Egy év az Arénában

Bizonyára mindenki hallott a Somlyó utcai tűzesetről, amely egy éve, 2021. január 7-én történt. Egy roma közösségben tört ki a tűz, akik sok-sok év óta éltek egy olyan helyen, ahol nincs víz, állandó villany, és még sorolhatnánk. De mindenek mellet összetartottak, egymást kisegítették, ha bajban voltak. Az elmúlt egy évben nagy változáson ment keresztül ez a közösség. Az itt következő beszámolót egy olyan személy írta, aki a közösség tagjaként átélte az első perctől a történteket.

Az Arénában lakók egykori otthona Fotó: Márkos Tamás

Hogy az Isten akarata vagy a sors keze van benne, nem tudom, de képzeljük el, hogy milyen érzés, ha saját szemünk láttára leégnek az otthonaink. Milyen végignézni azt, hogy porig ég minden, amit eddig felépítettünk, amit otthonunknak hívtunk, ahol családot alapítottunk, felnevelkedtünk, és sok boldog pillanatban volt részünk. Az otthon mindenkinek mást jelent: meleget, családot, szeretetet, nyugalmat, ahol a család jóban-rosszban együtt van, biztonságot ad mindenkinek.

A tűznek több jelentése lehet: jelentheti az otthonunkban a meleget, de jelentheti a pusztító erőt is, például amikor leég valami. Ilyenkor mi az első reakciónk? Amikor kitört a tűzvész a Somlyó utcában, az első, amit hallottam, hogy bátyám elkiáltotta magát: „Mentsük, ami menthető az utolsó pillanatig!” Hatalmas volt az ijedtség, ehhez hasonló félelemben még soha nem volt részem. A férfiak többsége megtett mindent, amit tehetett, amíg megérkeztek a tűzoltók.

Közel harminc család otthon nélkül maradt, a házak porig égtek. Mivel több családról beszélünk, és nagyon sok óvodás és iskolás gyermekekről, így a város önkormányzata, a polgármester és néhány embere a hír hallatára a helyszínre siettek. Borzalmas látvány fogadta őket, síró gyermekek és anyukák, akik nem tudták, mitévők legyenek, kiabálás, jajgatás, a csöppségek fel sem tudták fogni, hogy mi zavarta meg nyugalmukat. Az utcán álltak kis csomagjaikkal, családjukkal, és csak sírtak, nem volt senki, akivel szót lehetett volna váltani, hogy hogyan tovább.

A tűzoltóság azon volt, hogy számolják össze, hányan maradtak otthon nélkül. A helyzetükre a rögtönzött megoldás az volt, hogy nem messze az otthonaiktól egy jól felszerelt, fűtött és napiason használt sportcsarnokba kerültek, amit pillanatnyi megoldásként jónak láttak. Mivel egy sportcsarnokról van szó, elgondolhatjuk, hogy mi lehet bent. Egy nagy üres visszhangos terem, amit nem alvásra terveztek. Ezért a város vezetősége adománygyűjtést szervezett. A város népe felfigyelt a történtekre, többségük önkéntesen hozott meleg takarókat, forró teát és kakaót, tartós élelmiszereket. A vártnál sokkal többen jöttek, volt, aki meleg ruhákat hozott, cipőket, matracokat, amin aludni lehet, tisztálkodási szereket stb.

Az első éjszaka eléggé furcsa volt számunkra, örültek az anyukák, hogy bár a gyermekeik tudnak aludni. A szülők felfoghatatlannak élték meg ezt az egész helyzetet, összegyűltek, és reggelig próbálták egymást a jóra bíztatni: „Ne féljetek, az Isten velünk van, jó hogy az életét senki nem veszítette el.” Egyszóval próbáltak egymásba lelket önteni. Nem voltak magukra hagyva, mert sokan jöttek önkénteskedni. Próbáltak segíteni, a történteket együtt feldolgozni. De tudjuk, hogy idő kell mindenhez.

Teltek a napok, hetek, kialakítottunk egy rendszert: felkelés után az első volt a mosakodás, a család rendezése. Az önkéntesek bevezették, hogy a nap induljon közös imádkozással, kicsik és nagyok együtt. Szerettünk egybegyűlni, énekelni, és hangosan az Úrhoz szólni.

Ahogy múlt az idő, a problémáinkra a megoldás kilátástalan volt sajnos. A vezetőség azon dolgozott és dolgozik, hogy kiutat keressen a helyzetre.

Közben alakultak ki kapcsolatok, voltak bátrabbak, nyíltabbak és őszinték, akik sírva és fájdalmasan meséltek az eddigi életükről. Kezdtek kialakulni napi foglalkozások kicsiknek, nagyoknak és szülőknek egyaránt, amelyekre szívesen mentek, mert újnak látták a helyzetet, mert szerettek abban a körben lenni, jó volt valahova tartozni, fontosnak érezték magukat. Kialakítottak egy közös étkezőt.

