Csíki csütörtök a Caritas „remetéivel”

Csütörtök van, az együtt imádkozás napja a Gyulafehérvári Caritas csíkszeredai csapataiban. Keresztelő Szent János ünnepe, így az áll a középpontban, akinek neve jelentése: Isten megkegyelmezett. Arról a szentről, akiről a Biblia így ír: „Vajon mi lesz ebből a gyermekből, mert az Úr keze volt vele.”, akinek – akárcsak ünnepétől fogva a nappaloknak – csökkennie kell, míg Jézusnak növekednie. A remete-léte is szóba kerül, és a szeretetszolgálat munkatársai rádöbbennek, hogy nap mint nap ők a remetéket szolgálják. Azokat az embereket, akik magányosan élnek, akikkel lehet, senki más nem vált szót egész nap folyamán, vagy olyan remetéket istápolnak, akik szociális helyzetük, sérültségük miatt peremre szorultak. Ízlelik a segítségnyújtás fogalmát, hogy megvilágosodjon: kölcsönösség rejlik benne, aki őket szolgálja, megajándékozottá válik, mert a remete bölcsességét, önzetlen szeretetét adja cserében minden egyes találkozáskor.

Isten kegyelmének megtapasztalását a csapatokban egy kispap segíti. Gyakorlati évesként a csíksomlyói plébánián élve minden csütörtökön a Caritast szolgálja. A logisztika munkatársainál kezdi a napot, majd átmegy a Jakab Antal ház közösségével imádkozik-elmélkedik, onnan a védett otthonba tér be, hogy az idősek kezét szorítva együtt mondják el, hogy „Most segíts meg Mária…” Az idősektől a fogyatékkal élőkhöz tart, a Szent Ágoston nappali foglalkoztató fiataljai ujjonganak, mihelyt meglátják, és be is vonják a labdajátékba, aztán társasozni kell velük, kicsit bolondozni, vagy csak úgy csendben lenni. A kispap ezt töltekezésnek nevezi, iskolán kívüli iskolának, ahol tapasztalatokat szerez, hogy majd felszentelt papként hitelesen hirdesse a teremtmények értékességét. Viktornak szólítják, bár a keresztlevelében Kádár János Győző szerepel. Mosolyog is, emlegetve, hogy híres hazafiak nevét viseli, hiszen volt nála nagyobb Kádár János már a történelemben, és a nagyszülőktől kapott Viktor keresztneve is utaló jel, lévén, hogy a család egyik ragasztott neve Orbán. Hiszi, hogy Isten választotta őt, nem ő saját magának igazítja lépteit, és erre ezeregy bizonyítéka is van életének eddigi huszonhárom évében.

– Ki is az az ember, aki csütörtökönként a csíki caritasosokkal együtt imádkozik?

– Kádár János Győző vagyok, viszont mindenki Viktornak szólít. 1998 június 28-án születtem, Búzásbesenyőben. Szüleim elváltak négyhónapos koromban, kilencéves koromig, édesanyámmal, nagyszüleimnél nevelkedtem. Édesanyám kötött egy újabb házasságot a mostani élettársával, nevelőapámmal, aki saját gyerekeként elfogadott, befogadott, és van egy féltestvérem, Nikoletta. Elemi iskolámat otthon a szülőfalumban végeztem, s hogy a hivatásom miből adódik, azt úgy szoktam viccesen mondani, hogy Besenyőből ahány pap van, az összes rokonom.

– A rokonsági ok mellett még saját döntést is kellett hozni a hivatásról… többször is.

