A decis helyett a segítséget kérni

Középkorú házaspár ül velem szemben. Egy húron pendülnek, figyelnek egymás szavára, tisztelettel egészítik ki egymást. Idilli házasságnak tűnik az övék, irigylendőnek. Értelmiségiek, dolgozni járnak, és idejükből arra is áldoznak, hogy lelkigyakorlatokon szenvedélybetegek és hozzátartozóik csoportját vezessék. Másokkal együtt járják a józanság útját.

A gyergyószentmiklósi Ki-út teremben találkozunk, ott, ahol rendszeresen találkoznak sorstársaikkal külön-külön. A lelkigyakorlatokon is külön csoportban vannak, hogy mélyen, őszintén beszéljen mindenki a maga részéről a közös történetből. Addiktológus tanácsadó képesítésük is van. „Eljutottunk arra a szintre, hogy vágyunk támadt arra, hogy segítsünk másoknak. Olyan nagy volt az öröm bennünk, hogy úgy éreztük, ezt meg kell osszuk másokkal is” – mondja a feleség, tisztázva: az újjászületés öröme volt ez.

Hosszú út vezetett eddig, hogy a házaspár, gyógyuló alkoholistaként azok támogatását tudja vállalni, akik hasonló cipőben járnak. A feleség kettős szerepben van jelen: mint alkoholfüggő hozzátartozója, és amint a terápiák során világossá vált számára, a saját függőségéből gyógyulni akaró személyként is. „Mikor én hozzátartozóként elindultam segítséget kérni, akkor néztem szembe az addig számomra rejtett működésemmel, hogy úgymond addig vigasztalódtam egy-egy pohárkával, hogy az alkohol engem is elragadott. Megvoltak annak a szakaszai ahogy erre rávezettek, és tudatosult bennem, hogy egészen az elejétől fogva megjelent nálam is a függőség.  Zugivó voltam. Akkor döbbentem rá először nagyon hangsúlyosan, hogy milyen nagy baj van, amikor férjem annyiba hagyta az ivást, és nekem nem volt, amit kezdeni az új helyzettel. Érezte rajtam, hogy iszom, de már nem tudtam azt az áldozatszereppel magyarázni. Pedig már nem voltam áldozat, nem kellett volna vigasztalódni. Óriási krízis volt ez.”

A krízist az alkoholizmussal küzdő családokban fennálló beteges egyensúly megszűnése hozta. A nő, aki áldozatként, a felelősségek és teendők cipelőjeként rájön, hogy férje már nem iszik, visszaadhatóak azok a szerepek, melyekre ő már képes, összezavarodik, nem tudja, mit kezdjen magával. Ekkor nézett szembe azzal, hogy tulajdonképpen nem csak férje gyógyulását kell támogatnia, hanem saját függőségével is kell valamit kezdenie. „Az ember óriási energiát fordít arra, hogy álcázza a valóságot, próbálja fenntartani a látszatot a külvilág és sokszor önmaga előtt is, hogy minden rendben van. S akkor egyszer rádöbben, hogy a kezdetektől rosszul állítódtak fel a szerepek, a párkapcsolat elejétől megvoltak ezek a problémák, és most vége az eddig mesterien űzött álcázásnak.”

A párkapcsolat elejétől adott volt a probléma. Alkoholfogyasztó volt a férfi, amikor megnősült. „A rokonságban volt alkoholprobléma, de a mi családunkban nem. Ritkán, kéthavonta egyszer édesapámat elhívták valahova valamit megjavítani, olyankor ivott. Én kellett érte menjek, mert nekem szót fogadott, de ez nem volt olyan gyakori. Én egészen kicsi gyermek voltam, amikor majáliskor elloptuk a sört, és jólesett. Tizenkét éves voltam, amikor a kékszeszt leszűrtük a szomszéd fiúkkal vattán keresztül. Az volt az első filmszakadásom, és utána emlékszem, hogy ahányszor alkohol közelbe kerültem, nem tudtam megállni anélkül, hogy tök részegre ne igyam magamat.”

Gyulafehérváron tanult, ott a miseborra jártak rá: „ünnepi ebédektől a maradékot összegyűjtöttük, mint ügyes, szorgalmas emberek, hogy ne vesszen kárba, egy üvegbe felvittük a szobába, azt megittuk.  Minden nap volt egy óra séta, lementünk a bárba vagy az óvárosba inni, tehát szinte ott is mindennapos volt. Aztán, amikor dolgozni kezdtem és pénzt keresni, úgy éreztem, hogy megengedhetem magamnak, mert most már megkeresem az árát.”

