Motiválás a cigány telepeken?

A BAGázs közhasznú egyesület a Budapesttől 40 km-re található Bag és Dány településeken van jelen, ahol intenzív önkéntes munkával dolgozik a mélyszegénység leküzdése és a társadalmi integráció érdekében: 120 önkéntes – a helyieket is beszámítva – jár heti rendszerességgel ezekre a telepekre.  Az alábbiakban Both Emőke, a BAGázs közhasznú egyesület vezetője A mélyszegénység leküzdésének és újrateremtésének megelőzése című konferencián tartott előadásának átiratát olvashatják.

Mi az a szemlélet, amivel mi dolgozunk?

Azt gondoljuk, hogy alapvetően többség és kisebbség együtt él. Úgy tűnik, nincsenek különbségek, viszont azt tapasztaljuk, hogy mégis van egy „láthatatlan fal”, amely körülveszi a telepen élőket és elválasztja őket a többségi társadalomtól. Ez a láthatatlan fal az alacsony iskolai végzettség, a bűnözés, a korai gyerekvállalás, droghasználat, alkoholizmus, mindazok a tényezők, melyekkel a telepen vagy romákkal dolgozó szakember nagyon hamar szembetalálkozik. Ezek olyan nehézségek, melyek a szegregált telepeket jellemzik. Bár jelen vannak, sokszor nem akarunk tudomást venni róluk, vagy elnyomjuk a problémákat.

Az első feladat láthatóvá tenni ezeket a problémákat, előhozni őket a helyieknek, hogy ők is tudatában legyenek annak, mivel állunk szemben, hisz első körben ők azok, akik ezekkel meg tudnak küzdeni, de ehhez segítséget kell kapniuk. Viszont azt látjuk, hogy a telepen élők hiába kezdenek el tanulni, hiába akarnak munkát vállalni, befejezik a nyolc osztályt, ezután nagyon nehezen tudnak elhelyezkedni, nagyon nehezen tudnak kilépni ebből a körből.

Azért, mert van egy másik fal, amely körbeveszi őket, ezt a többségi társadalom hozta létre, alkotóelemei az előítéletek és a többségi társadalom hozzáállása. Eszerint: majd ha bizonyított, majd amikor már ezt meg ezt megteszi, ő nem bírja ugyanazt megcsinálni, amit én is, én is nagyon nehezen dolgozom, én is megküzdök azokért az eredményekért. Ezt a falat kívülről kell elkezdeni bontogatni, és ki kell mondani, hogy nem lehet ugyanazokat elvári automatikusan azoktól az emberektől, akik nehezebb körülmények közé születtek.

A többségi társadalomnak rá kell jönnie arra, hogy mivel tudja megsegíteni a mélyszegénységben élők integrálódását. Hogyan tudjuk ezeket az előítéleteket lebontani, illetve mi a többségi társadalom feladata és felelőssége azért, hogy társadalmi integráció legyen?

Ez egy kétoldalú folyamat. Ezért dolgozunk komplex szemléletben a többségi társadalom érzékenyítésével is, az ő támogatásukkal, és a telepen élők fejlesztésével, támogatásával, hogy ez a kétirányú fejlesztés megvalósulhasson és integrálódni tudjanak a telepen élők. Nem lehet kérdés egyikünk számára sem, hogy csak egy integrált társadalom tud működni. Hiába szegregálunk embereket rossz körülmények közé, ahogy telnek-múlnak az évek, a probléma egyre nagyobb lesz, egyre súlyosabb problémákkal fogunk találkozni. Itt nem lehet rövidtávú megoldásokban gondolkodni, ahogy nem is rövid idő alatt alakultak ki ezek a problémák. Ezért nem várjuk azt, hogy majd egy-két év alatt megoldjuk, hanem 10-20-30 években kell gondolkozni. Minél később kezdjük el, annál később következnek be a valódi eredmények.

Hogyan lehet motiválni embereket?

Ez a legizgalmasabb rész, hisz változást szeretnénk generálni, de a változás nagyon nehéz. Főleg akkor, amikor egy kilátástalan helyzetben van valaki, nehéz lakhatási helyzetben. Ezek a problémák generációról generációra öröklödnek, s ha ebből akar valaki kilépni, hihetetlenül nehéz folyamat ehhez hozzákezdeni.

Az első lépés megfogalmazni, hogy változtatni akarnak. Ha valaki ezt megfogalmazza, akkor már el lehet indulni a változás útján, és cselekvővé válnak a változtatni akaró emberek. Nálunk, mindkét telepen most néztünk egy hét éves hatástanulmányt arról, hogy a helyiek mit látnak legnagyobb eredménynek, és ez volt az. Nem a fizikai változások, amiket elértünk (például az előrefizetős villanyóra), hanem a fejükben történő változás, hogy akartak valamit tenni saját magukért és a közösségükért az előrelépés érdekében.

Hogyan lépjünk előre?

Az első a bizalom kialakulása a civilek irányába, s a bizalomnál tán még fontosabb egy remény elmélyítése: higgyék el, hogy fognak tudni változni, és lehet változtatni. Sok nehézséggel találják szemben magukat, ahol mi külső szemlélőként tudjuk őket támogatni, de nekik kell kijárni ezt az utat.

