Egyórányi félelem

„Gyermekkorunkban nagyon féltünk a villámlástól és a dörgéstől. Nagyanyám javasolta, hogy mikor villámlik, mondjuk: pillants Uram még egyet, vetek cigánykereket. S így azután nem féltünk” – idézi fel a gyermekkori emléket egy idős asszony. A félelemről van szó az udvarhelyszéki szépkorúak csoportfoglalkozásain már megint, de most mégis más a felállás, a csoportvezető csendestárs, az idősek pedig egymás számára képeznek nézőközönséget.

Sándor István Isú, a Caritas idős programjának munkatársaként a kijárási tilalom idején is rendszeresen találkoztatta a szépkorúakat. A világháló segítette akkor a kapcsolattartást, és mint már írtunk róla, nagy változásokat hozott: az idősek ismeretségbe kerültek a modern világ technikai eszközeivel, unokától kölcsönöztek laptopot, vagy éppen gyerekeiktől okostelefont kértek húsvéti ajándékként. Isú facebook-csoportokat hozott létre, a csoporttagok oda bejelentkezve hallgatták végig a szociális munkás előadásait, vagy éppen nézték végig régi videókról milyen is volt a korábbi évek farsangi mulatsága, a közös kirándulás. Isú viszont egyszer csak azt érezte, sokat beszélt ő, és hiányolja, hogy az időseket beszéltesse, így a kamerát az idősek fele irányította, félelemhez kötődő idézetek mentén kérte meg arra, hogy mondják el, ami eszükbe jut. A felvételkészítés jó alkalom volt kimondani, mit is gondolnak a szorongásról, félelemről, pánikról, kinek mi az aggálya ennek kapcsán és milyen gyógyírt találtak a gyötrelemre.

Aztán megjelent a meghívó a facebookon: augusztus 13-án 10 órától élő adás indult Beszéljenek a tapasztaltabbak – Bölcs módszerek a félelemre a szépkorúaktól címmel. Ekkor ültünk be „mozizni” a képernyők elé a boldogfalvi, máréfalvi, zetelaki, oroszhegyi, bethlenfalvi csoportokkal, A szívünk fiatal gyűjtőnevű farkaslaki, szentléleki kápolnásfalusi, galambfalvi öregekkel és a daganatos betegek csoportjaiba járókkal. Isú sem tudta megmondani, hányan lehettünk egy helyen virtuálisan, mert e csoportok tagjai összesen közel négyszázra rúgnak, na de ilyenkor a családtagokat is képernyő elé ültetik a szépkorúak, sőt, amióta megokostelefonosodtak az sem ritka, hogy átfutnak a szomszédba, hogy az ottlakókkal is megnézessék az adást.

Mit láttunk „élőben”? Idős férfiakat és nőket, akik bátran beszélnek félelmeikről. Lehetne körbemagyarázni a kimondott szó gyógyerejét, fitogtathatnánk a csoportdinamikát, de még olyan régiókba is elevezhetnénk, ahol a poszttraumás stresz szindrómát boncolgatjuk, a valóság viszont sokkal egyszerűbb, mert egyszerű ember fogalmazza meg baját, örömét, hol könnyét nyelve, hol humorérzékét edzve. Tőlük idézünk, hátha olvasóink is kedvet kapnak arra, hogy szembenézzenek félelmeikkel, megismerve legyőzzék azokat:

„Én az erős időtől az egérlyukba is elbújnék, annyira félek. Nem jó, hogy tudjam, holnap mi lesz, ami lesz, azt aztán megéljük. Amikor levillámlott, akkor már tudom: megmaradtam.”

„Most, amikor nagy vizek voltak, s értesítettek, hogy jön Kányád felől a nagyvíz, nem tudtam semmit csinálni. Kellett volna a konyhában ezt-azt tegyek-vegyek-mosogassak, semmit sem tudtam csinálni, és éreztem, hogy nekem ott a szívem körül van valami. Nem hiszem, hogy el fog múlni ez a félelem, mert csak úgy egyből jön a nagy víz, nem tudjuk, hogy mekkora lesz, s akkor hogy lesz. Ha látjuk, hogy feketedik az ég Telekfalva felé, akkor már félünk.”

„Azért fejlődött ki a félelemérzetem, mert kétszer már megjárt az árvíz, egy alkalommal volt egy nagy tűz, a lakásunk, garázs minden leégett. Kaptunk segítséget, de az egyedüli kiút a Jóistenbe vetett hitünk és reményünk volt. Ő mutatta meg az utat, hogy tovább kell lépni ezeken, és újra kell kezdeni mindent. Hála Istennek, sikerült is mindent újraépíteni, megnyugodott a család is.”

„Én a villámlástól és a dörgéstől féltem, félek mai napig is. Gyerekkoromban hoztuk a szénát este sötétben, hátulról a Lázról eléjöttünk, az nagyon messze van, és egyfolytában dörgött, villámlott. Ez gyermekkorban bekövetkezett, s félek most is. Elég sokat szerepelek, s amíg a színpadra lépeke, félek, de amikor szembenézek a közönséggel, már nem érzem a félelmet.”

