Anya, mikor jönnek a nagyemberek?
Másfél éves gyerek kérdése ez anyukájához, Eszterhez. Dobosék csíkcsobotfalvi zsindelyes házának udvarán nagy a forgalom, sokan érkeznek a hátaslovakhoz, pónikhoz, de az sem ritka, hogy csibét, nyuszit, bárányt simogatni jönnek kisgyerekek és szüleik. A kislány mégis a nagyemberekre vár.
Fotók: Gegő Imre
Nyitott a kapu
Dobosék tíz éve vertek itt tanyát, az udvaron családi gazdaságot terveztek, ahonnan kikerül a tej, a tojás és a hús is. Persze, ló is kell, aztán pedig lovak, hogy a családtagok mindegyikének legyen saját bejáratú hátasa méret szerint. Hamarosan érdeklődtek az ismerős gyerekek: azokat a szelíd pónikat nem lehetne-e kicsit lovagolni? Barátaik és azok barátai is jöttek az udvarra, idén nyáron már táborokat is tartottak. A lovagoltatás mellett a terápiás munka a legújabb keletű, de máris úgy néz ki, a hosszú távú tervek egyike lehet.
Állatközelben
Augusztus huszadikától vissza-visszatérő a tizenöt tagú csapat, négy alkalomra nyertek belépőt arra a földre, ahol kiszámíthatóan, lépésben érkezik mindenki számára privát meglepetés. A Szent Ágoston Nappali Foglalkoztató Központban járó sérültek számára nyert lovasterápiás foglalkoztatásra pályázatot Hargita Megye Tanácsától a Gyulafehérvári Caritas intézménye, ez adta a lehetőséget a vágyhoz. András Ildikó szociális munkás, az intézmény vezetője és a kísérők egyike elmondta, a különböző fogyatékkal élő foglalkoztatottak számára hatványozottan igaz, hogy a természetközelség, annak harmóniája nyugalommal tölti el. Kisállatok jelenlétének ismerik jótékony hatását, amíg a világjárvány be nem állt a központban együtt gondozták a kis ezüsthörcsögöt. Most, hogy sok tiltást tartalmaznak az előírások, szükség van a szabadságra, a békesség megtapasztalására, így kinccsel ér fel, hogy van egy udvar, ahová őket várják, lehet ott tyúkokat etetni, bárányokkal kórusban bégetni, pónikat legeltetni, s mindennek a tetejében még lovagolni is. Nagy élmény ez, hisz bár a fiatalok egy része vidéken nőtt fel, talán a szülői féltés miatt, de kevesen és keveset voltak állatközelben. Ildikónak még egy célja volt, amikor lovas alkalmakra pályázott: gyerekei lovagolnak, és hiszi, a lóközeli embereknek más a tartásuk, más a szellemiségük, és ezt megérdemlik a központba járó fiatalok. „Akiknek meg van engedve gyerekként, hogy állatok közelében legyenek, sokkal boldogabbak, később pedig sokkal könnyebben veszik az akadályokat” – fejti ki álláspontját a szociális munkás, elmesélve, első alkalommal azt hitte, a tizenötös csoportból kettő-három ha akad, aki nyeregbe száll, a többiek megelégszenek a lovak csodálásával, meglepetésére viszont a fiatalokból csupán kettő vagy három nem mondta ki elsőre, igen, ő akar lovagolni. És akik óvatosak voltak, a központba visszaérve már ők is remek élményekről számoltak be.
Élményt adni
Mindenen fiatalra más-más hatást gyakorolt a Dobos tanya, az élményt is különbözőképpen osztották meg egymással és az otthoniakkal. A negyvenkét éves központban járó lepte meg azonban legjobban még a nevelőket is. A bipoláris depresszióval és szkizofréniával élő nőre a magányosság és bezárkózottság, szorongás sokszorosan jellemző. Szülei meghaltak, egyetlen testvére távol él, egyedül próbál boldogulni otthon, a nappali foglalkoztatóban is legtöbbször szomorú. A lovasterápia után mindennek az ellenkezője látható arcán: nevet, mesél, jókedvű, örömét leli életében. Ildikó azt mondja, ez az igazi eredmény, mert a hétköznapokban kollégáival a legjobb tudásuk szerint igyekszenek fejleszteni, önálló éltere nevelni a fiatalokat, de itt valami többet tudnak adni: élményt.
Szellőterápia
– Én nagyon szeretem a lovakat – mondja egy fiatalember csillogó szemekkel, otthonról hozva a ragaszkodást.
– Szerinted a lovak nem büdösek? – próbálom lépre csalni, de átlát rajtam, a kocsim felé sandít, s visszakérdez:
– Ejsze az autó nem büdös?” – Így beszélgetünk el, s miközben mindenki türelmesen vár sorára a karám körül, kezdődik az élménybeszámoló: „Kicsit bátortalanok voltunk az elején, kicsi izomlázunk is lett, de visszajöttünk, mert jó lesz.” „Jó simogatni a pónilovakat, a kutyákat, lovagolni is nagyon jó.” „A kakas a legszebb itt, de a bárány is jó, múltkor megette az almámat.” „Jó itt a lovakkal, szeretem az állatokat, én vigyázok Gusztira, a hörcsögre is, amíg visszakerülhet a központba.” „Szellő itt a legjobb, szinte vágóhídra került, mégis megmenekült, azóta is biztonságos a hátán ülni” – mondják sorban a fiatalok, aztán a szentléleki kántor, … Tibor is csatlakozik hozzájuk. Ő a fiataloknak zeneterápiát tart rendszeresen, a lovardába önkéntesként kísérte el a csapatot, de jött saját kedvteléséért is, hogy újra meg újra rácsodálkozzon mire képes az ember és állat együtt, hogy lesz gyógyereje ennek az együttlétnek. Az is lehet, még egy párszor önkéntesként jön, utána pedig társterapeutaként úgy, hogy a lovas gyógyítást a zeneterápiával kapcsolják össze valamiféleképpen.
Egy délelőttöt töltöttünk együtt az udvaron sok-sok állat között, tizenöt fiatallal és kísérőikkel, Tibor és Eszter értő mosolyával annak láttán, hogyan lesznek a fiatalok egyre elengedettebbek, egyre derűsebbek. Biztos, ők már sejtik azt is, hogyan lettek a gyerek szemében ezek a fiatalok nagyemberek.
Balázs Katalin