Languages

Search form

    Márton András: „Végül is közfeladatokról beszélünk”

  • 0 hozzászólás
    Márton András: „Végül is közfeladatokról beszélünk”

    Az elmúlt években többször kellett arról írnunk, hogy a Gyulafehérvári Caritas jelentős anyagi támogatástól esett el, a Szociális, Családügyi és Munkaügyi Minisztérium csökkentette a szervezet állami szubvencióját.  Februárban ez újra megismétlődött. A négy éve folyamatosan csökkenő állami támogatásról, a hazai rendszer működéséről és a túlélésre kényszerült szervezet helyzetéről Márton Andrást a Caritas igazgatóját kérdeztük.

     – A Gyulafehérvári Caritas a 34/1998-as törvény alapján minden évben pályázik a szervezet működési költségeinek állami támogatására. A szubvenció összege 2013-at követően évente jelentősen csökkent. A szervezet vezetősége többször kért hivatalos szakmai magyarázatot arra, hogy a kormány miért vonja meg támogatását, kaptak rá választ?

     – A 34/1998-as törvény gyakorlatilag az első olyan törvény a rendszerváltás után, amely célzott módon támogatta a civil és egyházi szervezetek által létrehozott és működtetett szociális szolgáltatásokat. Bíztató jelként értékeltük. Azt reméltük, hogy Románia elkezdi egy korszerű szociális szolgáltatói rendszer kiépítését és ebben partnerének tekinti az egyházi és civil szervezeteket. Első perctől megragadtuk a lehetőséget és évről évre megpályáztuk az állami szubvenciót az egyre bővülő szociális szolgáltatási kínálatunk működtetésére. A bürokratikus és életidegen forma ellenére ez a támogatás fontos szerepet játszott szervezetünk működésében, fejlődésében. Hidegzuhanyként ért, amikor 2013-ban elkezdtek különböző módszertani, formai akadályokat gördíteni a pályázók elé és ezek alapján sorvasztani a támogatást. Ez a folyamat minden jel szerint most is tart.

    Több ízben fellebbeztünk, kihallgatást kértünk a minisztériumtól, volt, amikor kaptunk választ, formális, procedurális okokra hivatkoztak, máskor meg sem indokolták.

    Egyértelművé vált, hogy ez a terület mellékes a központi hatóságnak, inkább nyűgként, mint lehetőségként tekintenek ránk és laza eleganciával veszni hagyja azt a több évtizedes emberi és anyagi erőfeszítést, tapasztalatot, intézményes növekedést, emberi lelkesedést, elköteleződést, amit a rászorulók érdekében sikerült mozgósítanunk. Elődöm szavaival élve, az illetékes hatóságnak mindig van tíz kérdése, amit akkor tesz fel, ha nem akar támogatni. Valamelyiken úgyis fennakadunk.

     – Két évvel ezelőtt a családtípusú gyermekotthonok, korai nevelő és fejlesztő központok, családsegítő szolgálat és a hátrányos helyzetű fiatalokat felkaroló programok állami támogatását utasította vissza a Szociális, Családügyi és Munkaügyi Minisztérium, tavaly tovább csökkent a szervezet állami támogatása ez a beteggondozói hálózat fenntartását érintette a legérzékenyebben.  A programok azonban tovább működtek, hogyan tudták pótolni a szubvenció hiányát?

    – A megkezdett pénzsorvasztásnak bevett módszere volt, hogy évente új prioritásokat fogalmazott meg a szaktárca. Ezeket váltogatva hol egyik, hol másik szakterületre járt rá a rúd. Függetlenül attól, hogy a hosszú évek óta támogatott, stratégiai fontosságú területekről volt szó, mint a gyerekek, ifjak számára szervezett programok, fektetős vagy otthoni beteggondozás, egyik évben prioritás volt a másikban nem. Mondanom sem kell, mit jelent egy ilyen mértékű bizonytalanság az intézményes működés szempontjából. Ez sarkítva úgy néz ki, mint ha egy kórházon belül egyik évben ötletszerűen a belgyógyászatot, másikban a fül-orr-gégészetet, harmadikban a sebészetet finanszíroznák.

    Mikor első ízben történt meg a támogatás megvonása, elhatároztuk, hogy megpróbáljuk úgy átvészelni, hogy a gondozottaink ne érzékeljék a kiesést. Megpróbáltuk mozgósítani külföldi és belföldi partnereinket.

