A betegek 33. világnapja, február 11.
„A remény pedig nem csal meg” (Róm 5,5), hanem megerősít a bajban.
Hogyan lehetünk erősek, ha költséges kezelést igénylő betegségünkben, fájdalmunk enyhítésére nincsenek meg az eszközeink? Hogyan lehetünk erősek, ha szenvedésünkben látjuk segítőszándékú szeretteinket, hogy tehetetlenek? Ilyenkor jövünk rá arra, hogy szükségünk van Isten segítségére, kegyelmére, Gondviselésére és Lelkének ajándékára. Ugyanakkor felismerjük, hogy mindannyian együtt: akár betegek, orvosok, ápolónők, családtagok, barátok, függetlenül attól, hogy hol vagyunk, a családban vagy a klinikákon, idősek otthonában, kórházakban vagy egészségügyi központokban, a remény angyalai vagyunk egymás számára. Értékeljük ezeknek a kegyelemmel teli találkozásoknak a szépségét és jelentőségét!
A betegek 33. világnapjának idei üzenetében Ferenc pápa kiemeli, hogy három különböző módon van közel Isten a szenvedőkhöz: a találkozáson, az ajándékozáson és a megosztáson keresztül. A teljes levél alább olvasható.
Betegek zarándoklata Csíksomlyón
Főegyházmegyénkben a Jubileumi évben február 11-én a betegek világnapján a csíksomlyói kegytemplomban a betegek és idősek zarándoklatán, a 10:30-kor kezdődő szentmisén kiszolgáltatják a betegek szentségét mindazoknak, akik szentgyónással készülnek fel az alkalomra. A zarándoklatot február 2–10. között kilenced előzi meg a kegytemplomban. Minden délután öt órától rózsafüzér ima lesz, majd elvégzik a Lourdes-i Szűzanya tiszteletére a kilencedhez soron következő imát, 6 órától szentmise lesz. Az imaalkalmakat és a szentmiséket a kegyhely YouTube-csatornája élőben közvetíti.
***************
„A remény pedig nem csal meg” (Róm 5,5), hanem megerősít a bajban
Kedves testvéreim!
A 2025-ös jubileumi évben ünnepeljük a betegek 33. világnapját, amelyen az Egyház arra hív, hogy legyünk „a remény zarándokai”. Isten igéje elkísér bennünket, és Szent Pál szavaival élve bátorító üzenetet kínál: „A remény pedig nem csal meg” (Róm 5,5), sőt, megerősít bennünket a megpróbáltatások idején.
Ezek vigasztaló szavak, de zavarba ejtőek is lehetnek, különösen azok számára, akik szenvednek. Hogyan lehetünk erősek például akkor, ha testünk súlyos betegségek áldozatává válik, amelyek költséges kezelést igényelnek, és amit esetleg nem engedhetünk meg magunknak? Hogyan lehetünk erősek, ha a saját szenvedéseink mellett látjuk támogató szeretteink, akik tehetetlenek abban, hogy segítsenek rajtunk? Ezekben a helyzetekben a sajátunknál nagyobb erőre van szükségünk. Felismerjük, hogy szükségünk van Isten segítségére, kegyelmére, Gondviselésére és Lelkének ajándékára (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 1808).
Álljunk meg egy pillanatra, hogy elgondolkozzunk azon, hogyan marad Isten közel a szenvedőkhöz három különböző módon: a találkozáson, az ajándékozáson és a megosztáson keresztül.
1. Találkozás. Amikor Jézus elküldte a hetvenkét tanítványt misszióba (vö. Lk 10,1-9), azt mondta nekik, hogy hirdessék a betegeknek: „Közel van hozzátok az Isten országa” (9. v.). Más szóval azt kéri tőlük, hogy segítsenek a betegeknek abban, hogy az Úrral való találkozás lehetőségének lássák gyengeségüket, bármilyen fájdalmas és érthetetlen is. Betegség idején érezzük emberi gyarlóságunkat testi, szellemi és lelki szinten. Ugyanakkor megtapasztaljuk Isten közelségét és együttérzését is, aki Jézusban osztozott emberi szenvedésünkben. Isten nem hagy el minket, és gyakran lenyűgöz bennünket azzal, hogy olyan erőt ad nekünk, amelyre soha nem számítottunk, és soha nem találtuk volna meg magunktól.
A betegség tehát alkalommá válik egy átalakuló találkozásra, egy szilárd támpont felfedezésére, amelyhez az élet viharai közepette is ragaszkodhatunk, olyan élmény, amely még nagy áron is megerősít bennünket, mert megtanít arra, hogy nem vagyunk egyedül. A szenvedés mindig magával hozza az üdvösség titokzatos ígéretét, mert megtapasztaltatja Isten vigasztaló jelenlétének közelségét és valóságát. Ily módon megismerjük „az evangélium teljességét, annak minden ígéretével és életével” (II. Szent János Pál, Beszéd a fiatalokhoz, New Orleans, 1987. szeptember 12.).
