A fehér ház hozománya

Sepsiszentgyörgy egyik szegletében, a Tavasz nevet viselő utcában működik a Gyulafehérvári Caritas Őrkői nappali foglalkoztató központja. Tizedik születésnapját ünnepli idén a foglalkoztató, melynek központja a fehér ház, ide járnak az őrkői gyerekek foglalkozásokra, itt pótolják a tudást is, hogy az iskolában felvehessék a versenyt azokkal, akik tehetősebb családokba születtek. A fehér házban mindenki számára, aki oda betér van egy ajándék. Van, aki kézműves hajlamát fedezi fel itt, van, aki a játszás örömét, a ráfigyelés jóérzését tapasztalja meg,  van, aki a segítők révén a családban elsőként kerül barátságba a betűvetéssel, van, aki számára ez a lehetőség, hogy még középiskolába is járhasson, egyetemről álmodjon.

Ha ünnep van, szokás szép szavakkal szólni róla, kívülállóként méltatni azt, amiről a benne lévők sokkal többet tudnak nálunk. Nekünk most nem kell ebbe a hibába esnünk, hiszen egy ifjú hölgy, aki tizenegyedikes és második osztálytól rendszeres látogatója az őrkői foglalkoztatónak, megelőzött a méltatásban. Fésűs Klementina Ramona ízesen és élethűen ír a tíz esztendő hétköznapjairól, az élményekről, melyek formálták, formálják őt és társait. Számvetést készít Klemi oly módon, hogy közben azt a közösséget is bemutatja, amelyikből származik, amelynek tagjairól sokunknak csak véleménye van, ismerete alig. Ha olvassák sorait, többet megtudnak a fehér ház körül kicsi otthonok lakóiról, akik egykoron téglát vetettek, akik hagyománytartók, elhunytjaikat tisztelők. Fogadják hát nyitottsággal Klemi sorait, és szurkoljanak, hogy valóra válthassa vágyát, visszaszolgálhassa a fehér házi hozományát.

Régen és most

A mi osztályunk vett először részt a caritasos iskola utáni foglalkozásokban. Mi, Erzsike tanító nénivel tanultunk eleinte az óvoda épületében. Tíz éve volt, én akkor másodikos voltam, azt hiszem. Jó emlékeim vannak, nagyon jó volt: mindig érdekes volt, először tanultunk, utána pedig Erzsike néni időt hagyott a játékra. Eleinte kevesen voltunk, de aztán egyre többen, mindig ország-városoztunk az óra végén. Sokat civakodtunk, olyankor Erzsike néni számolta nekünk vissza a pontokat.

Aztán felköltözött a program a fehér házhoz. A legelső termet használtuk csak, a többi terem le volt zárva, hangszereket tartottak ott, azt hiszem. Volt bent egy kanapé, mindig veszekedtünk, hogy ki üljön oda, voltak padok, kicsi székek, olyanok, amik az óvodákban is lenni szoktak. Azóta átrendeződött a terem: a kanapé sok ideig a folyosón volt, aztán leköltöztették a bejárathoz. De nekem az volt a kedvenc helyem. Utána pedig voltak a fából készült székek, volt, aminek lehetett állítani a magasságát – azért is annyit veszekedtünk.

Engem a szüleim átírattak a Néri Szent Fülöpből a Váradi József Általános Iskolába, és ezért ötödiktől nem tudtam járni a fehér házhoz, mert késő délutánig kellett maradjak az iskolában, nem értem el a foglalkozásra. Mindig szerettem volna jönni, mert nagyon jó volt itt. Aztán biztattak a tanárok, hogy járjak, mondták, hogy jöhetek továbbra is azokon a napokon, amikor nem vagyok sokáig iskolában, és akkor ismét beírattak anyáék a csoportfoglalkozásokra.

Az a csoport, akikkel együtt kezdtem járni a fehér házhoz, feloszlott; amikor visszajöttem már nem ugyanabba a csapatba érkeztem. Kisebbekkel, V–VIII-asokkal járok most egy csoportba, mert velem egyidősek már nem igazán járnak iskolába az Őrkőn, ezért ők nem jöhetnek. Nem egy iskolába, nem egy osztályba jár a mostani csoport, ezért kicsit szanaszét vagyunk, de mindig szólítjuk egymást, együtt jövünk.

Nagyon sok változás történt. Régen úgy volt, hogy csak egy tanárnő volt, s ugyanazok voltak a programok: házi feladatok és játék, de most úgy van, hogy sok csoport van, nagyok és kicsik külön, külön osztályok, külön tanárok, minden más. Változatosabbak a programok.

Akkor úgy volt, hogy mindig itt volt mindenki, de most mindenki szanaszét, mindig össze kell szedjük egymást. Amiatt is, hogy külön iskolákba és osztályba járunk…

 

Miért szeretek ide járni? A társaság miatt!

