk, könnyen elhisszük, hogy a halálé az utolsó szó.

    Ami engem különösen megragad ebben a történetben az az, hogy az ifjú elkezd beszélni. Vajon mit mondhatott? Hát nagyon valószínűleg arról beszélhetett, amit ő ott túl látott, s amiért itt érdemes élni.

    Beszélünk a halál utáni életről, de inkább az lenne a kérdés, hogy van-e élet a halál előtt? Élünk-e igazán addig, amíg eljön az az átmeneti pillanat? Annyi mindenről fecsegünk: időjárásról, szokásokról, politikáról, mindenről – ami nem mindig lényeg. Olyan élmény volt nekem nemrégiben egy asztalnál olyan dolgokról beszélni, hogy kit hogyan segít az Isten – és ez nem egy szervezett hittanóra volt, hanem spontán beszélgetés, ahol a szívekből kibuggyant az, hogy lehet tartalmasan is beszélni magunkról, egymásról.

    Jézus tartalmasan él, s amikor szükséges, felrúgja a szokásokat. Halottat érinteni nem volt szabad, s ha igen, akkor hosszú volt utána a tisztulási időszak! – Ő mégis megteszi! Megteheti, mert belsőleg nagyon szabad!

    Sokan igényelnek manapság is tartalmas beszélgetéseket, de kezdeményezni nincs bátorságuk, hiszen akkor valami kiderül róluk. Pedig előbb-utóbb minden kiderül, mert át kell lépnünk nekünk is azon a küszöbön, amely eltakar mások elől majd minket is, de valójában kinyit egy másik szobát, ahol Isten fénye, szeretete ragyog ránk és öröme tölt el minket! smiley

    És mégis félünk! A naimi ifjú, a Naimból (Nain jelentése: kedves smiley) való ifjú, aki a „Kedvességből” jött vissza, egészen bizonyos, hogy Istennek is kedvesebb életet élt, mint addig, és mások felé is kedves volt, mert megpillantotta Isten kedvességét a horizonton túl! Ez pedig elég volt, hogy meggyőződjék: nem is érdemes másként élni! Csak kedvesensmiley

    (Sajgó Balázs)

    Bymartonk
    In
    Május 30, 2016
    0 hozzászólás

    EVANGÉLIUM Luk 7,1-9,50

    Heti gondolat 2016. május 30 - június 5.:

    Mélyen gondolkodó és élettapasztalt emberek beszélnek arról, hogy születésünk pillanatában még tiszta hittel rendelkezünk! Ez az a hit, amely tudja, hogy van Isten, hiszen látja! Nem külső szemmel, hanem belső szemmel! Istentől jövünk, Hozzá megyünk vissza – ezt kiolvassuk és kiérezzük a Szentírás lapjairól is, de ha sokat hallgatjuk a csendet, akkor ez a csend megnyilatkozik, és visszaáll bennünk az a belső bizonyosság, amit egykor elveszítettünk!

    Egy hatéves kisfiú mondta hároméves testvérének: beszélj nekem a mennyországról, kezdem elfelejteni. A gyerek még hisz, aztán ahogy növekszik, a felnőttek segítenek kiölni belőle a hitet. Van, akinél növekedni kezd ez a hit és fejlődik, mert olyan a környezete - és van, aki elveszíti. Erre mutat rá a pogány százados esete: megérez Jézusban valamit, ami benne különleges csodálatot vált ki.

    Mi váltja ki ezt a csodálatot? A hitelesség.
    A hitelesség: gondolat, szó és cselekedet egysége. Amit gondolok, azt mondom. Amit mondok, azt gondolom. Amit mondok, azt teszek!
    Ez a hitelesség kiváltja azt a hitet, ami mindenkiben benne van, és amelyet sokan elveszítettek, mások pedig fejlődnek benne. A hiteles ember tehát hitet szül és hitet erősít!

    A római századosban nemcsak a hit erős, hanem nagyon emberséges is, hiszen mindent megtesz azért, hogy embere meggyógyuljon! Egyenrangú emberként kezeli a másikat, aki az ő szolgája. Érti jól, amit sok vezető ember nem igazán ért: szolgái munkája által ő sem élhetne boldogan. Érti, hogy a munkák egymásra épülnek és egymást kiegészítik. Tudja, hogy nincs fölösleges munka! Azok az emberek, akik különbséget tesznek a munkák között, nem értik az emberség lényegét.

    A százados nagyvonalú ember – de még hiányzik valami neki. Sokszor azt csodáljuk másokban – ami bennünk még nincs meg! Illetve az is lehet, hogy megvan, csak még nem fejlődött ki. Méltatlannak érzi magát ahhoz, hogy személyesen Jézushoz menjen. Még nem értette meg, hogy ha Jézushoz közeledik, akkor a Mester – hite miatt – megtisztítja és arra a szintre emeli, ahol valójában mindenki van, csak nincs tudomása róla. Jézus, amikor ezt a századost megdicséri, felemeli őt arra a szintre, ahol valóban van: arra az emberségre, amely már nincs messze az Istentől – sőt az ilyen ember már magában Istent hordozza! smiley

    (Sajgó Balázs)

    Pages