Nagyon fontos a bizalomnál a nyílt, tiszta kommunikáció is. Tudják, hogy mit várhatnak el tőlünk, mint szervezettől, a munkatársainktól, az önkénteseinktől, és mit nem várhatnak el tőlünk. Ha egy-egy konfiktushelyzetbe is beleállunk, akkor tudják azt, hogy miért állunk bele és hogyan jutottunk oda. Az is része a bizalomnak, hogy a szervezet is változik: egy irányba megyünk, de ha ők változnak, a közösség is változik és a szervezetnek is változnia kell.

Sikerek

Nagy a bizalomhiány azon emberekben, akik sem az iskolában, sem a családban, semmilyen környezetben nem kaptak pozitív megerősítést. Azt, hogy egy-egy apró sikert értékelni tudjunk, vagy elfogadó attitűddel tudjunk hozzáállni ezekhez az emberekhez, segíti azt, hogy ők bízni tudjanak az emberekben, a munkatársakban, és segíti azt is, hogy valóban képesek legyenek továbblépni.

A változás útja egy nagyon hosszú út. Ha valakinek például három osztálya van és droghasználó, az, hogy eljusson oda, hogy munkavállaló legyen, apró lépésekből álló hosszú évek munkája. Minden egyes lépést támogatni kell és megerősíteni az egyént abban, hogy képes rá, mert csak így tud továbbmenni.

Szervezetünk nem ad adományt, mert azzal fenntartunk egy olyan helyzetet, amire a mélyszegénységben élők szocializálódtak. Megvannak a működési módjaik, miszerint nekem csak ütni kell az asztalt, és akkor én kapok valamit. Ha ezeket erősítjük meg, akkor az ellenhat, és a többségi társadalomnak az lesz az érzése, hogy ő próbált segíteni, de hát ezek… Itt látható, hogy a módszertan nem volt egy jó megoldás. Nem azt mondom, hogy nem lehet támogatásokat adni, csak feltételek kell legyenek, amik a változást segítik elő.

Például ahhoz, hogy kártyás villanyórát bárkinél bekössünk, az egyénnek csoportra kell járnia, egyéni mentorálást kell vállalnia. Csak azzal tudunk hatni rá, ha eljár csoportba, ha egyénileg foglalkozunk vele, ha nyitott, ha akar valamit elérni. Ha tudja, hogy tennie kell valamit, akkor meghallja azt, amit üzenni akarunk neki, így tudjuk fejleszteni az ő készségeit. Ezeken az egyéni alkalmakon és csoportos foglalkozásokon ezekről a témákról beszélünk. Ha nincs meg az, amiért ő tenni akar, ami neki fontos, ami őt motiválja, hogy ide járjon, akkor nincs fogás rajta.

Az önkéntesek szerepe – miért képzünk ennyi önkéntest?

Körülbelül 120 önkéntest képzünk ki. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert Budapesthez közel van a két telep, annak előnyeivel és hátrányaival. Hátrány az, hogy a kábítószer jóval nagyobb mértékben van jelen, mint vidéken, illetve szerencsés, hogy munkalehetőség inkább van, és nagy számban tudunk önkénteseket megszólítani.

Az önkéntesek szerepe nem csupán annyi, hogy a szociális munkát elvégzik önkéntesen helyettünk, hisz nincs elég erőforrásunk arra, hogy mindenhol jelen legyünk. Az önkéntesek nagyobb szerepe abban van, hogy ők új mintákat hoznak.

Akik szegregált körülmények között élnek, a rokonaikkal barátkoznak, majd ugyanazokkal járnak iskolába, nincs más minta, amit elkezdhetnének követni. Mindannyian így szocializálódunk: van a családi minta, vannak a barátok, a kortársközösség, majd az iskola, egy tanárnő. Bárki, akit lehet követni, mintául szolgál. Az önkénteseknek itt van a szerepe. Olyan emberek jönnek hozzájuk, akik új életeket mutatnak. Kiderül, hogy nem mindenki szül 16 évesen, hanem van, aki továbbtanul.

Hét évvel ezelőtt, amikor elkezdtünk Bagon dolgozni, egyetlen ember se volt, aki érettségizett volna, azt sem tudták, mi az az érettségi. Ehhez képest jönnek ide olyan fiatalok, mint egy 18 éves lány, aki tanul és érettségire készül. Elkezdenek egymással beszélgetni, megosztják életüket. Szervezünk táborokat, programokat, ezen felül hetente egy-egy foglalkozást tartanak az önkéntesek.

