Egyet a legkisebbek közül

Különböző korosztályból férfiak és nők alkotnak közös csoportot. Többen már őszülnek, mégis tanulni járnak össze. Lekerül a cipő, hanyatt fekszenek, hogy érzékeljék, mi zajlik a testükben, mi segíti a mozgásukat… hogy aztán mások mozgását is segíthessék. Ez egyáltalán nem újdonság az életükben, segítők ők mindahányan, itt viszont azt tanulják meg, hogyan viszonyulhatnak, hogy az ápolt ne probléma legyen, az ápolásban pedig ne betegedjenek bele. Fogyatékkal élők személyi gondozóinak képzésén jártunk.

A Gyulafehérvári Caritas Felnőttképzési Központja sokféle akkreditált képzést szervez rendszeresen. Kórházi segédápolók, óvodai dadák, felnőtteket képző képzők szereztek itt már oklevelet, de ide iratkoznak be azon fiatalok is, akik pályaválasztás terén csak annyit éreztek a lelkükben, hogy a segítségnyújtás válhat hivatásukká. A szervezet saját képzőkkel és meghívott oktatókkal biztosítja azt a színvonalat a tudásátadásban, amely a munkaügyi, tanügyi, esetenként egészségügyi minisztérium által láttamozott oklevéllel bizonyított.

A személyi gondozók számára kétféle képzés is van: az alap- és továbbképzés, utóbbinak az elvégzése törvény által kötelezett, feltétele annak, hogy személyi gondozó munkakörben fizetett alkalmazottai legyenek a helyi önkormányzatoknak. Mindenki, aki ebbe a csoportba tartozik, súlyosan beteg, fogyatékos embert hagy otthon akkor, amikor tanulni indul. Olyant, akinek az ellátását ő tudja a legjobban, helyettesítését pedig senki sem vállalja szívesen. Bár csak a továbbképzés kötelező, a tudást, alap híján, nincs, mire ráépíteni. Ezért helyi önkormányzatok, melyek felmérik az ügy fontosságát, lehetőséget teremtenek az „alapozásra”. Ez azt jelenti, hogy megszervezik, hogy a képzők menjenek az ő településükre, ne a gondozók utazgassanak, biztosítják a termet, igyekszenek bepótolni a képzés költségeibe, hogy kisebb megterhelés háruljon a gondozóra. A kiadásokba pótol bele a MOL Románia is, mely a Gyulafehérvári Caritas stabil partnere, és céljainak egyike a fogyatékkal élő gyerekek, fiatalok sorsának felpártolása. Egy olyan réteg támogatásában vesz részt, melyről a szociális hálót alakítók meg-megfeledkeznek. A személyi gondozók között az ő szüleik számára van a képzésnek a legnagyobb hozadéka, mert aki idős ember mellett van, azt az élet rendje vigasztalhatja, akinek viszont fogyatékkal született gyermeke, álmait az ápolásnak kell alárendelnie.

Abban a csoportban, ahová ellátogattunk emberenként jegyezhettünk volna fel külön-külön történetet. Volt köztük egy házaspár: férj és feleség együtt jött tudásszerzésre, egy négyéves kisfiú ápolói ők. „Három évvel ezelőtt, egy éves és két hónaposan lebénult deréktól lefelé egy betegség következtében. Nagyon mozgékony gyerek, betegsége ellenére. Amíg még kisebb volt, könnyebb volt. Kaptuk fel, vittük, ma már nehezebb, mondogatom is, hogy szakad le a derekam. A képzésben erre tanulok lehetőséget: figyeljem a mozdulataimat, miközben segítem őt, hogy én egészséges maradhassak” – mondja az édesanya. Fokozatosan a tanultak szerint építi fel a mozgásokat, így épül ő is, férjével való kapcsolata is, hiszen a közös teherviselésben jó, ha egy nyelvet beszélnek.

Nagy kereszt az övék, a legkisebbeké, és aki őket segíti, akár csak egyet is közülük, elmondhatja: nem él hiába.

Balázs Katalin