A szenvedés és fájdalom értelme és értéke

Az Alzheimer Café meghívottjaként tért vissza korábbi szolgálati helyére, Gyergyószentmiklósra Portik-Hegyi Kelemen főesperes-plébános. Megható személyes történeteket hozott a nehéz témához, a szenvedés és fájdalom értelméről, értékéről szólva a Szent Erzsébet Idősek Otthonában összegyűlteknek. Előadásából pár gondolatindító részletet olvashatnak az alábbiakban.

Isten adta nekünk az életet, ezt a testet, az egészséget, s nekünk mindezt meg kell őriznünk, illetve az Ő és az embertársaink szolgálatára kell fordítanunk. Úgy kell élnünk, ahogy Isten mutatja parancsai által. Közbe-közbe meg kell állnunk, pihennünk kell.

Jaj nekünk, ha megbetegszünk a hanyagság miatt! Sok betegség nem Isten akarata, hanem mi okozzuk a túlzott munkával, vagy egészségtelen életmódunkkal.

Az élet fontos útszakasz, mert itt van a próba! Amennyit engedtem, hogy Jézus épüljön bennem, annyi marad meg az örökkévalóságnak. Minden cselekedetem, minden pillanat minden lélegzetvételem megmarad az örökkévalóságban! Földi életem minden perce befolyással van az Életre.

Jézust a Jelenések könyve úgy nevezi, hogy az Élő: „Én vagyok az Első és az Utolsó, s az Élő.” (Jel 1,17-18) Jézus küldetése abban áll, hogy életet ajándékoz: természetfölötti és földi életet egyaránt. Ő mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” (Jn 11, 25)  Kimutatja az élet iránti szeretetét, akkor, amikor feltámasztja a halottakat, meggyógyítja a betegeket. Az Örömhír pedig nem a kereszthalállal, hanem a feltámadással ér véget.

Viszont a mindennapi életben tapasztalt testi és a lelki fájdalmak, a betegségek, és ezer más szenvedés sokkal inkább a halálról szól, mint az életről. Vajon miért? Talán Isten a halált akarja?

Nem, Isten az életet szereti, de teljes, termékeny életet, amit mi nem tudunk még csak elképzelni sem.

„Ha búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, de ha elhal, bő termést hoz” (Jn 12,24). Ha nem hal el, akkor a mag szép lesz és egészséges, de egyedül marad, ha viszont elhal, megsokszorozódik.

Isten azt akarja, hogy életünk folyamán megtapasztaljuk a halált, a halál különböző arcait, mert ez a Hozzávezető Szent Utazás: hogy bő termést hozzunk, Őhozzá méltó műveket alkossunk. Számára ez létünk értelme, hogy gazdag, teljes, bőséges életet éljünk.

Tehát hogyan tekintsünk a szenvedésre, mely lépten-nyomon feltűnik az életünkben?

Ha emberi szemmel nézzük a szenvedést, rögtön az okát keressük magunkban, vagy önmagunkon kívül, pl. az emberi gonoszságban, a természetben, vagy másban. Tudnunk kell, hogy életünk eseményei mögött Isten szeretete áll. Ő akarja, vagy engedi meg ezeket, amelyek a javunkat szolgálják.

A szentek Isten kezéből fogadnak minden fájdalmas eseményt. Szent Jakab apostol is ezt emeli ki: „Nagy örömnek tartsátok, testvéreim, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket” ( Jak 1,2).

A szenvedés nagy dolog, ha keresztény szemmel tekintünk rá. A szenvedés megtanítja azt, amit semmilyen más módon nem lehet megtanulni. Övé a legmagasabb katedra.

Egyik nagy lelki író a szenvedésnek három okát a következőkben látja:

  1. „Nem építhetünk semmilyen isteni művet fájdalom nélkül, fölösleges illúziókba ringatni magunkat. Ha követni akarjuk Jézust, nincs más út, csak a kereszt útja. Van egy alapfeltétel, ami nélkül nem születik semmi jó a lelki életben: meg kell halnunk amint a búzaszemnek. Ez azonban csodálatos következményekkel jár: bő termést hoz.
  2. Az Istentől kapott fájdalomnak a másik szerepe: megtisztít. Mint minden ember, mi is tele vagyunk gyarlóságokkal, gyengeségekkel. A fájdalom által az Úr új látásmóddal ajándékoz meg: világosan látjuk, mennyi hibánk van, hogy a tökéletlenség állapotában élünk. Gyöngeségünkből, tapasztalatlanságunkból adódó hibáink milyen sokszor okozták mások lelki halálát.
  3. Isten mindegyik műve magán viseli a fájdalom pecsétjét, szükség volt a próbatételekre. Ahol nincsenek próbatételek, ott nem beszélhetünk Isten művéről.