2. Ezzel eljutunk a második úthoz, hogy Isten közel van a szenvedőkhöz úgy is mint ajándék. A szenvedés mindennél jobban tudatosítja bennünk, hogy a remény az Úrtól származik. Ez tehát mindenekelőtt egy olyan ajándék, amelyet úgy kell elfogadni és művelni, hogy „hűségesek maradunk Isten hűségéhez”, Madeleine Delbrêl kifejezésével élve (vö. La speranza è una luce nella notte, Vatikánváros 2024, Előszó).
Valójában saját életünk és sorsunk csak Krisztus feltámadásában találja meg a helyét az örökkévalóság végtelen horizontján belül. Egyedül Jézus húsvéti misztériumában nyerjük el azt a bizonyosságot, hogy „sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől” (Róm 8,38-39). Ez a „nagy remény” a forrása mindazoknak a kis fénycsillagoknak, amelyek segítenek átlátni az élet próbáin és akadályain (vö. XVI. Benedek, Spe Salvi, 27, 31). A feltámadott Úr odáig megy, hogy útitársunkként mellettünk jár, akárcsak a tanítványokkal az emmausi úton (vö. Lk 24,13-53). Hozzájuk hasonlóan mi is megoszthatjuk vele szorongásainkat, aggodalmainkat, csalódásainkat, és hallgathatunk szavára, amely megvilágosít és megmelengeti szívünket. Hozzájuk hasonlóan mi is felismerhetjük őt a kenyértörésben, és így a jelenben is megérezhetjük azt a „nagyobb valóságot”, amely hozzánk közeledve visszaadja bátorságunkat és önbizalmunkat.
3. Most eljutunk Isten harmadik útjához: a megosztáson keresztül is közel van hozzánk. A szenvedés helyei gyakran a megosztás és a kölcsönös gazdagodás helyei is. Hányszor tanulunk meg reménykedni a betegek ágya mellett! Hányszor tapasztalunk meg hitet a szenvedők közelében! Milyen gyakran fedezzük fel a szeretetet, amikor a rászorulókról gondoskodunk! Felismerjük, hogy a remény „angyalai” és Isten hírnökei vagyunk egymás számára, mindannyian együtt: akár betegek, orvosok, ápolónők, családtagok, barátok, papok, vallásos férfiak és nők, függetlenül attól, hogy hol vagyunk, a családban vagy a klinikákon, idősek otthonában, kórházakban vagy egészségügyi központokban.
Meg kell tanulnunk értékelni ezeknek a kegyelemmel teli találkozásoknak a szépségét és jelentőségét. Meg kell tanulnunk befogadni egy nővér gyengéd mosolyát, a beteg háláját és bizalmát, egy orvos vagy önkéntes gondoskodó arcát, vagy egy házastárs, egy gyermek, egy unoka vagy egy kedves barát aggódó és várakozó tekintetét. Mindezek fénysugarak, amelyeket meg kell becsülni; a viszontagságok sötét éjszakáján is erőt adnak, ugyanakkor megtanítanak az élet mélyebb értelmére, a szeretetre és a közelségre (vö. Lk 10,25-37).
Kedves betegek és szenvedőket gondozó testvérek, ebben a jubileumban különösen fontos szerepet játszotok. A ti közös utazásotok jel mindenki számára: „himnusz az emberi méltósághoz, a remény éneke” (Spes Non Confundit, 11). Ennek hangja messze túlmutat az egészségügyi intézmények szobáin és ágyain, és arra szolgál, hogy jótékonyan serkentse és bátorítsa „az egész társadalom egységben való részvételét” (uo.) olyan harmóniában, amelyet időnként nehéz elérni, de éppen ezért annyira megnyugtató és erős, képes fényt és meleget hozni, ahol a legnagyobb szükség van rá.
Az egész Egyház köszönetet mond ezért! Én is ezt teszem, és imádkozom értetek, Máriára, a betegek egészségére bízlak azokkal a szavakkal, amelyekkel annyi testvérünk fordult hozzá a szükség órájában:
Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja!
Könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején!
Hanem oltalmazz minket minden veszedelemtől,
mindenkor dicsőséges és áldott Szűz.
Áldalak titeket, családotokkal és szeretteitekkel együtt, és kérlek, ne felejtsetek el imádkozni értem.
Róma, Lateráni Szent János, 2025. január 14
Ferenc