– A líceumot Gyulafehérváron végeztem, a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumban, közismertebb nevén a kántoriskolában. Úgy felvételiztem oda, hogy vagy pap leszek, vagy orvos. Az akkori plébánosaim, Ferenczi István és Ferenczi Árpád biztattak és támogattak a felvételire való készületben, azt tudom mondani, hogy ők voltak a papi ideál megtestesítői: papok voltak a maguk módján, a maguk egyszerűségével, alázatosságával. Azt mondtam, na én egy ilyen pap akarok lenni, viszont ugye gyerekként az ember sok minden fele hajlik, nem tudtam, hogy pap legyek vagy orvos. Tizenegyedik osztályig keresgéltem, hogy mit szeretnék, hogy szeretném. Egy lelkigyakorlat alkalmával, az Alleluja zsoltárrészénél, a következő idézet hangzott el: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”. Én akkor azt mondtam, hogy nekem ez lesz a papi jelmondatom, mert nem én kell válasszam az utamat, valaki engem erre kiválasztott, megyek teológiára. Szerettem tényleg az oltár körül mozogni, asszisztálni miséken, ministrálni, papokkal beszélgetni, tehát szerettem az egyházi társaságot. Felvételiztem teológiára s én azt gondoltam, nagy naivan, hogy az ember hogyha bekerül a teológiára, a papi civilt felveszi, esetlegesen még inkább, még intenzívebben az Úr szolgája akar lenni, akkor megszűnnek a kísértések, s akkor én pap leszek, egy kettőre el van dőlve. Igen ám, csak jöttek a megpróbáltatások, a krízisek a hivatásba is.

– Negyedév után volt, hogy gondolkodási időt kért?

– Igen. Államvizsgáztam, de azt érzetem, hogy nekem nyolc év fehérvári rendszer, négy év kántoriskola, négy év szeminárium után szünetet kell tartanom, mert attól tartottam, ha maradok, és nem gondolkodom el a bennem lévő kérdéseken, kiégek, s még gyengébb lesz a hivatásom. A nagyböjti lelkigyakorlatot vezető atya, Molnár Attila szavai is megerősítettek, mikor azt mondta: nem kell ragaszkodni semmihez. A papsághoz sem. Ha tényleg Isten azt akarja, hogy pap legyél, ha te most úgymond, el is távolodsz, vagy jönnek megpróbáltatások, akkor is pap fogsz lenni mert, ha most kereszt jön, megadja az erőt is, hogy a keresztet el tudd vinni.

– És jöttek is a cipelendő keresztek…

– Amikor hazamentem, édesanyámék nem akarták elfogadni, hogy én gondolkodási időt kérek, én mégis megbeszéltem a rektorral, hogy két évre van szükségem, gondolva, ez elég hosszú idő, hogy letisztázódjon bennem minden. Rábólintott, és én azt mondtam, oké, akkor lássuk milyen a „civil élet”. Munkát kerestem, kimentem Budapestre, álláshirdetésekre jelentkeztem. Három hónap eredménytelen keresgélést „szenvedtem” végig. Mindössze két interjúra hívtak be, de nem vettek fel pizzázóba kiszolgálónak és raktárosnak sem. Egyik helyen a teológiai végzettségem volt a hátrány, a másiknál a válaszlevélben az állt, hogy „eddigi tapasztalatait és tudását figyelembe véve nem önre esett a választás”. Utolsó próbálkozásként jelentkeztem sofőrnek autóalkatrész-kiszállításra, de ott a tapasztalatom hiányzott, így hazajöttem. Egy kábelgyárban lettem minőségi ellenőr. Tizenkét órás műszakban dolgoztam, hétvégén is, nem leltem benne örömömet, de tudtam, ha nem végzem a munkám, jönnek a „szanciók”. Erre a „keresztútra” ráadásként jött a világjárvány, tehát én tulajdonképpen egy kerek évig nem tudtam az addigi megszokott katolikus életformát megélni, rendszeres szentmiséken részt venni, szentáldozáshoz járulni. Virágvasárnap előtt volt, amikor eljöttem Csíksomlyóra, a Szűzanyához, s utána pár napra megkerestem az érsek urat, hogy a két évből csak egy szűk év telt el, de én, ha visszafogad, visszatérnék a szemináriumba, elmondtam azt is, hogy Isten- és emberkapcsolatom is átértékelődött. Aki tényleg ledolgozza azt a nyolc órát, s azért hálát tudni, hogy ő megélte a mai napot, le tudja hajtani a fejét szerintem annál mélyebb és szebb és személyesebb imádság nincs. Rájöttem arra is, hogy a szentáldozás, az Egyház nekem mennyire fontos helyet foglalt el az életemben, és nem munkahely kell nekem valahol, hanem hivatás. Talán ekkor mondtam ki a határozott igent a papságra. Olyan ez, hogy kimondok egy igent, hogy igen Uram, meghallottam, s jövök, követlek téged, de ezzel egy időben kimondok több száz vagy több ezer nem-et is. Nem-et, bizonyos feltárulkozó lehetőségekre, nem-et a világi életre, de semmiképpen sem a világra. Tehát a közvetlenség a világgal, a civil emberekkel meg kell maradjon, de kell tudjam azt, hogy én más vagyok de mégis közülük való.