    Nagyon bíztató volt ebben az időszakban, hogy számos önkormányzat saját kezdeményezésből növelte, sokszor komoly erőfeszítések árán, tevékenységeink támogatását. Minden adódó lehetőséget megragadtunk, hogy pályázzunk, és néhány nagy lélegzetvételű pályázatunk támogatást is nyert. Bár ezek mindig rengeteg többletmunkával, bürokráciával járnak, jó hátszelet adtak az alaptevékenységeinknek. Nagyobb hangsúlyt fektettünk az olyan tárgyi adományok behozatalára is, amelyek szolgáltatásainkat tehermentesítették, mint az egészségügyi fogyóanyagok, pelenkák, ápolási segédeszközök stb.

    A logisztikai ágazatunk által generált bevételeket, amelyet normális körülmények között belső fejlesztésre fordítottunk, működési költségeinkre költöttük. Költségvetéseinket megszorítottuk, nem újítottuk fel az infrastruktúránkat a szükséges ritmusban, befagyasztottuk a béreket, beruházásokat meg kizárólag akkor végeztünk, ha erre céltámogatást nyertünk valahonnan.

     – Idén a Munkaügyi Minisztérium februárra felfüggesztette az otthoni beteggondozói program támogatását. Milyen intézkedéseket tettek ezt követően?

     – Miután 2016 decemberében kiértesítettek, hogy a 2017-re leadott pályázatainkat minden egységünkre pozitívan bírálták el, már azt gondoltuk, kicsit fellélegezhetünk a négy éves erőltetett menet után. Ekkor közölték: februárra forráshiány miatt megvonják a teljes támogatást az otthoni beteggondozói szolgálatunktól. Ez minden eddigi tapasztalatunknál durvább volt, mondhatnám, övön aluli. Miután ismét “levegőhöz jutottunk”, természetesen tiltakoztunk minden lehetséges úton-módon és fórumon. Számos civil hálózatnak, érdekképviseletnek vagyunk tagja, ezeken keresztül folyamodtunk az illetékes hatósághoz. A nagy baj ellenére örömmel tapasztaljuk, hogy a helyi politikusaink, elöljáróink zászlajukra tűzték a szociális ellátás ügyét és számon kérik ezt az érthetetlen helyzetet a hatalomtól. A média is bátorító és példás módon mellénk állt.

     Az otthoni beteggondozás működési költségeinek húsz százaléka elveszett februárra. Ezt a húrt tovább már nem feszíthetjük. Ha ez a kiesés a következő hónapokban is fennáll, kénytelenek leszünk radikálisan átszervezni tevékenységünket.

     – Ön milyen következtetést von le az elmúlt évek tapasztalataiból? Milyen szociális rendszer működtetése felé halad az ország?

     – Nehéz ezt megítélnem. Bizakodó akarok maradni, nem szeretném azt hinni, hogy húsz évvel ezelőtt “döglött lóra” tettem, mikor feladatot vállaltam ezen a területen.

    Sajnos az egész társadalmi berendezkedésünkre jellemző egy alapvető strukturális tiszteletlenség, legalábbis közöny minden iránt, ami az emberről szól. A rendszer nem tiszteli az embert, az életet, ezért az Európai Unió országai után kullogunk minden olyan kiadással is, ami az emberért van: oktatás, egészség, szociális biztonság. Minden más fontosabbnak bizonyul. Éppen ezért, egy olyan átfogó, korszerű szociális ellátó rendszer kiépítése, amely nem csak kifogja azt, aki elesik, hanem segít talpra állni, és a közösség teljes értékű tagjaként folytatni az életet, még jó ideig váratni fog magára.

    Ugyanakkor nagyon jó tapasztalataink vannak közösségeinken belül. Mindig meg voltam győződve arról, hogy a legjobb szociális törvénykezés sem tud szociális kultúrát teremteni. De az együtt élő emberek vallott és megélt értékei, mindennapi együttélési mintái, igényessége képes törvényeket szülni és hordozni. Nyugat-Európában alig akad ember, aki ne botránkozna meg, ha megkérdeznénk tőle, hogy kell-e segíteni a rászorulókon. Az Európai Caritas legújabb jelentésének jelmondata kimondja: a szociális felelősségvállalás része Európa DNS-ének. Magától értetődő lényegi velejárója.

    Nos, azt hiszem, 27 évvel a rendszerváltás után ugyanezt elmondhatjuk Székelyföldről is. A szociális gondoskodás, a szolidaritás vállalása, az informális és intézményes segítségnyújtás mára már természetes, szerves velejárója a mindennapi életnek. Hogy ez milyen élhető formát fog ölteni az adott körülmények között, nem tudom, de meggyőződésem, hogy megtalálja az útját.

     – Mit tehetnek az önkormányzatok? A Caritas munkatársai fontos, hiánypótló munkát végeznek a közösségekben, nem csak az idős, egyedülálló emberek gondozásában, akiknek a helyzete egyre hangsúlyosabb probléma kezd lenni, hanem a nehéz körülmények között, hátrányos helyzetben élő családok és fiatalok felzárkóztatásában is.