A közösség miatt járok! Nagyon sokat hülyéskedünk, főleg, hogyha egy olyan banda összeakad: Mancika, Kinga, Kriszti és Zsombi, a Nyomex… akkor! Azokat a napokat nem szerettem, amikor olyanok jöttek, akiket mindig kellett békíteni. Mindig ugrottak fel, indultak haza…

Először furcsa volt, senki senkivel nem foglalkozott, nem nagyon barátkoztunk, aztán egy idő után összenőttünk. Például Szántiágóval nem is ismertük egymást, nem is nagyon beszéltünk, aztán mindig jött szólni Beának, Beával jöttek hozzánk „Klemi, Mancika, gyertek, kell menni a fehér házhoz!” Krisztoferrel sem nagyon, de aztán vele is. Zsombit, a Nyomexet sem ismertem, itt ismertem meg. Láttam az Őrkőn többször, volt olyan amikor elmentünk egymás mellett, mindig hozzám szólt, köszönt. Tudta, hogy Mancika lánytestvére vagyok, de itt ismertem meg. Krisztiánnal is, Bimbivel is így volt, ismertük egymást az utcából, szoktunk kint lenni, de leginkább a fehér ház kötött össze. A táborban kerültünk közel egymáshoz.

Becenevek… mindenkinek van a csoportból. Ádám Krisztinek a beceneve Bimbó, azért mert az édesapját Bimbinek hívják, és ha valaki visszakérdez, hogy melyik Krisztiről van szó, mert sok a Kriszti a csoportban, akkor mi mondjuk, hogy „hát a Bimbi!”, Kicsi Krisztit pedig azért nevezzük Kicsi Krisztinek, mert ő a legkisebb Kriszti az egész közül.

Miért szeretek ide járni? Az élmények miatt!

Múltkor nagyon jó volt! Zsuzsa leírta cetlikre mindenki nevét, egy valaki húzott és eljátszotta a többiek pedig ki kellett találják, hogy ki ő, aztán jól szórakoztunk, mert mindenkit olyan érdekesen el lehet játszani, mindenkinek van valamije, ami csak rá jellemző. Aztán megbeszéltük, hogy legyen kicsit nehezebb, úgy csináltuk, hogy felírtuk egy-egy őrkői nevét egy cetlire, és felragasztottuk valaki homlokára, aki aztán kérdezősködött, hogy megtudja mit ír a cetlin, a többiek csak igennel vagy nemmel válaszolhattak. Érdekes személyeket találtunk ki: öregeket az Őrkőről, tanárokat is.  Sokat kacagtunk.

Azt is nagyon szerettem, azt tényleg imádtam, amikor kellett menjünk terepre, s meghívjuk az öregeket, hogy a régi szokásokról meséljenek. Beszéltünk Jóka Danival, Gerő bácsival… mamát is meghívtuk. Nem is tudtam, hogy régen – pedig az Őrkőn élek – hogy téglavetéssel foglalkoztak az emberek. Néha mama említette, de soha nem kérdeztem rá, nem tudtam róla. Megtudtam, hogy vagány volt régen az Őrkő. Ennek a projektnek az volt a célja, hogy bemutassuk az osztrák gyerekeknek a szokásainkat, mindennapjainkat, de közben mi is sokat megtudtunk a régi szokásokról.

Felosztottuk egymás között, hogy ki mit csinál. Például a halottak napjával kapcsolatos szokásokról is írtunk. Tavaly leírtuk egy keserves ének teljes szövegét, eszembe is jutott a hétvégén. A halottak estéjén pedig videókat csináltunk, ugye mindenki sírt vagy részeg volt. A részegek jöttek, biztattak, hogy igyunk. Úgy szokott lenni, hogy körbeállják a sírt, megállnak, beszélgetnek, közben a férfiak isznak, körbeadják, és akkor mindenki iszik. Mi meg voltunk állva, Beával videóztunk, csináltuk a képeket, s akkor nekünk is adták az üveget, mondtuk, hogy nem, s Beának az unokatestvére részeg volt, mondta, hogy de olyan nincs, egyet mindenki kell igyon…

Megmutattuk az osztrák gyerekeknek a játékainkat is, például a hétkövezést. Készítettünk nekik szókártyákat. Főztünk is párosával otthon, én Beával is főztem és Krisztivel is.

A táborokra nagyon szívesen emlékszem vissza: akkor olyan sokan voltunk, két nagy csapatra voltunk osztva, mindig játszottunk, versenyeztünk, volt különböző színű csapatpólók. Idén nem volt tábor a vírus miatt, tavaly nyáron volt utoljára.