– Isten a hivatáshoz visszaegyengette az életet…

– Jeremiás próféta könyvében tetszik a megfogalmazás, amikor a próféta küldetése, hivatása miatt kesereg: „Rászedtél Uram, s én hagytam, hogy rászedj.” (Jer 20,7) Tehát ha az ember kap egy hivatást, de megpróbálhat menekülni a nehézség elől akárcsak Jónás de nem lesz boldogsága. Menekülhetünk önmagunk elől, Isten elől, de nem tudok elbújni előle. És nem az erőfeszítéseim tesznek engem pappá, hanem Isten kegyelme, Isten irgalma, ugyanis hogyha meghívott akkor biztos megfogja adni azt a kegyelmet, hogy tényleg pap legyek és egy jó pap legyek.

– Kivételes gyakorlati évre, tulajdonképpen másfél évre tért vissza a teológiára, és kapott kihelyezést Csíksomlyóra, egyelőre jövő februárig. És a gyakorlati év része a szociális szervezeteknél való szolgálat. Mit ad csütörtökönkét a caritasos csapatoknak, és mit kap az ellátottaktól, a „remetéktől”?

– A közvetlenségre törekszem, hogy az ember a papot ne csak az oltárnál lássa, merje feltenni a kérdéseit, tudjon nyíltan beszélni arról, ami foglalkoztatja, hitéről, bajairól. Ha nem mernek tőlünk kérdezni, máshol kutatnak, s lehet, téves információt kapnak. „Hegy vagyok”, aki elmegy Mohamedhez. Ismergetem a caritasos lelkületet, jelen vagyok, megszólíthatóan. A közvetlenséget adom és kapom is minden csütörtökön. Az idősotthonban együtt imádkozom mindenkivel, aki igényli, első pénteken megáldoztatom őket, s jó látni, amikor az idős ember az imában megnyugszik, mikor vár rám, igényli a törődést. Szeretetet ad cserében, akár a fiatal fogyatékkal élők. Ők is elfogadtak, öleléssel várnak. Első alkalommal, amikor oda mentem, bemutatkoztam, ők is elmondták a nevemet, aztán felállt az egyik, kinyitotta az ajtót, s azt mondta: kikísérlek. S akkor kijöttem. Na de második alkalommal mikor mentem, akkor tízóraiztak, rögtön felszöktek, odajöttek, ölelgettek, simogattak, nekik ez a szeretet nyelvük. Ma már annyira „magukénak éreznek”, hogy most mikor odamegyek alig akarnak elengedni. Ha közéjük megyek, rádöbbenek, hogy mindannyiunknak van fogyatékosságunk, de ők abban többek, hogy nincsenek elvárásaik. Autistákról, Down-kórosokról van szó, az Isten megengedte, hogy ez a fogyatékosságuk meglegyen, de az egyik felén, ugye mit elvesznek, az a másik felén dupláján adódik vissza: ők igazán ki tudják fejezni a szeretet.  Nincs bennük se érdek, se feltétel, hogy most szeretlek, de, vagy szeretlek, ha. Ezt kellene valahogy mi is papokul, a hívekkel együtt kivigyük a világba: a tiszta, érdek nélküli, feltétel nélküli szeretetet.

György Mária Angéla, Balázs Katalin