„Az ápolói munkát csak szívvel lehet végezni”

A Gyulafehérvári Caritasnál május az ápolók hónapja, és mi sem természetesebb, mint megismerni azoknak az embereknek az arcát és hangját, akik nap, mint nap gondoskodnak másokról. Lurcza Dénes a csíksomlyói védett otthonban dolgozik, ahol az ott lakók többsége demenciával él. Az otthonban nemcsak gondoskodás, hanem őszinte derű, életigenlés és emberség honol. Ezeket a tulajdonságokat magával hozza az, aki ott dolgozik – vagy éppen ezek között formálódik igazán az emberré válás útján. Dénes orvosasszisztensi végzettséggel látja el feladatait, de egy napja jóval túlmutat a szakmai protokollon: emberséget, odafigyelést és méltóságot visz minden egyes találkozásba. Bár végzettsége orvosasszisztens, természetesen végzi az ápolást is – mert, ahogy ő mondja: „a kettő nem létezik egymás nélkül.”

Az elhivatottság gyökerei

Dénes hivatástudata gyermekkori élményekből és mélyen gyökerező példaképekből táplálkozik. Édesanyja is egészségügyben dolgozott, így nem csoda, hogy őt is erre az útra terelte az élet. Gyakran volt betegeskedő gyermekként kórházban, de ezek az élmények nem ijesztették el – inkább megerősítették. „Már kiskoromban eldöntöttem, hogy egészségügyben szeretnék dolgozni. Nem volt B tervem” – meséli határozottan. Tanulmányait génsebészet szakon kezdte, de három év után rájött, hogy a labor nem az ő világa. „Kicsit monoton volt számomra. Én emberekkel szerettem volna dolgozni, nem mintákkal.” Ezért párhuzamosan beiratkozott a Louis Pasteur Egészségügyi Posztlíceumba, általános orvosasszisztensi képzésre. A felnőtt élet kezdetén, elsőévesként csatlakozott a védett otthon munkaközösségéhez. „Önállósulni szerettem volna a tandíjak, az élet felé, így nagyon örültem a lehetőségnek, nem beszélve a tapasztalatszerzésről.”

Otthon az otthonban

Dénes alapvetően pozitív embernek vallja magát, és ezt a hozzáállást a munkájába is beleviszi. Ez a belső derű átsugárzik a munkáján, és meg is látszik: egy jó szó, egy vicc, egy mosoly, vagy akár egy táncra perdített néni a folyósón – ezek azok a pillanatok, amelyek emberibbé teszik a hétköznapokat. „Egy jó vicc, egy nevetés – felvidítja az időseket is, a kollégákat is. Könnyebb úgy a munka.”

Saját bevallása szerint a női kolléganők „mintát adnak” – az empátiában, a gondoskodás finomságában –, ő pedig férfiként más nézőpontot, más jelenlétet képvisel. „Nagyon jó csapatot alkotunk. Egymást kiegészítjük. Én nagyon jó szakembereknek tartom a kolléganőimet, felnézek rájuk.” Különösen emlékezetesnek tartja a járvány időszakát. Akkor kéthetes periódusokra be kellett költözniük az otthonba – egy teljes élet költözött be velük: ünnepek, születésnapok, házassági évfordulók, nevetések és könnyek. A saját ballagását is ott ünnepelte – online. De mégis különlegessé tették a kolléganők, akik meglepetéssel készültek neki. Ez a gondoskodás, ez az odafigyelés mély nyomot hagyott benne.

A hivatás nem válhat teherré. A mentális egészség, az önvédelem legalább olyan fontos, mint a gondoskodás. Ezért van szükség egy határvonalra – egy belső kapura, ahol a két világ különválik: „Meg kell tanulni azt, hogy semmit sem szabad hazavinni, amint kiléptél a kapun, azt leteszed, és másnap amikor jössz vissza, az otthoniakat teszed le a kapuban, és nyugodtan mész be a munkába. Nehéz, de idővel meg lehet szokni” – vallja be. Ez a szemlélet nem csupán az egyént óvja, hanem a gondozottakat is: csak az tud teljes szívvel jelen lenni, aki megtanulja félretenni a saját terheit, legalább arra az időre, amíg másokat segít.

A kezelés és az ápolás egysége

A védett otthon lakói olyan emberek, akik mögött hosszú élet, család, munka áll – mégis, sokszor olyan állapotba kerülnek, amelyben már saját történetükre sem emlékeznek. „Megérint, ha belegondolunk, hogy egy ember, aki egész életében dolgozik, gondoskodik családjáról, akár önhibáján kívül is oda juthat, hogy már elfelejti ezeket. Nem tud teljes életet élni, és ez szomorú.” A munka nemcsak testközeli, hanem lélekig ható is – az ápolás mély kapcsolódást feltételez, és minden gondozott elvesztése egy darabot hagy maga után. „Mivel nem közömbös számomra egy beteg sem, köztük vagyok, ha nem is mutatom ki, mert igyekszem, de megérint, amikor valaki eltávozik, hisz te adod a kezébe a gyógyszert, te teszed elébe a levest, te beszélgetsz vele, együtt kacagtok, meghallgatod a problémáját, segítesz neki, látod a javulást.”

A szakmaiság és a szív együtt formálják ezt a munkát. Dénes számára az ápolás legalább annyira fontos, mint a kezelések. „A kezelés valóban sokat segít az életminőség javításán, meg az élettartam hosszán, de az ápolás az, ami nagyon életben tudja tartani az embert. Kell a szakmai rész is, azt nem lehet elkülöníteni, de az ápolás az, ami igazán életben tartja a beteget. Az ápolói munkát csak szívvel lehet végezni. Fél munkát itt nem lehet végezni, nincs olyan, hogy majd holnap folytatom.” És miközben másokat ápol, tanul is tőlük. Az idősek bölcsessége, élettapasztalata őt is formálja: „Meg kell kapaszkodni a mában, nem élhetünk a múltban, mert akkor nincs jövőd. Az, ami van, azt kell szeretni, mert bármikor jöhet még rosszabb. Azt, amink van, azt kell szeressük, mert van, akinek még ennyi sincs. Becsüljük meg azt, amink van, és amiért megdolgoztunk, mert szempillantás alatt szertefoszlik.”

Szabadidejében jégkorongozik, túrázik, vagy egyszerűen csak egy jó filmet néz. Ezek az órák nem menekülések, hanem töltőállomások – ahol ő maga is visszatalál önmagához. Mert tudja: bármilyen útra induljon is el, másnap visszatér. Oda, ahol szükség van rá. Oda, ahol nemcsak szakember, hanem ember is.

György Mária Angéla