Kirándulásokon is voltunk, Csíkszeredában, Brassóban, Sugásfürdőn, piknikezni, vízipisztolyozni a patakon. A fiúk próbáltak megtanítani úszni.

A kemszet nagyon sokáig szerettem, kitalálni a jelet, figyelni a többiekre, inteni. Mostanra meguntam, mert mindig azt játszottuk. A csengős játékkal is ez van. A többiek túlságosan beleélik magukat. Anya általában, amikor az iskolából hazamegyek, megkérdezi, milyen napom volt, mit csináltunk? „Kaptál-e jegyet?” Amikor a fehér háztól hazamegyek megkérdezik: „Mi volt a fehér háznál? Mit csináltatok?”, és még azt, hogy „Mancika hogy viselkedett?” Erre az szokott lenni a válasz, hogy – a szokásos – adta a formáját.

A Superart is szeretem, az is nagyon jó. Julcsival rövid ideig vagyunk: sok időt felvesz a szervezkedés, lassan leülünk, megbeszéljük a dolgokat, félkor elkezdünk énekelni, tanuljuk a szövegeket… rövid az idő. Nehezek a szövegek, mert különböző nyelveken vannak. Vannak, akiknek még nehezebb, mert nem tudnak folyékonyan olvasni, lassan betűzik ki a szavakat. A kicsiket is meg kell várjuk, hogy felzárkózzanak. Most még az ukulelén is tanulunk játszani.

Hogyha a mi csoportunknak szerveznék egy programot, az egy piknik lenne: kimennénk a szabadba, olyan helyre, ahol szabadon lehet hülyéskedni, sikoltozni, kinti játékokat játszani.

Miért szeretek ide járni? Az emlékek miatt!

Réka tancival sokat hülyéskedtünk, nem emlékszem már pontosan vissza, de mindig nagyon jó volt vele. Télen vitt minket szánkózni, ide-oda, mindig volt a mi korosztályunkból úgy három-négy osztály, azok mindig együtt voltak. Összebarátkoztunk a végére. Réka tanci is ült fel mellénk a szánkóra, sikoltozunk, annyira vagány volt! Az is jó élmény volt, amikor a tavaly itt szánkóztunk, de akkor úgy féltem. Úgy is félelmetes, amikor nézed, hát amikor a szánkón vagy!

Judit tanárnénivel érdekesek voltak a játékok. Éva tanító nénivel kötöttünk, mindig kitalált valamit, megbeszéltük a dolgokat, elmentünk ágakért, nagyon vagány ötletei voltak a kézimunkára, szép dolgokat készítettünk.

Anna tanárnéni mindig segített a felmérőkre felkészülni. Emlékszem, úgy mentem volna a többiekkel, olyan jó csoportfoglalkozások voltak, filmeket is néztek, beszélgettek, és én pont kellett menjek románozni. Olyankor rosszul esett. Valaki mindig kikérezkedett vécére, és benyitott hozzám, mondta, hogy „szerusz Klemi!” Anna tanárnénivel a fejtörőket, logikai feladványokat oldottunk. Minden nap más tanár jött, minden nap valami mást csináltunk.

Anikó nénivel is olyan jól el lehetett beszélgetni, felhoztunk egy témát, és akkor… nagyon jól körül lehetett járni, nagyon kedves ő. Érdekes hangsúllyal mesélt, mindenki odafigyelt rá.

Zoltánnal gyakran videóztunk, hozta a kameráját, énekeltünk, hülyéskedtünk, videókat készítettünk, filmeket is néztünk… A játékok közül a Dixitet szerettük vele játszani. Érdekes figurák voltak a kártyákon, mesélni kellett róluk valamit.

Volt Cézéke is, őt is nagyon szerettem. Vele is úgy volt, hogy legelőször mi találkoztunk vele, a mi csoportunk. Érdekes is, de picit szomorú, mert elmennek, jó volt velük a foglalkozás, sok időt töltöttünk együtt, hiányoznak. Szívesen lennék még egy kicsit Anna tanárnénivel, Cézékével meg Rékával, Erzsike tanító nénivel is… ő is mindenkivel olyan jó!

Én nagyon sok játékot tanultam a fehér háznál, vicceket, beszólásokat, sok kreatív ötlet, mindenféle idegen nyelven énekeket, ukulelen is játszunk, ismerem már a hangokat. A házi feladatok megoldásában segítséget kapok; abban, hogy milyen lépések mentén haladjak, hogy fogjak hozzá, aztán ha belejövök, minden jól megy. Részt vettünk kétszer is társadalomtudományi vetélkedőn, jó volt megtapasztalni azt is.

Pár év múlva én is szeretnék a fehér háznál dolgozni, nagyon szívesen szerveznék foglalkozásokat az őrkői gyerekeknek Kingával, Zsuzsával és a többiekkel!

Fésűs Klementina Ramona, XI. osztály