Ha a nagyböjti időszakot olyan embereknek kell meghatároznom, akik alatta csupán a böjtölést, az önmegtagadást értik, vagy olyanoknak, akik még nem találkoztak Istennel, de „modern embereknek” érzik és tartják magukat, azoknak azt mondanám: a nagyböjt „Önismereti Képzés Istennel”.
Isten ugyanis azt akarja, hogy jobban megismerjük Őt, és Őáltala magunkat!
A nagyböjti út tehát olyan út, amelyen csak emberi tudás eszközeivel nem érünk célba. Az emberi tudás eszközei kétségtelenül fontosak, de a nagyböjtnek az a többlete, hogy a Szentlélekkel járunk, Aki segít nekünk feltárni belső mélységeinket. Önmagunk megismerésének útján nem járhatunk egyedül, mert akkor nem bírjuk meg a pusztát. A puszta nemcsak hely, hanem állapot, és azt csak a Szentlélekkel lehet megbírni és kibírni.
Persze, ha Istennel akarunk járni és az Ő fényében akarjuk megismerni jobban önmagunkat, akkor...
Egy mese szerint volt egyszer egy szegény ember, aki gondterhelten bandukolt az erdő szélén. Amikor elfáradt, leült pihenni, és hátát egy fának támasztotta. Ekkor még nem tudta, milyen fát választott. Különös, mágikus fa volt ez. Olyan fa, ami minden kívánságát teljesíti annak, aki hozzá ér. A vándor először arra gondolt, milyen jó lenne most egy pohár víz. Hirtelen azon vette észre magát, hogy egy pohár kristálytiszta víz van a kezében. Meglepetten nézte, vizsgálgatta, meg is szagolta. Végül úgy döntött, hogy nem lehet veszélyes, és megitta.
Aztán megéhezett és ennivalót kívánt. Az étel ugyanolyan hirtelen és bámulatos módon jelent meg előtte, mint a víz. „Úgy látszik, teljesülnek a kívánságaim” – gondolta meglepetten.
Most már hangosan mondta ki: „Akkor hát szeretnék egy gyönyörű házat!” Az előtte levő völgyben máris megjelent egy ház. Arcán széles mosollyal szolgákat kívánt, akik a háznak gondját viseljék. Amint ezek is megjelentek, úgy érezte, hihetetlen erővel áldotta meg az Úr.
