A szabadulás útján

 „És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét
….
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.”

(Pilinszky J.-Elég)

Elfogadás… Milyen egyszerű leírni, milyen egyszerű kiejteni szánkon, de mily nehéz őszintén szembenézni önmagunkkal, a fájdalmainkkal, a szenvedélybetegség okozta sebeinkkel, majd elindulni az elfogadás és megbékélés útján.

Sok idő telik el, amíg egy szenvedélybeteg vagy egy hozzátartozó őszintén találkozni tud önmagával, amíg a sebeire rá tud nézni, s amíg fel meri vállalni az Úr előtt, családtagjai előtt és embertársai előtt is. A szenvedélybetegséggel küzdő családok minden tagjának mély és fájdalmas sebet okoz a függőség, amelyeket sokáig takargatnak, mert nagyon erős szégyenérzet van jelen. Ahhoz, hogy a szégyent maga mögött tudja hagyni valamely családtag, el kell érjen egy mélypontra, ahol úgy érzi, hogy itt a vég, nincs már tovább. Ez az állapot segít hozzá ahhoz, hogy ki merjen lépni a megszokottá vált fájdalmas életéből és el merjen indulni a változtatás útján.

Huszonhárom szenvedélybeteg és hozzátartozó indult el a reményteli változtatás útján Csíksomlyón március 9-12 között, a Gyulafehérvári Caritas Ki-Út programja és a magyarországi Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat által szervezett lelkigyakorlaton. Az elinduláshoz és ahhoz, hogy  változás következzen be a szenvedélybetegséggel átszőtt mindennapokban, el kell kezdjen a hozzátartozó és a szenvedélybeteg is külön-külön a saját személyes útján járnia, melyen elsősorban önmagával és az Úrral találkozhat. Miután megtanul magára figyelni, kapcsolatba kerülni önmagával, testével, érzéseivel, gondolataival, fájdalmaival, sértettségével, fel nem dolgozott és elfojtott érzelmeivel, csak azután lesz képes a családtagja felé is türelemmel, megértéssel, nyitottsággal fordulni. Meg kell teremteni a minőségi időt a szenvedélybetegnek és a hozzátartozónak is, amikor bensőséges viszonyba tud kerülni saját magával és eljutni oda, amikor kész megnyitni önmagát, a lelkét, éppúgy, ahogy Mózes lelkét befogadóvá és nyitottá tette az Úr, amikor kiválasztotta őt a nép vezetőjének. Nyitottság szükséges ahhoz, hogy a hozzátartozó el tudja engedni a szenvedélybeteg párját, hogy ő is vívja meg külön a saját csatáját. Éppoly nehéz a szenvedélybetegnek is elengedni az alkoholt, a régi berögzült szokásokat és elfogadnia azt, hogy „Én nem tudom egyedül megoldani, beteg vagyok”.

Az elengedés egy gyászfolyamat, de a józanodással elkezdődik az az út, mely során mindenki visszatalálhat önmagához. Így fel lehet vállalni azt, ami a születés és a halál között van: elfogadni és felellőséggel élni az életet, már nem elszenvedni, hanem alakítani azt. Így tudunk harmóniába és egységbe kerülni önmagunkkal, az Istennel és embertársainkkal.

A lelkigyakorlaton résztvevők visszajelzései:

„Segítséget kérni jöttem. A vágyam az, hogy megszabaduljak az alkoholtól, és hogy elinduljak a józanság útján. Rövidtávú célokat tűztem ki magam elé: részt veszek a hetente megrendezett csoportfoglalkozásokon, megpróbálom elkerülni az iváshoz vezető utat figyelve arra, hogy milyen helyzetek, problémák visznek az ital utáni sóvárgáshoz. Igyekszem meghatározni a szerepem és felelősségeimet”.

„Alkoholista vagyok, visszaesés után jöttem ide, gyógyulni akartam, józanság útjára térni, hitemet erősíteni. Ezekért tenni fogok. Kérem naponta Isten segítségét, hogy erősítsen elhatározásom véghezvitelében és egy minőségi életvitel kialakításában”.

„Végső elkeseredésemben jöttem ide, amikor már nem tudtam mit kezdeni a férjem függőségével. Én érte jöttem, nem magamért, de csak itt tudtam meg, hogy nekem is szükségem van erre. Nekem, mint hozzátartozónak, gyógyulni kell lelkileg, hogy ezáltal tudjam segíteni a páromat, akit nagyon szeretek”.

„Tele reménnyel jöttem, hogy visszaesésemből talpra tudok állni és ismét átélhetem a már megtapasztalt józan élet örömét. Szeretnék fejlődni az elfogadásban. Megtanulni megbocsájtani magamnak és így másoknak is”.

(Mezei Hajnal)