„Én nagyon félős vagyok, és a karantén elején nagyon féltem. Most hála istennek beletörődtem, lesz ahogy lesz. Így is, úgy is egyszer meg kell halni, bízok a Jóistenbe.”

„Nem pánikoltam annyira a koronavírustól, mert számigáltam. Kiszámítottam, hogyha az országban vagyunk 18 millióan és meghalt kétszáz, mi az esélye, hogy pont én haljak meg? Eltereltem a félelmemet, mert kiszámítottam, hogy kicsi az esélyem beteg lenni.”

„Hogy a halálnak nem szab gátat a félelem, ezzel tisztában vagyok, de az a része a gondolatnak, hogy az életnek viszont igen, a szívemet most megdobogtatta.”

„Féltem, valósággal féltem, mert hogy a szívemmel gond volt, nem tudtam, az altatásból felébredek-e. De hála istennek, felébredtem!”

„A félelmet én megértem. Engem az angyalok már háromszor repítettek, már a túlvilágon voltam, úgy hogy az, hogy én nem félek egy dolog, mert saját magamat kellett meggyőzzem arról, hogy én életbe kell maradjak, nekem három gyerekem van és látnom kell.”

„Legtöbbször akkor féltem s félek, amikor a gyermekek indulnak hosszú útra, kocsival. Mindig, ameddig megérkeznek addig aggódok, addig félek. Hogy lesz, mi lesz, de aztán beletörődök, a Jóisten velük van, védje meg az úton, erre kérem.”

„Bele kell nyugodni a sorsunkba. Akár félek, akár nem, ami el kell jöjjön, jön. A gyermekeim Magyarországon mindig mondják, hogy anyukám, te jól gondolkozol, mert nem félsz.”

„Volt rengeteg műtétem, soha nem féltem. Nekem az a felfogásom, hogy mindenkinek megvan a sorsa. Volt hat műtétem, háromhónapos veszítésem… soha nem gondoltam a halálra.”

„Férjem halála után olyan félelmem volt, hogy bekerültem a kórházba. Azt mondta az orvosnő, Ilonka, magával az idegekkel van baj. Olyan voltam, hogy nem szóltam vissza, ne bántsak meg senkit, magamat nyeltem s azt a sok fájdalmat, amit kaptam. Sokszor volt halálfélelmem, éjjel üldögéltem az ágy szélén, s kérdeztem, Istenem, mi lesz velem? De mindig azt mondtam, Isten megsegít. S meg is segített, mert gyermekem nem született, édesanyja nem vagyok, de rendelt nekem egy olyan gyermeket, aki családjával együtt engem bevállalt. Azt kívánom mindenkinek, hogy a saját gyermeke olyan legyen, mint az enyém most az udvaron, mert van két szép unoka is, vannak s tiszteletben tartanak.”

„Ez jó nagyon, hogy a rossz gondolatok visszajárnak, kóbor macskaként visszatérnek, ha eteted őket. Ha az ember este elgondolja, hogy ő most meghal, akkor egész reggelig mind arra gondol. Tényleg egyik rossz gondolat hizlalja a másikat: ha meghalok, mi lesz… egy darabig magadat sajnálod, aztán a családot, hogy nálam nélkül mi lesz velük, és a rossz gondolat még rosszabbat hoz, még betegebbé teszi az embert. Ha ilyeneken nem gondolkodik az ember, egészen nyugodtan tud élni. Egy betegségnél például imádkozik Istenhez s bízik az orvosban, a családja hozzáállásában.”

„A pánik gyógyszere az ismeret. Erről a mondatról azt jut eszembe, hogy találkoztam az erdő közepén vadászkutyákkal, az unokám is ott volt, támadtak volna meg. Én félelmemben: na, most miért ugattok, mi nem vagyunk ellenségek. Amikor láttam, hogy a vezérkutya leült, és elcsendesítette a többieket is, akkor megnyugodtam. Ez számomra a pánik gyógyszere, az ismeret.”

„A szorongás megmagyarázhatatlan érzés, ugyanolyan, mint a félelem, de ha valaki fél, az tudja, hogy mitől fél, ha pedig szorong, nem tudja, hogy mitől. Hét én ebbe benne vagyok. Mikor a színpadon szavalok vagy beszélek, azért szorongok mindig, hogy meg tudjak felelni. Ez egy nagyon rossz érzés, de amikor sikerül, akkor nagyon jó, hogy meg tudtam valósítani. Ilyenkor a bizalom segít, az önbizalom, hogy tudom.”

„Amikor pánikba jövök, próbálom magamat legyőzni, hogy ne féljek. Legyen a lelkiismeretem olyan, hogy tudjam a félelmet tökéletesen legyőzni.”

