Az idősek nem hibásak

„Ez a legnehezebb időszak az életemben. Mostanáig nem emlékszem, hogy nemet mondtam volna, de most folyamatosan latolgatom, hogy a mérce merre húz: a háromezer ellátott a fontosabb, aki hatvanöt év feletti, vagy az az ember, akinek kétoldali tüdőgyulladása van, és tudjuk, hogy ez általában a vírus következménye. Szörnyű, amikor ki kell mondani, hogy nem tudom vállalni. Nem is magadra gondolsz, hogy hogyan menj oda, hanem arra, hogy utána hogy mész a többi beteghez, hogy mész haza édesanyádhoz?” – íme egy asszisztens tépelődése, aki a Gyulafehérvári Caritas munkatársaként az otthoni beteggondozásban dolgozik.

Fotók: Gegő Imre

Szándékosan nem írtuk le nevét, nincs egyedül, aki segítő szakmában dolgozva manapság jobban ki van téve a veszélynek, amely testét és lelkét is kikezdheti. Mert minden nap egy döntés, egyik napból sem hiányzik a segítségkérés, de nem hiányzik a félelem sem. „És akkor este le kell feküdni, és eszedbe jut, hogy döntöttél, visszautasítottál, Istent játszottál. Tudod, hogy nem szabad, eldöntöd, hogy másnap másként csinálod, és ugyanabba a hibába beleesel: egyiket félted, másiktól a segítséget megtagadod. Ebben az időszakban annyiszor eszembe jutott, hogy amit a legkisebbnek tesztek, azt nekem teszitek, és én nem tettem meg… Nem vagyok büszke magamra egy percig sem” – mondja könnyek között. Ő így éli meg munkáját, hivatása ugyanis, hogy a Gyulafehérvári Caritas keretében 180 társával együtt háromezer idős embert istápoljon otthonukban.

A világjárvány felborította a régi rendet. Korábban a főegyházmegye számos települését bejáró lángoló keresztes autókról azt tudták az emberek, hogy ők azok, akik a fájdalomcsillapítót, a vigasztalót hozzák házhoz. Manapság vannak, akik idegenben dolgozva attól tartanak, hogy otthon maradt édesanyjuk megfertőződhet, ha bárki is meglátogatja. De sokan már nem tudják ellátni magukat segítség nélkül. És igénylik a segítséget azok is, akik a vírus okozta tünetekkel küzdenek, injekcióra szorulnak. Az asszisztensek száma kevesebb, mint szükséges lenne, sokan közülük is megbetegedtek, így sűrűn veszik igénybe azokat, akikről a kis településeken tudják: szoktak segíteni. Ilyenkor a segítő dönt, és akkor lesz nyugodtabb az éjszakája, ha a félelmet kapun kívül tudja hagyni, ha belépve a házba a bajban lévőt és nem a koronát látja.

A caritasos kollégáktól érdeklődve kiderült, van, aki a biztonsági előírásokat azért tartja be, mert az szabály, de a vírus létében nem tud, nem mer hinni. Attól tart, ha elfogadná a kór tényét, félne tovább végezni munkáját. Van olyan is, aki megbetegedett, kórházban kezelték, és ottléte alatt a szobában haton haltak meg. Máig hallja fülében az életveszély hangjait, de visszatért a munkába, hogy segítse a szenvedőket. Van olyan munkatárs is, aki józan fejjel próbál jelen lenni a hétköznapokban, családtagjaira irányítja figyelmét, akik talán most kezdik jobban érteni, hogy anya ennyi pénzért miért vállal ennyi áldozatot, miért kell naponta, hétvégéken is az öregekhez járnia.

Az otthoni beteggondozás a Caritas szociomedikális ágazatának része. Igazgatója, Péter György is megfertőződött, közelről ismeri a betegséget, és a segítségnyújtásból sem marad ki: hogy kollégáit ne terhelje, ismerősei körében, ha valaki injekcióra szorult, ő adta be, munkatársai helyettesítését is felajánlotta.

„Az idősek nem hibásak” – mondja az igazgató, vázolva a mai állapotokat: „Az egészségügyi rendszer működése átalakult, amióta eljutott hozzánk a járványt. A kórházi intézményekben van, ahol csak vírusosokat fogadnak, éppen ezért nem tudják a más beteget úgy ellátni, mint eddig. Főleg a krónikus betegeket nem tudják fogadni, a családorvosok és természetesen az otthoni beteggondozás felé irányítják őket. Valójában a járvány elejétől a krónikus betegségben szenvedőkkel, akik esetén odafigyeléssel, gondozással meg lehetett előzni, hogy életveszélybe kerüljenek, mi kapcsolatba kerültünk. Ez nagy felelősség volt, mert több emberhez jártunk be, akik mind a kockázati csoportba tartoznak, és nagyon oda kellett figyeljünk, hogy nehogy fertőzést vigyünk egyik helyről a másikra. Ma már tudjuk: a vírust megállítani nem lehet, az előírások azt szolgálják, hogy ne egyszerre betegedjen meg mindenki. Az izolálódás pedig új problémákat idézhet elő, kollégáink látogatása tehát a lelki egészség megőrzését is szolgálja.”

Péter György elmondta, már a járványhelyzet elején felismerték, hogy megnő a beteggondozás szerepe, mint az alapellátó rendszer része, amely ilyen körülmények között is tud működni. A megnövekvő igény megnövekvő költéségeit eleinte pályázatokból sikerült fedezni, és egyeztetéseket követően döntés született: májustól annyi egészségügyi szolgáltatást fizet ki az Egészségbiztosító Pénztár, amennyit el tudnak a caritasosok végezni. Ez a finanszírozás év végéig biztosított. „Próbálunk kimutatást készíteni a hasonló szolgáltatást nyújtó kollégákkal együtt, hogy mennyi többletköltséget jelentett ez országos szinten. Szerintem nem lesz olyan nagy költségkülönbség, és akkor ebből lehetne szabály nem csak kivétel: hogy ne csak járványhelyzetben legyen jogosult minden ember az otthoni beteggondozásra, hanem békeidőben is.”

A munkatársak segítőkészségét és félelmét is ismeri az igazgató, e szerint alakítják át a tevékenységet. „Ki mitől fél, azt ne csinálja! A félelmet figyelembe kell venni, az reális, az az ő félelme, és attól, hogy én nem félek nem azt jelenti, hogy nincsen félelemre ok. Mindenki másként éli meg ezt a helyzetet, és természetesen úgy kell szervezni a munkát, hogy csökkentsük a félelmet” – fejtette ki álláspontját, hozzátéve, ahol kell, tudják növelni a munkatársak számát, át lehet alakítani a munkacsapatokat, hogy más és más ápolja a krónikus betegségben szenvedőket, illetve a fertőzötteket. Azt üzeni, hogy „szomszédok, bárki, aki tudomást szerez olyan emberről, akinek segítségre van szüksége, az nálunk jelentkezhet.”

Nem hibás az öreg, nem hibás a beteg, mint ahogy jogos a félelem is, mert emberi. A jó hír az lehet, hogy nem marad magára az ember.

Az otthoni beteggondozás működésének rendszeres segítője a Mol Románia, a Gyulafehérvári Caritas ezúton is köszöni anyagi támogatását.

Balázs Katalin (Megjelent a Hargita népe december 2-i lapszámában)