     – Az önkormányzatok, legalábbis azok, akikkel együttműködünk, már így is nagyon sokat tesznek. Amióta hírül kaptuk, hogy mi történt a finanszírozás terén, már többen megkerestek, bátorítottak és lehetőségük szerint támogatásukról biztosítottak. Ez létfontosságú az adott körülmények figyelembevételével.

    Nagyon nagy szerepük lehet a rendszer alakításában is. Az elköteleződés, a szociális felelősségvállalás “ragályos”. Minnél több önkormányzat veszi komolyan feladatát annál nagyobb nyomást tudunk gyakorolni a központi hatalomra. Végül is közfeladatokról beszélünk.

    Németországban például nem is olyan régen, 1995-ben pont az önkormányzatok nyomására vezették be a kötelező ápolási biztosítási rendszert, amely megteremtette az ápolásra szorulók emberhez méltó ellátásának feltételeit és több mint 200.000 munkahelyet teremtett.

    Ez utóbbi kérdés nálunk sokkal égetőbb, mint nyugaton: ha nem sikerül időben megteremtenünk az ápolás és szociális ellátás stabil, intézményes kereteit, ma-holnap oda jutunk, hogy ha akarnánk sem tudnánk létrehozni, mert nem lesz akivel. A legnagyobb mérvű nyugat felé történő munkaerő-kiáramlás a formális és informális ápolókat érinti.

     – A legnehezebb kérdés, hogy hogyan tovább? A Caritas ápolói körülbelül ötezer háztartásban vannak jelen, tovább tudják működtetni szolgáltatásaikat? 

     – Igen, ez a legnehezebb kérdés. Nem úgy működik, hogy kis időre leállítunk egy szolgálatot, és mikor majd akarjuk, újra kezdjük, mintha mi sem történt volna. Az, hogy ma a Caritas 123 önkormányzat településén teljesít szolgálatot, hosszú, fáradtságos és költséges folyamat eredménye. Ebben benne van az első időszak útkeresése, bizonytalansága, a „bekiabálások”, az „úgysem fog sikerülni”, a „nálunk nem lehet” elviselése, benne van a munkatársak folyamatos képzése, továbbképzése, a csapatok érlelődése, az intézményes működéshez, rendszerhez, pályázati követelményekhez viszonyulás képessége, tapasztalata, a kül- és belföldi partnerekkel kiérlelt és ápolt bizalmi és szakmai kapcsolat. Ezeket, ha egyszer letettük, nem lehet csak úgy leakasztani a szegről, még akkor sem, ha valamilyen csoda folytán azt mondanák, holnaptól minden költséget fedezni fognak.

    Egy szó, mint száz, ezt az érvágást, ha tartós lesz, nem tudjuk elbírni. Így is évek óta jóval több rászorulót látunk el, mint ahányra bíztosítottak a források. Kénytelenek leszünk megmaradt forrásainkat első sorban azokra az embertársainkra összpontosítani, akiknek semmilyen alternatívájuk nem lenne rajtunk kívül. A „járni jár, de nem jut” tovább fog gyűrűzni.

    Persze, továbbra is keressük az alternatív forráslehetőségeket, pályázati kiírásokat, reménykedünk a rendszer gyógyulásában, és aki költségtérítéssel is igényli majd a segítséget, az megvásárolhatja. Mindezek egyenlege adja majd, hogy mennyire kell visszaszabnunk tevékenységünket.

     – Milyen országos szociális és gyermekvédelmi hálózat működtetése lenne az optimális? Külföldi tapasztalatai szerint, hogyan lehetne az ágazatot hatékonyan működtetni?

     – Az én olvasatomban attól válik a szociális ellátó rendszer rendszerré, ha polgárként tudom, milyen körülmények között mire számíthatok, mit vehetek igénybe és ez akármilyen sok vagy kevés, nem esetleges: jár is, és jut is.

    Szerintem nálunk a népjóléti rendszer „ősbűne”, hogy rengeteg a látszat vagy kirakat jogunk. Ne mondjuk, és más se mondja, hogy nincs nekünk. Például jogom van a hideg borogatástól a szívátültetésig mindenre, de ha folyó hónap 10-én jelentkezem egy előírt banális laboratóriumi vizsgálatra, már fizetnem kell, mert elfogyott a „keret”. Ugyanígy jogom van 90 nap otthoni beteggondozásra, de ha elfogyott a keret, még az orvosi javallatot sem iktatják. Így legalább nem is látszik, hogy nem élhettem a jogommal. Ezért nem is tudjuk igazán komolyan venni.

    Teljesen nyilvánvaló számomra, hogy egy romániai polgárnak nem jut olyan szintű ellátás, mint Németországban, Hollandiában vagy Luxemburgban.

