„ (…) és meglátja minden test Isten üdvösségét.” (Lk 3,6)
Egy kedves anekdota az utászokról szól, akikhez a délelőtt folyamán szomorúan megy oda vezetőjük, és közli velük: nagy a probléma fiúk, még nem érkeztek meg a lapátok, amelyekkel dolgoznotok kell. Erre az egyik utász a következőt válaszolja: nem baj főnök, mi tudunk egymásra is támaszkodni.
Az egymásra támaszkodás kihangsúlyozása fontos, de — amint azt az anekdotából is érezhetem — a közös út Isten felé csak akkor hiteles, ha mindenki személyesen végzi el a maga részét. Az Isten felé vezető ösvény ugyanis mindenkiben ott van. Amikor XVI. Benedek pápát megkérdezték, hogy hány út vezet Istenhez, ő azt válaszolta: annyi, amennyi ember van. Ezért kell minden embernek elvégeznie a belső munkát, a belső útkészítést ahhoz, hogy meglássa az Isten üdvösségét, ahogy Keresztelő János figyelmeztetett.
„Mikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.” (Lk 21, 28)
Nehéz helyzeteinkben Pio atya szép hasonlata segíthet. Ő azt mondja: „Ez a világ olyan, mint amikor egy kisgyermek a varrogató édesanyja lábánál ül, és időnként feltekint édesanyja munkájára. Alulról nem lát mást, mint összevisszaságot, fura vonalkákat, és nem érti édesanyja munkájának értelmét, így ki is fejezi nemtetszését. Ekkor az édesanya lehajol, és megmutatja gyermekének a kézimunka színét. A gyerek pedig elcsodálkozik a kézimunka szépségén, és megérti azt, hogy a munka fonákjának túloldalán csodálatosan szép annak színe, ez adja meg annak értelmét.”
Az egyetlen helyes magatartás minden nehéz helyzetben ez: megállni, és felemelni tekintetünket. Felülemelkedni azon a helyzeten, amelyen nem látunk át. Ha ki akarunk jutni a ködből, fel kell emelkednünk a magaslatra, ahol minden másként látszik.