A filmszakadások ritkultak, mert megnőtt a toleranica. Amikor nősülésre készült, ismerősök figyelmeztették is a menyasszonyt.  „Tudtam, hogy iszik, figyelmeztetést is kaptam több irányból, hogy vigyázzak, de én akkor azt mondtam, hogy én nagyon nagy szerelembe estem, s az ital nem baj, ne törődjetek, én majd meggyógyítom. Már akkor ott volt a rügye bennem, hogy társfüggővé váljak. Így utólag azt mondom, hála Istennek, hogy nem láttam a problémát, s hozzámentem feleségül, mert azt a döntésemet én soha nem bántam meg. Mindentől függetlenül boldog voltam vele.”

A házasság megköttetett, és a fiatal pár a feleség szüleihez költözött. A nő úgy fogalmaz, hogy színpadon élték az életet, és ő igyekezett, hogy szülei előtt kendőzze a valóságot. Ma is úgy gondolja, szülei nem bírták volna meg az igazságot, ezért egyféle életet éltek a „színpadon”, csak a saját szobájukban voltak önmaguk. A feszültséget elfojtották, igaz, időnként kirobbant. A vej és após között is akadtak nézeteltérések, a segítőkészség hiányából, de ezek sosem fajultak agresszivitásig.

A férfi ivászatáról jó ideig csak a kisbolt kiszolgálói tudtak, ahol a deciket vásárolta. Eleinte csak munka után, így a munkahelyén is rejtve maradt a szenvedély.  „Sokáig én az munkahelyemen addig nem ittam, amíg nem végeztem, ezt mindenki tudta, tehát hogyha születésnapoztunk, poharamat feltettem a szekrény tetejére, tudták, hogy majd, mikor végeztünk mindennel, akkor megiszom. Viszont eljött az az időszak, hogy már nem tudtam megállni, tehát délelőtt is ittam. Megtörtént az, hogy volt két szabad órám, s én elmentem inni. Mikor visszaértem, kollégáim mondták, ők hazavisznek, mert így nem mehetek az emberek közé.”

A Caritastól és a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálattól kértek segítséget. A feleség tette meg az első lépést „Tudtam, hogy fizikailag betegséget okoz az ivás, de ami nagyon megdöbbentett, nagyon megrémített az az volt, hogy kezdtem észrevenni férjemen a szellemi leépülés jeleit. 2013-ban mentünk először lelkigyakorlatra, úgymond vonszoltam magammal a férjemet. Nem vagyok meggyőződve, hogy akart jönni, én húztam magam után.”

Nem volt könnyű a férjnek igent mondani az indulásra, azzal a füllentéssel, hogy tartozása van, meg kell adja az üzletesnek, gyorsan megivott két deci vodkát, így érkezett a lelkigyakorlatra. „Nagyon jó volt az a lelkigyakorlat, csak attól rettegtem, hogy mi lesz, amikor hazajövünk. Két hétig nem ittam, s akkor már ugye, elindult bennem ez a nagy egó, hogy hát én most már megkóstolhatom, már két hete nem iszok, nem lesz semmi baj. Megittam egy pohár konyakot. Elmentem a gyógyszertárig, vissza, ez 50 méter, nem lett semmi bajom, gondoltam, megihatok még egyet. Visszaestem.”

A lelkigyakorlatok, valamint az egyéni terápia – melyre férj és feleség külön-külön járt Kedves Ritához – támaszt adtak, a tíz év alatt mégis többször volt visszaesés, mint mondja, azért, mert mindig erősebbnek hitte magát, mint az alkohol. „Az ember elbízza magát, arra gondolva, hogy most már egy éve, két éve józan, akkor nem lehet semmi baj. Erőben vagyok, egészséges vagyok, lehet belőlem szociális ivó. Tévedtem. Többször meg kellett üsse a küszöb a fenekemet, ahhoz hogy rájöjjek, hogy nem érdemes, mert nem vagyok én annyira okos, mint amennyire képzelem, tehát az alkohol azért még mindig erősebb, mint én, az az ember még nem született meg, aki legyőzze. Három és fél éve, hogy nem volt visszaesésem.”

