A gyógyulás evolúció – segíteni lehet, de siettetni nem

Zoltán Gyergyószentmiklóson él, 39 éves, informatikus, három gyerek édesapja. 2015 decemberében diagnosztizálták betegségét, amit műtét, sugárterápia és hosszan tartó felépülés követ. Zoltán arról mesélt, hogy miként járult hozzá a gyógyulása folyamatához a Gyulafehérvári Caritas Mozgáskompetencia Fejlesztőközpontjában való foglalkozások sorozata.

– Hogyan kezdődött a betegséged?

– 2015 december elején szédüléssel jelentkezett a tünet, egyik napról a másikra. Nem volt olyan erős intenzitású, de az volt rendkívüli, hogy hétfőn reggel, minden ok nélkül elkezdtem szédülni. Aznap már az orvosok felkeresése, a szédülés okának kiderítése is megkezdődött.

Ők azonban küldtek egyik helyről a másikra, de nem sikerült a diagnózist felállítani. Folyamatosan és gyorsan romlott a következő három hétben az állapotom, segíteni nem tudtak rajta és a tüneteim erősödtek, elsősorban az erős szédülést észleltem és a tünetkezelés sem segített. Egy idő után autót vezetni se tudtam. Karácsonyra nagyjából már az ágyba kerültem. Főként a mozgásban akadályozott ez a nagyfokú szédülés, ha megmozdultam rosszul voltam, hányingerem volt már a fejem mozgatásától, sőt a szemmozgástól is. A tünetek megjelenése után három héttel sor került egy MRI vizsgálatra és ott derült ki, hogy van egy tojás méretű daganat a koponyában.

Nagyon gyorsan felpörögtek az események, a diagnózist követő hatodik napon már megműtöttek Marosvásárhelyen. Kívülről, a képelemzés alapján jóindulatú daganatnak tűnt, aztán kiderült, hogy mégsem az. Januárban volt a műtét, aztán következett két hónap sugárkezelés a kolozsvári onkológián. A sugárkezelés lejártával még sokáig nagyon szédültem és rosszul voltam a mozgástól.

– Hogyan néz ki a gyógyulásod története, mikor találkoztál a Caritas kínálta lehetőséggel?

– Ha három szakaszra felosztom magamnak az egész betegségem és gyógyulásom folyamatát, a Caritas körülbelül a harmadik szakaszban került képbe. Akkor már tudtam mozogni, kijártam a lakásból. Ekkor éreztem, hogy hozzá szeretnék tenni még egy lépést a gyógyulás természetes folyamatához, így megkerestem a gyógytornászt, és ő irányított ide, eddig nem ismertem ezt a fajta tevékenységet és a Kinaesthetics-et.

A gyógytornász ajánlotta a mozgáskompetencia fejlesztő tevékenységet, mert nekem az elsődleges célom a szédülés csökkentése volt, és ezt nem gondolta az ő szakterületének. Az volt az orvosok véleménye, amit én is megtapasztaltam, hogy a kisagy sérülésének – amit a daganat növekedése és a műtét okozott – kell meggyógyulnia és a mozgáskoordinációs központnak kell helyrejönnie. Ehhez akartam hozzátenni az én részemről is, amit fizikailag lehet.

Nem feltétlenül esett jól a mozgás, de a kényelmemet igyekeztem háttérbe szorítani, a határaimat feszegetni és tágítani amennyire lehet. Nagyon be volt szűkülve a környezetem az ágyhoz kötöttség miatt. Minél inkább kezdett javulni az állapotom a nyár folyamán, annál többet keltem fel. Mikor október elején elkezdtem ide járni, akkor még csak a szükséges dolgokat tudtam elvégezni, az idő nagy részét az ágyban töltöttem. Ha a fejem a párnán volt, akkor nem volt semmi gond, ha járkáltam a lakásban, akkor szédültem.

Nem volt kényelmes a kimozdulás, de a körülmények ellenére inkább tenni akartam a gyógyulásért, az agyam felépüléséért és az izomsorvadás elkerüléséért.

Amit itt kaptam az elmúlt két hónapban az mindenképpen pozitív, építő jellegű volt, nagyon sokat segített. Olyan fokú professzionalizmust tapasztaltam, aminek az üzeneteit nagyon könnyen be tudtam fogadni, a mindennapok részévé tudtam tenni. Sok újat tanultam úgy elméleti, mint gyakorlati síkon, nagyon sok újdonság és hasznosság volt abban az időszakban és azután is. Most már tudom, hogy hasznos lenne az életünk elejétől.

– Mit sikerült mindezekből otthon is alkalmazni?

– A legnagyobb dolog, amit itt megéltem és az elmúlt időszak értelme – mert itt több minden történt, mint csak tanulás – az a rutin mozdulatok, a mozgásom tudatosabbá válása. Eleinte főleg az ágyban való mozgásban, felkelésben, lefekvésben észleltem a változást, ezt követően pedig két hónap alatt teljesen „kikeltem” az ágyból, nem is igényelem a nappali fekvést és nem is engedem meg magamnak.