Gyűlekezés a közös térben Fotó: György Mária Angéla

Ahogy kezdett kitavaszodni, egyre többet jártunk sétálni családostól, elmentünk ismerősökhöz azért, hogy jobban teljen a nap. Vártuk a választ a városvezetéstől, hogy hátha lesz megoldás mindenki számára, de mindhiába, még mindig kilátástalan volt a helyzet. Senki nem tudta, mégis meddig lesz az ittmaradásunk, meddig kell várjunk, és ami a legfontosabb, hogy hová kerülünk, mi lesz velünk, hogyan tovább. A közösség kapott biztatást az alpolgármester asszonytól: „Ne féljenek, nem engedjük el a kezüket, legyenek együttműködők, és ami talán még ennél is fontosabb, hogy legyen türelmük!” Ezt a kérést el is fogadtuk, mivel nem volt más választásunk.

Telt az idő, minden gyerek járt már iskolába, a kicsik óvodába, megszervezték az utazásukat, így a szülőknek mindig volt saját magukra is idejük. Tavaszra láthatóan szorosabbra fonódtak a kapcsolatok az Arénában dolgozókkal. Mivel az idő kezdett melegedni, bent is nagy meleg lett, a nagy ablakokon besütött a nap. Kínáltak fel munkalehetőséget is, amit sokan elfogadtak, törvényesen alkalmazták őket, és örültek, hogy van jövedelmük, mert mindezidáig segélyből és a gyermekpénzből tartották fenn magukat. Akadt olyan is, aki korábban külföldön dolgozott és ezt folytatja. Volt arra is példa, hogy akiket fölvettek idénymunkára, átverték őket.

Elhangzott az igény a felnőttek részéről, hogy meg akarnak tanulni írni, olvasni. A szülők lelkesedtek, hogy az alapokat megtanulhatják, mivel vannak közöttük sajnos, akiknek nem igazán volt lehetőségük iskolába menni. Sokan kérdezték, hogy miért nem jártak? A válasz az volt, hogy amikor kellett volna járjanak iskolába, a kis testvéreikre kellett vigyázzanak, míg a szülők hazaértek. Szerettek volna járni iskolába, de nem volt lehetőség.

Sok felnőtt beiratkozott a Második Esély-programba. Nagy volt a lelkesedés, sokan jelentkeztek anyukák, apukák, izgatottan várták az első iskolai napot. Igaz, kicsit sok utánajárással, de sikerült szakosított tanárokat találni erre a célra. A csarnokban több öltöző is van a sportolók számára, ezeket berendeztük osztályteremnek. Örömmel jöttek, és már abba jártak, hogy ha házi feladat van, akkor oldják meg.

Igen, már szeptemberről beszélünk sajnos. Amit a város vezetősége tudott újként mondani nekünk, az az volt, hogy egy terület megvásárlásában gondolkoznak, hogy oda elhelyezzenek családonként minket. Kezdtük megelégelni a helyzetet, ennyi hónap bezártság után kezdett feszült lenni a hangulat. Végeredményben amit tudtunk maguktól, azt megtettük, napi programokra jártunk, vasárnaponként közösen a gyülekezetbe.

Telik az idő, megjelenik az első hópihe. Lassan kezd beköszönteni a tél. Tudjuk, mivel nézünk szembe, jönnek az ünnepek és kénytelenek vagyunk várni. Karácsonykor közösen a dolgozókkal, önkéntesekkel kidíszítettük az ablakokat, kaptunk egy szép karácsonyfát, amire mindenki tett rá díszeket és kivilágítást. Kaptunk kis ajándékcsomagokat, hogy érezzék a gyerekeink, hogy nekik is angyaljárás van. Mosolyogtak és örömmel bontották.

Közös készülődés Fotó: György Mária Angéla

Tudtuk azonban, hogy új év következik, amire próbáltunk felkészülni úgy testileg, mint lelkileg. Asztalt terítettünk, a gyerekek szépen felöltöztek, boldogok voltak. De a szülők arcán volt egy kis csalódás, gondolom azért, mert itt kell megérjük az új esztendőt. Néhány óra volt éjfélig. Látszódott az arcokon, hogy nagy a csalódás, és belemerengtek, hogy mennyi minden történt egy év alatt, mennyi minden változott, és hogy mit kéne tenniük, hogy jobb emberek legyenek. És egyszer csak látni a nagy ablakokon keresztül az első tűzijátékot. Az látszik, minden nehézség ellenére, hogy ez alatt az egy év alatt a közösség tagjai sok mindenben előre tudtak lépni, lettek új céljaik és álmaik.

Moldován Mária