Angyalfia még az angyaloknak is

Nincsenek véletlenek. Nem véletlen, hogy Gyergyóalfaluban évtizedek óta „jár az angyal” azokhoz is, akiknek senkijük sincsen, és nem véletlen, hogy ezek az „angyalok” is kapnak angyalfiát, személyre szabottat, örömtelit és szívfacsargatót.

A szokás kötelez a tavalyi élmény hajtóerő – így indult idén is angyalfiát gyűjteni tucatnyi ember, a Gyulafehérvári Caritas és Páli Szent Vincés Csoport nevében, a plébánia támogatásával hirdetést téve közzé Alfaluban és Borzonton, hogy a közösség minden tagjának lehessen része a szeretet ünnepében. Nem nehézség a gyűjtögetés, mert a nagyközség lakói szívesen belepótolnak az angyalfiába, magánszemélyek, vállalkozók, közbirtokosság, és önkormányzati tagok is jó szívvel adakoznak. Az idén az volt újdonság, hogy a templomi perselybe is lehetett adományt tenni, így a szegény ember egy garasa is hozzájárult a gazdag angyaljáráshoz.

Pár nappal karácsony előtt már gyűltek a kalákások az adományok köré a művelődési ház konyhájában, hornyolták a savanyú káposztát, fűszerezték az őrölt húst, és kétezer feletti tölteléket számoltak bele a lábasokba. Nagy támogatásnak számított, hogy a Kultúr Centrum helyet és eszközt adott idén is a főzéshez, az ajándékcsomagok elkészítéséhez. Csak úgy sorakoztak a színes tasakok, s bennük a töltött káposzta mellett kenyér, bejgli, feketeribiszke-szörp, szaloncukor és fenyőág is…, mert nem minden házba jut karácsonyfa.

Háromszázhúsz helyen ilyen töltöttkáposzta képezi az ünnepi vacsorát. Nyolcvan családhoz tartós élelmiszercsomag is jutott, benne minden földi jóval, még édességgel, kávéval is tetézve, harminc háztartásba pedig disznóhúscsomagot vittek a jótékonykodók küldöncei. Hogyan döntötték el, hogy hová kopogjanak be az angyalfiával? Olyan emberekhez mentek, akikről úgy gondolták, egy ilyen csomagocskával szebbé válhat a karácsonyuk.

A jótékonykodók, miközben azt hiszik, ők adnak másoknak, suttyomban ajándékot kapnak élmény formájában… és nem véletlen az, hogy kinek mi jut ebből a rengetegből. Lehet ajándék az az élmény, amikor az adományokat számolva kiderül: a közösség összefogása reményen felüli. Lehet ajándék az a találkozás is, amelyik évente megismétlődik, hiszen tavaly is, azelőtt is pont így egymással szemben formáztuk a töltelékeket. Lehet ajándék az az öröm, hogy csomagoláskor a tasakba a finomságok mellé még belefér egy elsuttogott Isten áldja meg, Isten tartsa meg, és az idegennek jót kívánva feldereng egy kép, talán nagytatáé, talán a nagyon hiányzó édesanyáé…

És akkor elindul a karaván, a kész csomagokkal, hosszú lajstrommal csapatok járják az utcákat. Aki huszonéve évente ezt csinálja, segédet kap maga mellé, lehet, éppen serdülő gyermekét, hogy aztán megilletődve hallgassa a kamasz beszámolóját: „Én ebbe beleszoktam, erre nevelődtem, amióta eszemet tudom, szüleim karácsony előtt járják a falut. De ez más, most én is ott voltam a káposzta összerakásánál, részt vettem a csomagolásban, és kihordásban. Azt az örömöt az arcokon, amikor a csomagot odaadtam, látni kell, nem lehet elmondani. Ezt kár lett volna kihagyni!”

Jó itthon lenni, ennyire ismerni a közösséget – jön a jóízű felismerés –, amikor a csomaghordó fiatalember nem torpan meg a záros kapu előtt, tudja, a második szomszédnál, ha hátramegy, a közkerteken lévő kicsikapukon át éppen bejut a bácsihoz.

És aki nem torpan meg, annak találkozásokat hoz az angyal: újra láthatja, bár immár ezerráncúként az egykori kakaspattogtató nénit, beszélgethet a bácsival, aki pontosan tudja, öregek, fiatalokkal csak kicsi ideig jó, ha vegyülnek, aztán mindenki vissza kell húzódjon saját vackába, de azt is megtudhatja tőle, hogy a reklámlap többek között árnyékolónak való, hogy a lámpatest a szemét ki ne süsse.

Ajándék a döbbenet is: nem a ház mérete határozza meg a módot, de minél nagyobb a vár annál kevesebbet látni a benti magányból. Csak a villanyfény a tanúja: élet van odabent. Ha kihunyt egy fény, kihúznak a listáról egy embert. Jövőre más kerül a sorba, más kapu résein át kell csomaggal a kézben kukucskálni. Mert nem fogy el, akinek adni kell, és úgy tűnik, Alfaluban, Borzonton nem fogynak az adakozók sem.

„Kilencvenkét éves vagyok, engem ittfelejtettek” – mondja a néni, a csomaghozót szaloncukorral kínálva. Mert adna ő is valamit, de végül a dédunokájára hagyja, aki egy karácsonyi énekkel hálálkodik. És a mennyből az angyal megérkezik az asszonyhoz, aki házról házra jár az ajándékokkal, miközben otthon se káposztája, se bejglije nincsen.

Ami Gyergyószék legrégebbi településén történik, az nem véletlen. Az sem, hogy sok gyermek is részese lehet ennek. Mert az ajándékcsomagok nagy részében egy-egy boríték is volt, benne pedig üdvözlőlap. Tudják, a Szent Erzsébet ünnepére kértük az elemistákat, készítsenek képeslapokat, hogy eljuttassuk a Caritas partnereinek, ellátottjainak. Közel ötszáz rajz, karácsonyi jókívánság érkezett. Ezekből került az alfalvi tasakokba is, és amikor a csomag tartalmát készültem fotózni, találomra vettem kézbe egy borítékot. Cseppet sem véletlen, hogy éppen azt. Egy szív volt rajta, karácsonyi biztatás két szóban, angyalfia mindenkinek: „Kitartást az életben!”

Balázs Katalin