Az izomzatot, ha növelni, fejleszteni nem is, de karban tartan minimális erőfeszítéssel és minimális megerőltetéssel is lehet. Eddig ennek éreztem a legnagyobb hiányát, ez volt a másik ok, ami idehozott. Az ágyban fekvés időszakában tudtam és éreztem, hogy elgyengültem, elhagytak az izmaim. Mostanra megtanultam, hogyan lehet (akár fekvés közben is) fejleszteni magunkat különösebb erőfeszítés nélkül is.

– A gyergyószentmiklósi mozgáskompetencia fejlesztőközpont munkatársai, Gáll Gabriella és Csíki Cristina a Zoltánnal való foglalkozásokról, tapasztalataikról beszéltek:

– Heti egy alkalommal zajlik a foglalkozás. Az nagyon érdekes, hogy amikor Zoltán megjelent nálunk, akkor egy nagyon merev nyakkal érkezett, egyben mozgott a feje, mellkasa, felsőteste. Lassan, ahogy kezdtünk dolgozni saját magától leépítette ezeket a feszültségeket. Zoltán az egyik olyan kliensünk, aki nagyon hamar megértette a foglalkozás lényegét, neki nem is kellett úgymond „házi feladatot” hagyni, mert a mindennapi tevékenységekbe olyan szépen beépítette azokat az elméleteket, amikről itt beszéltünk, amikkel itt foglalkoztunk, hogy vártuk a következő találkozást.  Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, nagy lépésben lehetett haladni. Hamar megértette, hogy ez nem gyakorlat, nem tornászni jön ide, hanem azért, hogy saját magában érzékelje a változásokat, hogy tudjon reagálni és fejlődni. Úgy gondolom, hogy ez egy olyan munka, ahol mi hárman nagyon jó csapatban tudunk dolgozni. Meghallgatja, hogy mi a mi véleményünk, ő is elmondja a sajátját. Folyamatos tanulás ez számunkra is, nemcsak Zoltán számára.

Minden óra, minden találkozás kihívás volt nekünk is, mindig utána néztünk dolgoknak, folyamatos gondolkodásra sarkalltak. Igyekeztünk mindig mélyebbre ásni, megnézni a lehetőségeket, hogy mi lehet a másik út, és ezek a kihívások mindig izgalmassá teszik a munkát – mesélte Gabriella.

– Ami a Zoltánnal való munkában érdekes volt, hogy nagyon sokat lehetett az elmélethez nyúlni. Meg tudta figyelni a különbségeket a mozgásban és tudott lehetőségeket keresni. Tudott az elméletre figyelni és otthon is kísérletezett magán. És ezt mindig meg is tudtuk beszélni. Igyekeztünk arra figyelni, hogy a mindennapi tevékenységek kerüljenek előtérbe, nem gyakorlatként kell felfogni. Erre Zoltán nagyon nyitott volt és ez fontos, akárcsak a kísérletezési vágy is. Azt tudni kell, hogy ez a folyamat akkor zárul le, ha valaki készen áll arra, hogy tudjon saját magára figyelni. Így ritkulnak a találkozásaink, és a kliensek már boldogulnak egyedül is – tudtuk meg Cristinától.

– Következtetésként mit viszel magaddal?

– Itt sok mindent megtanultam, tudok figyelni magamra, igyekszem tanulni a rosszullétekből és a fejlődésemre fordítani a tanultakat. Megértettem az ok-okozati összefüggéseket. Ahogy múlt a rosszullét, elmúlt a „robotos” mozgás is.

Nagyon tetszett, hogy minden óra más volt és nem rutinszerű. Élvezetes volt minden, amit elméletben tanultam és az is, amikor gyakorlatban mutatták be a sok apró praktikát, technikákat. Ezeket mindenkinek kellene használnia az életben és el kellene jönni ide megtanulni, sokkal könnyebb lenne az életünk is, és sokkal több nehézség könnyebben áthidalható lehetne, akár csökkent mozgásképességű embereknél, akár a mozgás javításaként, mint az én esetemben.

Az elmúlt néhány hónapra komoly fejlődésként lehet tekinteni, kezd kikerekedni egy gyógyulási folyamat, lezárulni egy fázis. Nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is nagyon sokat fejlődtem.

A gyógyulás egy olyan evolúció, amin segíteni tudok, de siettetni nem. Viszem tovább a batyumat, amit itt kaptam és elmondhatom, hogy az egész gyógyulási folyamat a diagnózistól kezdve akadálymentes volt. És ami nem ölt meg, az ugyebár megerősített.

(Kérdezett: Bedő Krisztina)

A mozgáskompetencia fejlesztő tevékenységek egy része a Mol Románia támogatásával valósul meg.