Szintén egy tipikus probléma, hogy akik szegregált körülmények között élnek, nem mozdulnak ki a közegükből. Nincs meg az, ami a normál iskolában, hogy elutazunk a családdal valahova. Emiatt az, hogy ők a 40 km-re levő Budapestre utazzanak, azzal az izgalomfaktorral jár, mintha én az Egyesült Államokba készülnék. Ez távolról nézve furcsa, de ha azt nézzük, hogy a szüleik sem mentek sehova, még az is nagy szó, hogy az iskolába eljussanak, a buszra felszálljanak, ezek olyan extra stresszel járnak, amit nem fognak bevállalni. Nincsenek meg azok a megküzdési stratégiák, hogy felvállaljak egy-egy új problémát. A szülő nem tudja ezt megtanítani gyerekének, hiszen neki sincsen meg, ő sem ment el soha osztálykirándulni. Nem a pénzen múlik önmagában, hanem azon, hogy nem érti, ez miért lehet fontos. Ezekkel az utazásokkal, találkozásokkal pont ezeket az ismeretlenektől való félelmeket segítjük, illetve kell szerezniük egy készséget ahhoz, hogy ezekkel megbírkózzanak.

Nemcsak budapesti önkénteseket képzünk, vannak telepi önkénteseink is, ezek változnak, a célcsoporttól függően. Nagyon jó hatással van mindenkire, elkezdik átérezni azt a felelősséget, hogy ők segítsenek másnak. Akiket mentornak képeztünk ki a helyi közösségből, 90%-uk életében elindult valami változás. Maga az, hogy egy közösséghez tartozott, maga az, hogy ő képzéseken vett részt, elindította őt a változás útján és abban, hogy célokat tűzzön ki. A mentorálás pont arról szól, hogy hogyan tudok egy célt megfogalmazni, és mik azok a lépések, amik a célom eléréséhez vezetnek.

A motiválás kulcsa a helyi igények. A helyi példaképek nagyon sokat segítenek, a helyi emberek által elért sikerek példaképként állnak. Például az a nő, aki leszokott a kábítószerről, visszakapta a gyerekét, munkába állt. Vagy azok az önkéntesek, akik a munkavállaló szintjén ejutottak valahova. Azt érzik a helyiek, hogy ha neki sikerült, akkor lehet, hogy nekem is sikerülhet.

A motiválásban a kulcs az, hogy megtaláljuk a mozgatórugót. Ez nagyon változó: van, aki azt mondja, hogy a nyolc osztályt szeretné befejezni, mert jogosítványt szeretne. Őt elindítjuk egy felnőttoktatási programon. Volt, aki az áramlopást szerette volna megszüntenti: legalizáltuk az áramot, elindítottuk a folyamatot. És mivel ez változik, nincs olyan programunk, amire azt mondjuk, hogy ez működik. Rugalmasak vagyunk, folyamatosan egyeztetünk a helyiekkel, így mérjük igényeiket. Ezek az egyéni és közösségi szükségletekre reagáló programok lesznek az ok, amiért részt vesznek.

Ha a heti csoportos foglalkozáson nem dúl a részvételi hajlandóság, akkor nem azt mondjuk, hogy probléma van velük, hanem hogy nem jó a program, egy olyan programot kell választanunk, amin részt vesznek, amitől motiváltak lesznek. Ez hihetetlen rugalmasságot kér a szervezettől.

Kilépés a telepről

Nincs az a terepmunka, amely megállhat egy telepen, mert egyébként nem tudnak integrálódni. Fontos, hogy a többségi társadalom is nyitott legyen a befogadásra. Sokszor előfordul, hogy bele kell álljunk adott helyzetbe, például egy gyerek védelme miatt a kábítószert használó szülőkkel való konfliktusokba. Álljunk bele ezekbe a helyzetekbe, és vigyük végig akár a rendőrségen, a gyámhivatalon keresztül, keressük a közös célokat és a közös kapcsolatokat a szervezetekkel annak érdekében, hogy közösen tudjunk fellépni, reagálva a helyi igényekre.

Feladatunk külső szereplőként felhívni a figyelmet arra, hogy nem normális karddal megoldani egy konfliktust, akkor sem, ha nekik csak ez az egy stratégiájuk van. Itt jön be a mi szerepünk, amikor folyamatosan visszajelzünk, hogy ez nem normális magatartás, és megkeressük, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ezen változtassunk.

Viszont ez együtt jár azzal, hogy vannak ellenérdekeltek, például a drogdíler, s ezeket a konfliktusokat fel kell vállalni. Mert ha nem vállaljuk fel, mint segítő szakember, mint civil szervezet, akkor pont a legnehezebb helyzetben hagyjuk cserben őket, és ők ott élnek, mi pedig hazamegyünk. Félünk, ennek ellenére végigcsináljuk, és ezzel mintát adunk arra, hogy bele lehet állni ezekbe a konfliktusokba. Itt is fontos az információ és a kommunikáció: mikor és miért állunk bele egy-egy helyzetbe, mi fog történni utána. Ha ezeket tudjuk folyamatosan kommunikálni és visszajelezni az érintetteknek, akkor inkább tudják magukévá tenni, megértik, együtt tudnak vele érteni.

Hajszálnyi változások vannak, mert ha végignézünk hét év után a telepen, azt látjuk, hogy semmi sem változott. Ugyanúgy földút van, ugyanúgy van bűnözés. De az, hogy vannak emberek, akik feljődnek, elindultak egy változás útján, utólag a fizikai környezetre is hatással lesz, de az elsődleges, hogy a fejekben történjen változás.

(Összeállította: Márton Kinga Izabella)