Bemutatkoznak a Biztos Kezdet Ház szakemberei: Borsos Ágota pszichológus

Pszichológusként megható látni, milyen odaadással és lelkiismeretességgel igyekeznek a szülők kiküszöbölni az adódó nehézségeket, próbálják megérteni a gyermekeik működését és lépéseket tenni annak érdekében, hogy életminőségük jó irányba változzon. Mivel rendszerszemléletben dolgozunk, így a kiindulópont mindig annak megértése, hogy a gyermek viselkedése csak egy tünet, amely a családi rendszer elakadását mutatja. Onnantól kezdve, hogy a szülők egy addig „problémásnak” nevezett viselkedést már nem annak tudnak be, hogy a „gyermekkel valami baj van”, hanem tudatosítják, hogy viselkedésével jelezni szeretni valamit, ami számára nehéz, máris fél sikert arattunk.

A 2–6 évesek korosztályában, amellyel mi dolgozunk, gyakoriak a dühkezelési nehézségek, a lázadó, oppozíciós magatartás; a beszéd- illetve érzelmi intelligencia terén megfigyelhető elakadások, illetve a regresszív működésmód. Ez a hétköznapokban így jelentkezik:
„Már három éves, és nem beszél.”

„Akárhova megyünk, nem tudok két szót váltani, mert toporzékol és hisztizik.”
„Hat éves, és éjszaka elkezdett bepisilni.”
„Nem hajlandó semmit megenni, és ha megszidom, kidugja a nyelvét.”

Ezek gyakran a kiszámíthatatlan keretek, a biztonságérzet hiánya, a család felnőtt tagjai között fennálló feszültség és a kapcsolódási nehézségek eredményei. Míg a környezet, az ismerősök ezt gyakran kritikával, ítélkezéssel, kéretlen tanácsokkal fogadják, lehetünk mi is az a közeg, amely e problematika mögött észleli a szülő magányát, kétségbeesését, bizonytalanságát és azt a törekvését, hogy a legjobbat szeretné a gyermekének, a családnak. Sokszor könnyen rá lehetne fogni bárkire, hogy túlféltő magatartást tanúsít, magas elvárásokat támaszt a gyermekével szemben, nem figyel kellően a gyermeke szükségleteire, de együttérzően meglátni e mögött azt, mennyi teher hárul rá a hétköznapokban, milyen traumatikus események kísérik őt a múltból, milyen erős benne a kétségbeesett késztetés, hogy mindent maximálisan jól csináljon, mennyire tart mások megítélésétől, mennyire korlátozták ezt a szülőt, hogy igazán kialakíthassa a saját nézeteit, elveit, egy olyan lehetőséget teremt számára, amelyből új utakat és új eszközöket kereshet.

Egy ilyen batyuval a hátunkon szülőként olyan magas szintű a szorongás bennünk, hogy egyszerűen nincs, ahogy kiegyensúlyozottan és reálisan viszonyulni a megjelent nehézségekhez.

Például egy 3,5 éves gyermek esetében meglehetősen nehézkesen telt az első óvodai év, mivel 4-5 szótagon kívül nem tudott mást mondani, amit a család már elkeseredetten vett tudomásul, hiszen társai jóval előrehaladottabb szinten voltak a verbális önkifejezés terén. Erre jön persze egy csokornyi rémisztgetés, hogy biztosan eltérő fejlődésű, ADHD-s, autista, vagy pedig orvostanilag nincs rendben valami. Nyilván ki kell zárni a lehetséges biológiai, genetikai okokat, hallásvizsgálat, szájüreg-szerkezeti okok, idegrendszeri eltérés stb., de ezt követően a további megalapozatlan feltételezéseknek nem lenne helye, hiszen az a szülő önbecsülését rontja, és bizonytalanságérzését fokozza. Ebben az esetben is úgy fordult az édesanya hozzám, hogy már mindent is mondanak a gyermekre, ő mindent megpróbál, de mégsem tudja, honnan kaphatna segítséget.

Én nem vagyok logopédus, a programunk sem foglalkozik kimondottan beszédindítással, illetve fejlesztéssel, azonban néhány ülés után kiderült, hogy a gyermek képes az együttműködésre, és amint elfogadó közegbe kerül, a játék keretén belül hajlandó próbálkozni új szavak kiejtésével. Felismertük, hogy úgy érezheti, vele valami probléma van, feladatszerűnek, elvárásnak érzi azt, hogy mindenáron beszéljen, és ha ezt nem teszi meg, még inkább feszélyezetté válik – ezzel is akadályozva azt, hogy merjen megszólalni. Innentől kezdődött a látványos fejlődés. Az édesanya megértette, hogy nem kell nyomást gyakorolni a gyerekre csak azért, mert mások véleményétől tart, illetve ő a legjobb ismerője a gyermekének, ezért ő az is, aki a leginkább támogatni tudja. A környezet visszajelzései és az a tény, hogy ő maga is úgy nőtt fel, hogy mindent tökéletesen kell csinálni, arra késztette, hogy a gyereknevelésben se engedjen meg magának hibázási lehetőséget. Ezt az apával is hatékonyan át tudták beszélni, és azóta alkalomról alkalomra új szavak jelennek meg a gyermek szótárában, hiszen már a saját fejlődési igényéből fakadóan próbál verbalizálni, nem pedig azért, mert kényszerítve érzi magát. A dicséretek, amelyeket kap, segítik abban, hogy már ne érezze magát problémának, és az édesanya is, megerősödve abban, hogy képes megfelelően viszonyulni a gyerekéhez, sokkal tudatosabban tudja támogatni a gyermekét.

Sok hasonló történet köt a munkámhoz, amely újra és újra lendületet ad, hogy érdemes jelen lenni ezen családok életében, és keresni azokat az erőforrásokat, amelyek egy-egy nehéz időszakon átsegíthetik őket.