„A második százat megkezdtem”

„A munkámat elvégeztem szívesen és szeretettel, s teltek a napok egymás után” – valahogy így telet el 101 esztendő a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet idősek otthonában élő Gál Iluska néni életében. Az otthonban számára szervezett ünnepségen mindenkihez odament, pezsgővel koccintott, s a gyertyákat elfújva elmondta kívánságát is.

A 101-es szám szerepelt Iluska néni születésnapi tortáján a március 30-án tartott ünnepségen a Szent Erzsébet Idősek otthonában. 27-én volt a születésnap, akkor családjával ünnepelt Iluska néni, de nem volt titok számára, hogy második otthonában is készülnek megajándékozására… egy százegyéves asszonyt már nem lehet csak úgy meglepni, átlát a szándékon. Kedden a klubban ülve, a mesélt életéről, amíg az asztalt terítették. Még a rég nem használt a pezsgős poharakat is elővették az otthon munkatársai, az intézményigazgató, Magyari Vencel pedig egyenesen két kamerát készített a felvételekhez. Ilus néni bölcsen hagyta, higgyék, hogy semmit sem tud, és jó humorral beszélt magáról, hogy a mi, és talán saját figyelmét is terelje. „Gergely Géza, a ditrói magyartanár a vejem. Ugye, ő sem fiatal? S akkor milyen öreg lehetek én?” – villantotta meg humorát, majd a pedagógus szólt belőle, amikor a számítógép-ismereteiről érdeklődtünk: „Az újakat nem, de a régi számítógépeket használtam, a gyerekeket is megtanítottam a rendes, golyós számológépre, amin százig voltak a golyók fele fekete, fele sárga, és egymás utáni drótokon voltak az egyesek, tízesek, százasok.” Azt is elmondta, hogyan tanulták ők 1927-ben az ábécét, hogy a hang mellé egy kézjelet is társítottak: az á betű például azzal volt azonos, mint amikor a doktor benéz a gyerek torkába, a b-betűt kézzel kellett mutatni úgy, mintha az abroncs éppen most pattanna le a kádról, az m-et pedig úgy, mint mikor a borjút húzzák el az anyjától, s múgat veszettül.

Nyugodt hangon, tiszta képekben néz vissza az életének bármelyik időszakába, és van véleménye arról is, ami épp most zajlik a világban: „Valamikor azt mondták, eljön a világvége, és örvendeni fog két ember, amikor egymással találkozik. Ezt hallottam már régebb. Ezt, hogy a vírus világszerte van, a tudomány részben meg tudja állítani, de teljesen kitörülni most már nem lehet, mert itt-ott, valahol mindig felbukkan. Ragályos a betegség, nem tudjuk, hogy mi van bennünk, találkozom a másikkal, és megfertőzzük egymást. Én azt mondom, ennek nem lesz vége. Félni? Már aki fél, de én nem félek, mert azt mondom, ha engem elér, s végem lesz alá szolgája. Én nem rettegek a haláltól egy cseppet sem. Eleget éltem” – jelenti ki, s azt is bevallja, ha most a terembe behoznának egy koporsót, ő akár bele is feküdhetne. Nem azért, mert vágyik odaátra, azt sem tudja, mi várja ott, vagy lesz-e egyáltalán valami, de az élete javát itt, a földön leélte. Mindezek ellenére mégsem életunt. Mosollyal hallgatta a köszöntőbeszédeket, örvendett, hogy Viola unokája is megérkezett, és amikor a gyertyákat kellett elfújni, volt óhaja is: „Azt kívánnám magamnak, hogy tudjak jobban hallani, mert gyenge a hallásom és érszűkületes a lábam, és az sokszor fázik és fáj, s ha ez elmúlna, meg lennék elégedve mindennel.”

Amikor a férje meghalt, 1970-ben bár Iluska néni neve is felkerült a fejfára, de a kőfaragó nem írta fel az első két számjegyet sem. Mondta is, ha megéri a 2000-es évet, több lesz a munka a javítással. Ilus néni egyedi humorral jegyzi meg: ha tudná, hogy a kétezerből huszonegy évet is megélt, csodálkozhatna, s ráadásul nem tudni, mi van még hátra. A 101 éves asszony észjárása szerint a képlet egyszerű: „Ahogy pillanatnyilag az egészségem áll, a 102 évet is megérhetem. Mert ugye, a második százat már megkezdtem.”

Balázs Katalin