A visszaeséstől való félelem sokáig ott volt a feleségben, és a félelem enyhítését az alkoholban kereste. Így került abba az ördögi körbe, hogy bár a férje józan volt, ő akkor is ivott. A függő ember leleményességével találta ki, hogy miért kell a boltba mennie, mi hiányzik a konyháról… és közben feltöltötte a rejtett alkoholkészletét. Azt mondja, nagy feladat, kemény munka és sok segítség kellett, hogy meg tudjon állni. Döbbenet számára is, hogy környezete nem vette észre. Amikor kolléganőinek elmondta, az alkohol rabságából szabadult, azt hitték, viccel.

Bizony ők egyből észreveszik, ha valaki halad lefelé a lejtőn, és azt mondják, jó lett volna, ha van, aki már az elején segít megállni. „Nem szólt senki, és nem voltak terápiás lehetőségek sem. Többször eszembe jut, hogy nyerhettem volna tíz évet” – mondja a férfi, a felesége is mérlegeli, mi vezethetett volna jobb útra. Úgy véli, nem tudott leválni szüleiről, ezért nem költöztek külön, költözés helyett az alkoholt választották menekülési útvonalként, túlélésként. „Segítette a mi gyógyulásunkat, hogy feloldoztuk magunkat: akkor nem tudtuk másként csinálni.”

Gyerekeik már felnőttek voltak, amikor a szülők segítséget kértek. Fájdalmas része ez az életüknek: „Nagyon nehéz szembenézni a hibáinkkal, a sebekkel, amelyeket a gyerekeken ejtettünk. Jó, hogy eljutottunk odáig, hogy sírás nélkül el tudom mondani. Nem beszélgettünk nyíltan velük a bajokról. Ők látták, hogy mi megyünk, rugaszkodunk, dobbantunk, s esünk vissza, de soha nem ültünk le arról beszélgetni, hogy ők min mentek keresztül. Emlékszem lányomnak arra a mondatára, hogy te anyu, nem egymás kedvéért kell nektek oda elmenni, hanem saját magatokért. Akkor döbbentem meg, hogy nagyon nehéz lehetett nekik ezt a vívódásunkat végigkísérni. A fiunk hamarabb elment otthonról, ő úgy csak haza-haza pillantott, s olyan hitetlenkedve nézte, hogy a talpra állás fog-e nekünk sikerülni. Tehát ők annyi hullámvasutat megéltek mellettünk, s a bizonytalanságnak, a kiszámíthatatlanságnak, ezeknek a borzalmaknak az árnyékában felnőni, ez iszonyatos.”

„Nem tudok szabadulni tőle, egy helyzet előhoz egy régi képet, amivel szembe kell nézzek, hogy hányszor lett volna szükség rám, s én nem voltam ott. Hányszor voltam ott beszámíthatatlanként, s tudom, hogy ezzel sebet okoztam, mert valószínű szégyellték magukat. Amit tenni tudok az, hogy most, hogy kijózanodtam, ezt őrizzen, a régiekért pedig bocsánatot kérjek, de tudom, a sebek megmaradnak. Az ajtóba beleverik a szeget, kihúzzák, de a lyuk ottmarad.”

Férj és feleség a józanság megtartását tartja feladatának, hivatásuk egy része a segítségnyújtás lett. Iskolákban tartanak prevenciós foglalkozásokat, a Kiút-programban támogató csoportvezetést. Egyetértésben halad ki-ki a maga útján, azt mondják, jó csapatépítő volt számukra ez az út. „Megértettük, minek mi volt a mozgatórugója, nem vádaskodunk. Tudomásul vesszük, hogy van, amit nem lehet visszacsinálni, de én az mondom, hogy onnan virágzott ki a mi kapcsolatunk, hogy elkezdtünk járni lelkigyakorlatokra. Kaptunk egy második esélyt a párkapcsolatra. Hála van bennem, hogy ez így alakult.”

A közeli kisboltba ma is bejárnak, és látják, hogy ki vásárol reggel decist. Ilyenkor jön a felismerés, igen, régebb én is ilyen voltam. Nem tudják megállítani a másik emberben zajló folyamatot, de nyitottak arra, hogy segítsenek, ha valaki kéri tőlük.  Remélik az az ember, egy nap nem a decist, hanem a segítséget fogja kérni.

Balázs Katalin