102 évnyi hit

Tudunk boldogok lenni anélkül, hogy a naplementében gyönyörködünk a tengerparton? Tudunk boldogok lenni anélkül, hogy magunkra fújjuk kedvenc parfümünk? Tudunk boldogok lenni anélkül, hogy látnánk a csillagokat?  A Gyulafehérvári Caritas Csíkszék egyik legidősebb gondozottja, a csíkbánkfalvi Erzsi néni, beszélgetésünk alatt bebizonyította számomra, hogy igen. Számára a boldogságot nem az anyagi javak, nem az élvezetek jelentik, hanem a hitből fakadó életszeretete, rokonok és szomszédok látogatása, és a velük való beszélgetés. A lányával tölti mindennapjait, és büszkén számol be a kilenc unokájáról, a tizenöt dédunokájáról és a három ükunokájáról.  Az idős asszony idén januárban töltötte be 102. életévét, kilenc éve ágyban fekszik és pár éve a látását is elveszítette, de a hitét nem.

Négy generáció

Négy generáció

– Erzsi néni, kérem meséljen a gyerekkoráról.

-1922 január 23-án születtem, reggel 11 órakor Csekefalvába. Tizenhárman születtünk, de ötön éltünk csak meg. Messze fent laktunk, ahol a koldus megtért, onnan jártunk gyalog két kilométret az iskolába, télen-nyáron. Akkor még bicikli sem volt, esetleg csak egynek a faluban. Reggeltől estig ott voltunk az iskolában. S aztán gazdálkodtunk. Nekünk dolgozni kellett akkor, nem játszodtunk, mint most. Kézzel kaszáltak, úgy szedtük fel a gabonát, nem volt ilyen kényelmes minden. Kendert termeltünk, azt kidolgoztuk, fontunk. Nem nőttünk fel olyan könnyen, mint most.

Édesapámék, nyugodjanak csendesen, a mulatságot is szerették, de a templomot is. Nálunk nem volt pardon, vasárnap mind misére kellett menni. Úgy kellett főzni, hogy senki honn nem maradt.

-Hogyan telt a fiatalság?

-Fontunk, köttünk, mezőre jártunk, gazdálkodtunk. Olyan jó volt. Mentünk a fonóba, jöttek a legények, az orsót elvették, azt ki kellett váltani, ha nem a kapusasra felfonták a fonalat. Énekeltünk, meséltünk, a legények kártyáztak. Télen kimentünk szánkázni. Hazamentünk, elévettem a szalonnát, kenyeret, hagymát, ettünk, egyet jót mulattunk s azzal mindenki ment haza. Aztán olyan is volt, hogy a legények hazakísértek, főtt a káposzta vacsorára a gócalján. Annak széles kéménye volt, a legények rosszfélék voltak, felmentek a híjúba, s kankóval a káposztából kilopkodtak.

Aztán sokat dolgoztam a kollektívbe, majd az óvodába. Akkor egy óvoda volt, egy óvónő, s annyi gyermek, mint a csepegés. Én főztem, dada voltam, lefektettem a gyermekeket aludni, uzsonnát adtam, mikor felébredtek megmosdattam, hogy tisztán menjenek haza. Sokat dolgoztam, de Isten segítségével mindig bírtam.

-Akkoriban a lányoknak kellett menni szolgálni. Gondolom Erzsi néni sem maradthatott itthon.

-Nem biza. Régen úgy tartották, ha a leány nem szolgált nem tudott semmit, s ha a legény nem volt katona, az sem. Voltam Bukarestben s Brassóban szolgálni. Úgy ahogy, megtanultam románul, s még most is tudok hála Istennek. Szerencsémre Bukarestben, ahol szolgáltam, azzal szembe volt egy parfümgyár, abba dolgozott egy magyar asszony, ő segített. Aztán jött a magyar világ, s haza kellett jöjjünk, mert lezárták a határt. Én alig vártam, hogy magyar állampolgár legyek. Addig addig, hogy egyszer csak sikerült. 100 esztendős koromban lettem magyar állampolgár, székelyruhába öltöztem. Életemben soha nem voltam olyan boldog, mint akkor.

-Erzsi néni a háború kitörésekor fiatalasszony volt. Hogyan emlékszik vissza?

-Elvitték édesapámat is, a testvéreimet is, édesanyámmal ketten maradtunk… Az öcsémet lehívták a piacra leventeoktatásra, s onnan, se szó se beszéd, úgy elvitték, három év múlva jött haza. Nem tudtunk róluk semmit. Édesapám is három év múlva jött haza Oroszországból, ő az orvos mellett volt asszisztencia. Csobányosból a sebesülteket kihozták, a népőrök engem is vittek, kellett segíteni kötözni. Nem volt könnyű az élet, szegénység volt, ami kevéske volt azt is elvitték, s mit adtak s mit nem. Olyan is volt, hogy édesanyám két lemaradott katonát megsajnált, a hátsó kapunkon bejöttek, s adott nekik ruhát s ételt.

Volt egy csomó gabona, azt megőrlettük lisztnek, s akkor nekiálltak s elvitték az összes lisztet, s mi kellett várjunk, hogy jegyre kapjunk. Vagy olyan is volt, hogy volt egy anyadisznónk, tizenkét malaccal, s hogy ne vigyék el őket is, hátracsaptuk a kertbe, a pityóka közé. Kínlódtunk sokat, s akkor aztán még szárazság is volt. Pityókahéjat ültettük el, s abból lett pityóka. Az öcsém szabó volt, egy kas pityókáért varrt meg egy rend ruhát. Egyáltalán nem volt könnyű.

-Úgy látom a rózsafűzér elmaradhatatlan társ. A hit milyen szerepet játszott és játszik Erzsi néni életében?

-Egy nap háromszor vagy négyszer is elmondom a rózsafűzért. Az Isten az imádságot meghallgassa, az nem hull a porba. A Jóisten megadta nekem, hogy mindenek között megéltem ezt a jó öregkort, és remélem megadja, hogy még éljek. Én szeretem az életet, nem untam meg, szeretek Istennel lenni, kezébe ajánlom magam, ameddig akarja addig maradok. Egész nap imádkozom, mindenkiért. Én csak kérni tudom a Szűzanyát és az ő Szent Fiát további segítő kegyelemért. Imádkozom az ifjúságért is, hogy szeressék egymást.

És hogy mi a hosszú élet titka? – tettem fel én is, biztosan nem elsőként, Erzsi néninek a kérdést. „Legyünk türelmesek, becsüljünk meg mindent, hálálkodni kell s egymást szeretni. Nyugodt kell maradni. És sokat kell imádkozni” – válaszolta.

György Mária Angéla