A szenvedésnek tehát ez a három oka van:

– tudnunk kell, hogy szenvedés nélkül nem születik semmi jó

– tudnunk kell, hogy szükséges a megtisztuláshoz

– tudnunk kell, hogy ez a próbája annak, hogy egy mű valóban Isten műve-e. (Ch. Lubich)

Hogyan tekintsünk saját betegségünkre?

A bennünket érő betegségeket tekintsük Isten szeretete által készített lépcsőfokoknak, amelyek a csúcsra vezetnek, tekintsük felkészülésnek a nagy próbatételre, magunkat pedig tekintsük kis ostyáknak, amely még nincs teljesen föláldozva, mert nem érkezett el a „beteljesedett” pillanata.

A keresztény életszemlélet szerint a betegség megtisztulás, melyet Isten engedett meg, a vele való egységre vezető lépcső. Lássuk a megfeszített Jézust a betegségben, fogadjuk el ezt az állapotot, mely hasonlóbbá tesz Krisztushoz. Ez azt jelenti, hogy a fájdalmat alakítsuk át szeretetté, mely, Isten országának növekedését jelenti bennünk.

Ezért a betegségben nem vagyunk inaktívak, hanem Isten országát gyarapítjuk magunkban, mivel testi egészségünk gyöngül, az élet teljesége felé haladunk.

Ha pusztán emberi szemmel nézzük, el kell ismernünk, hogy a betegség nagy csapás. De ha keresztény szemmel nézzük, akkor látjuk, hogy a próbatételek felkészítenek a nagy próbatételre, amely mindannyiunk életében elérkezik, amikor szembesülnünk kell a másik Életbe való átmenetellel.

Szt. II. János Pál pápa mondta: a betegség egy lelkigyakorlat, amikor maga Isten szól hozzánk. A betegségben Krisztus szenvedésében részesülünk, felajánlhatjuk szenvedéseinket az mások örök üdvösségéért.

Hogyan tekintsünk beteg testvéreinkre?

Amíg mi dolgozunk, addig ők élő ostyaként, egyesítik szenvedésüket Krisztuséval, folyamatosan szentmiseáldozatot mutatnak be. Ezért nagy tisztelettel kell viseltetnünk irántuk, minden eszközzel a gyógyulásukért kell fáradoznunk. Bennük a szenvedő Jézust kell látnunk és szolgálva szeretnünk kell a bennük levő Jézust. Ha nem így nézünk rájuk, és nem így viszonyulunk hozzájuk, akkor nem vagyunk keresztények.

Hogyan tekintsünk a halálra?

Életünknek a munka és fáradozás mellett van egy másik oldala, amely mindenkit gyakran érint: a betegség és a halál.

Ez az élet értelme: éljünk úgy, mint a búzaszem, melynek az a sorsa, hogy meghaljon és elfonnyadjon az igazi és örök életért.

Mindannyian minden nap öregebbek leszünk, közeledünk a halálhoz, amely az igaz élet kezdete. Ha testi egészségünk meggyengül, gondoljunk arra, hogy van egy olyan élet, amely nem függ az egészségi állapotunktól, csak attól a természetfeletti szeretettől, ami a szívünkben ég. Ez a felsőbbrendű élet adja meg a fizikai lét értékét, még akkor is, ha betegek vagyunk.

Minél inkább értékeljük a fájdalmat, annál inkább látjuk azt is, hogy a halál „királyi papságunk” utolsó áldozata itt a földön, életünk csúcspontja. Az, aki szeret és tudja, mit jelent szeretni, annak a halál várva várt pillanat. Egyszóval ez a pillanat Isten csókját viseli magán.