    De a szűkös források mellett jó lenne, ha kiszámolnák, mi az, ami biztosítható. Legyen elidegeníthetetlen joga minden polgárnak. Dolgozzák ki az általános érvényű finanszírozási feltételeket, mi az, ami akkor is jár nekem, ha egy vasam sincs, mi az, amihez hozzá kell járulnom és mi az, amit ha igénybe veszek meg kell vásárolnom.

    Szervezési szempontból én a német nyelvterületen és a Benelux államokban elterjedt modellt tartom a leghatékonyabbnak. Itt az állam csak a legritkább esetben szolgáltat (akkor, ha nem kerül más), mert tudja, hogy az állam alapvetően nem jó szolgáltató: körülményes, nehézkes és rugalmatlan. Feladatának inkább azt tekinti, hogy gondoskodik a megfelelő törvénykezési és finanszírozási keretfeltételekről, a konkrét segítségnyújtást pedig rábízza a közösségekre, egyházi és civil szervezetekre. Ezektől pedig megköveteli a minőségi kritériumok betartását.

    Ezáltal a segítség emberközelből érkezik emberközelbe.

    Ha a hatóság egyidőben finaszírozó és szolgáltató is, például a szociális ellátás terén, az feloldhatatlan érdekellentéteket teremt. Egy idő után szükségszerűen fontosabb számára a saját intézményrendszerének a fenntartása, mint a polgárok jogainak a biztosítása, a minőségi ellátás. Nálunk ez is egy rendszerszintű probléma, amit orvosolni kellene.

     – Mit tehetne a kormány, hogyan segíthetne a közösség?

     – Számtalanszor hallottuk az elmúlt közel három évtizedben, hogy az alanyi jogon járó ellátás nem biztosítható, mert nagyon egyenetlen a rendszer, sokfelé nincsenek szolgáltatók. Ez a 22-es csapdája. Amíg nincsenek méltányos, érthető keretfeltételek, stabil és kiszámítható finanszírozási konstrukciók, addig nem is tudnak felnőni a szolgáltatók. Ha esik az eső, nő a gomba, ha kedvezőek a feltételek, megjelennek a szolgáltatók.

    A matek nem lehet olyan bonyolult. Tudjuk, hányan élnek az országban, az egyes megyékben, és megbízható statisztikai adatok útbaigazítanak, milyen arányban van szükség a betegek ápolására, rehabilitációjára vagy bármi másra, amit a jogalkotó jogként megfogalmaz.

    Ezért úgy gondolom, hogy a kormány meg kell, teremtse a fejlődés keretfeltételeit. Az új szociális kerettörvény jónak és átfogónak néz ki. Az is dícséretes, hogy a szubszidiaritás elvét követve a hatásköröket az önkormányzatokra ruházza. Komoly szépséghibája, hogy a feladatok mellé nem rendel forrást. Meggyőződésem, hogy egy európai ellátó rendszer csak egy összehangolt építő akarat mellett tud megszületni.

    Az önkormányzatok, legalábbis Székelyföldön, látják és érzik ennek szükségét, ismerik a közösség lehetőségeit, ezért főszereplői ennek a folyamatnak, viszont a központi hatalom rendelkezik a források elosztása felett…

    A közösség elsődleges szerepe szerintem, hogy közösség maradjon. Ápoljuk magunkban és egymás között a szolidaritást, felelősség megosztást, és ne higgyük el a sok „fürge huncutnak”, hogy létezik egyéni jólét közjó nélkül, ne engedjük el egymás kezét. Előbb vagy utóbb a rendszernek is igazodnia kell ehhez a mércéhez.

    (Kérdezett: Pál Bíborka, Hargita Népe)

    SZÓLJON HOZZÁ

    0 Hozzászólás

  • Rovatunk

    A Belgiumi Caritasnál dolgozó Sebastien Dechamps a szíriai humanitárius segítségnyújtási programok felelőse, beleértve a Romániai Caritas által társfinanszírozott programot Szíria partmenti

    Az elmúlt két hónapban két képzés zajlott Marosvásárhelyen Kinaesthetics az ápolásban témakörben, a Caritas Iskola szervezésében.

    Az elmúlt években többször kellett arról írnunk, hogy a Gyulafehérvári Caritas jelentős anyagi támogatástól esett el, a Szociális, Családügyi és Munkaügyi Minisztérium csökkentette a szervezet állami szubvencióját.  Februárban ez újra megismétlődött. A négy éve folyamatosan csökkenő állami támogatásról, a hazai rendszer működéséről és a túlélésre kényszerült szervezet helyzetéről Márton Andrást a Caritas igazgatóját kérdeztük. (Hargita Népe)