Egy nap…

Nem mindennap találkozhatunk olyan személlyel aki akkor született, amikor Howard Carter felfedezte Tutankamon sírját Egyiptomban a Királyok völgyében, vagy amikor először kezdték el használni az inzulint a cukorbetegség kezeléséhez, vagy amikor Horthy Miklós kormányzó vitézzé avatta idősebbik fiát, Istvánt.

Sorolhatnánk az 1922-ben történteket. Mindenképpen 92 év nem csak azt jelenti, hogy az embernek fehér korona van a fején, hanem, hogy a Jóisten megáldotta ez évekkel és terve volt vele, hogy tanulhassunk az életről olyan dolgokat amik megerősítenek és példát adnak akkor amikor azt hisszük, hogy már nincs kiút. Ebben a korban van Csöbi Ágnes néni aki ,,HÁ MIT CSINÁLJAK FIAM EBBE A KORBAN,, című mottóval és egyszerűségével elfogadja sorsát, a sorsát a régi vas kemence mellett, a régi gerendás házban aminek kéménye is már csak halványan püfőkél, és ahogyan Ágnes néni mondja ,,EZEK A VÉN CSONTOK MÁR NEM BIRNAK SEMMIT,, de mégis azt sugallja, hogy így kell ezt csinálni.

Így találkoztunk Ágnes nénivel, aki a kapu előtt üldögélt egy fa árnyékában és látva rajta azt, hogy elfogadja mindezt, elfogadja a szegénységet, az öregséget, a segítséget, özvegyen egyedül él gyerekeit messzebb vitte a sors, unokái sem lehetnek mindig ott. A Caritas munkatársa a köböl kirakott lépcsőn visz vizet és mindent amire Ágnes néninek szüksége van. Örömmel fogadott bennünket, elmondta, hogy mindennap alig várja, hogy valaki benyissa ajtaját…

(Joó Szilárd)