Egy város romokban

Interjú Sabine Warthával, a nemzetközi Caritas Haitiben segítő csapatának tagjával

Valóban olyan rossz a helyzet, mint amit a televízió képernyői közvetítenek a földrengésről?
Sokkal rosszabb. Személyesen megéltem már a koszovói háborút és a pakisztáni földrengést is. Ez a rombolás azonban, amelyet Haiti fővárosában tapasztaltam, mindent felülmúl. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy Haiti politikai struktúrája és gazdasági helyzete már a földrengés előtt katasztrofális volt.
 
Milyen képek rögzültek Önben?
Elsősorban a két világnak a párhuzamossága. A Dominikai Köztársaságban a már szinte giccses karib tengerpart festői környezetben, számos turista kedvenc üdülőhelye. És Haitiban egy földig rombolt főváros, amelyből menekülnek az emberek: matracokat, székeket, otthonaikból kimentett ingóságokat cipelő emberek hagyják el a várost. Aki még járni tud, menekül. Tömeges migráció, ahogy az itteniek mondják: el innen, a semmibe.
 
Hogyan képzeljük el a földrengés pusztításait?
A televízióban csak a romokat mutatják. Igazság szerint Port-au-Prince, ahova egy földúton jutottunk el, egy kettéosztott város. Ugyanannak az utcának az egyik oldalán teljesen érintetlenek a házak, míg a másik oldalon minden romokban hever. Az egyik oldalon az élet, míg a másikon a halál.
 
Gondol-e a több mint 100 ezer áldozatra, akik még mindig a romok alatt hevernek?
Nem. Annyira el vagyunk foglalva a túlélők megsegítésével, hogy nincs időnk a halottakra gondolni. Ezek az érzések csak sokkal később fognak előjönni. Emlékezni fogunk azonban azokra a maszkokra, amelyeket az emberek viselnek, hogy kevésbé érezzék a bomlásnak induló holttestek szagát.
 
Melyek a legnagyobb kihívások a mentés során?
A nemzetközi Caritas sátraiban kaptunk menedéket egy mexikói mentőcsapattal és a világ minden tájáról érkezett tűzoltókkal együtt. Egyre több segélyszállítmány érkezik szárazföldön és légi úton egyaránt – elsősorban ivóvíz és tisztálkodási szerek. A Caritas már a földrengés előtt is jelen volt Haitiben. Ez nagy segítséget jelent a szállítmányok fogadásánál.
 
Együttműködnek-e a segélyszervezetek, mint a Vöröskereszt, Orvosok határok nélkük, Word Vision stb., vagy úgymond mindenki a saját levesét főzi?
Az ENSZ koordinálja a segélyszervezetek munkáját. Naponta egyeztet a szervezetekkel. Így szerencsére mindannyian egy irányba húzzuk a szekeret, attól függetlenül, hogy melyik szervezetnek adományoztak az emberek.
 
Láttak-e fosztogatásokat?
Bár lehet lövéseket hallani, de többnyire barátságos emberekkel találkozunk. Egyre-másra hálálkodnak, köszönetet mondanak a segítségért. Miközben transzparenseket tartanak a kezükben „Segítség! Élelemre, ivóvízre van szükségünk” felirattal.
 
Mennyi ideig tart még, amíg a segélyszállítmányok valóban eljutnak a rászorulókhoz?
Port-au-Prince-be tartó utunk során valóban sok dugót láttunk, a teherautók gyakran elakadnak, a repülőtér túl van terhelve. Amíg zavargások vannak, nincs sok értelme a segélyosztásnak. Ezért remélem, hogy mihamarabb amerikai katonák veszik át a rend felvigyázását, mivel az embereknek elsősorban talán nem is ivóvízre, hanem még inkább biztonságra van szüksége.
 
Találnak még túlélőket?
Hét nappal a rengés után egyre reménytelenebb – egy ember mintegy három napot bír ki víz nélkül. Január 19-én egy gyermeket élve mentettek ki egy ház romjai alól. Ezek az esetek hatalmas emocionális tölteteket szabadítanak fel az emberben.
 
Milyen érzésekkel hajtja ma éjszaka álomra a fejét?
Teljesen kimerülve, de reményekkel teli. Az újraépítési munkálatok legalább két évig is el fognak tartani.
 
Feltevődik-e a kérdés, hogy ilyenkor hol van Isten?
Természetesen. De Isten nem hagyta el Haitit. Ahol emberek segítenek, ott az Isten is. (caritas)