„Én voltam többször minden bajban, nehézségben, de mindig az Úrban bíztam, s gondoltam, ha eljön a halál, rendben, születtünk, meg kell halljunk. Úgyhogy abszolút nem félek. Az embert tisztelem s az Istent imádom.”

„Nálunk betörtek. Nem voltunk odahaza két óra hosszat, s az alatt a pénzünket, ami nem volt olyan sok, de elvitték, és a szekrényekből mindenhonnan a ruhákat kidobták. Ez után jöttek nekem a félelmeim, főleg akkor, amikor a férjem elment hazulról, ha nem jött haza, rettegtem. Rosszul lett, elvitték Vásárhelyre, egyedül kellett maradjak, amikor hazajöttem eldöntöttem: Istenem, egyet imádkozom, s legyőzöm. Le is győztem, most már nem félek. Nekem az ima segített, hát jó, bekaptam egy Extraveralt azért hozzá a biztonság kedvéért. Nálunk a recept úgy van, hogy egy ima egy Extraveral.”

„Az Úr így szól: ne félj! De miért is félnék én az Isten tenyerén?”

„Aki Istenben bízik, nem csalatkozom. Így van-e?”

„Én is Istenre bízom utamat, hogy ő vezessen.”

„Féltem és félek is bizonyos dolgoktól, de azt, hogy a félelem tétlenséget és az fájdalmat okoz a gyászban vettem észre magamon a legjobban. De ezt is idővel le lehetett győzni, és mindenkinek, akinek keserűsége van, minél hamarabb legyőzi a félelmeit, annál jobb lesz a saját számára.”

„Ha arra gondolok, hogy itt is fáj, ott is fáj, vajon mi lesz, attól nem múlik el a fájdalom, csak még több helyen érzem, s arra gondolok, holnap itt fáj, holnapután ott fáj…”

„Élő példa vagyok arra, hogy mindenféle dolgot lenyeltem. Nem szerettem veszekedni, addig tűrtem, amíg a szívem megrepedt. Kaptam egy szívstoppot, s attól arrafelé nem tudok hallgatni, mindenkinek mindent a szemibe meg kell mondjak, mert ha nem, nyuvadok meg. Nincsenek könnyeim, nem tudok sírni, de viszont nyelni sem tudok. Én nem félek attól sem, hogy valaki megszól, mert igen szabad szám van.”

„Hogyha szorong az ember, viszont van, akinek elmondja, akkor megkönnyebbül.”

„Nem nyújtottam fel a kezemet, hogy félnék, de azért féltem legtöbbször a doktorokhoz menni, gyógyszert bevenni, mondjuk az italt nem nagyon féltem meginni. Egyszer-egyszer féltem a nőkre rákacsintani. Hogy ne féljek, kihúzom magam, mit a medvét amikor megláttam három bocsával, s elszaladtam.”

„Sokszor egymást is félünk megszólítani, mert félünk, hogy a másiknak mi a reakciója. Olyan emberrel, akivel nem szoktam gyakran beszélgetni, kicsit gátlásos az indulás, s utána rájövök, hogy milyen szeretetreméltóan viselkedett velem! Az az üzenet, hogy küzdjem le ezt a félelmet, mert lehet, a másik is ugyanolyan félénk ember, mint én.”

„Kell egy kicsi félelem, jó az az izgalom, hogy nem tudjuk, mit hoz a holnap.”

„A szorongás gyomorideget okoz. Olyan esetben van, amikor fontos dologról van szó, és nem tudod, mi lesz a kimenetele. Ilyen érzésünk volt, amikor szerepeltünk a kultúrban, s aztán amikor elkezdünk énekelni, megnyugodtunk. El kell azt a dolgot kezdeni, amitől te szorongsz, mert ha már benne vagy abba az eseménybe, tuti, hogy jól fog sikerülni.”

„Nem féltem mondani, hogy szeretlek, csak féltem azt hallani, hogy te nem. Amikor valakinek mondjuk, hogy szeretlek, s ő hallgat, az mindenféle félelemnél rosszabb.”

„Attól féltem, hogy a Jóisten engem nem szeret.”

„Én nem féltem elmondani, hogy szeretlek a férjemnek, a gyermekeimnek. A férjem meghalt, ő sohase mondta ki, de mindig éreztette, hogy szeret.”

„Volt biza olyan, amikor féltem, mi lesz, ha nem szeret. S akkor sírtam. Segített… egy kicsit.”

„Minél több embernek mondom, hogy szeretem, és nekem minél többen mondják, hogy szeretnek, annál inkább nem félsz. Mert a bizalom megerősíti az embert. Ha szeretnek, mitől féljél?”

„Ha állandó félelemben élsz, nem tudod élni az életedet. Nem mersz kimenni, nem mersz az emberekkel szóba állni.”

Íme néhány gondolat a félelemről. Egy órán át beszéltek a tapasztaltabbak, elhangzottak bölcs módszerek. Az ötletadó Isú, aki a felvételt is készítette egy dallal zárta az összeállítást. Olyan üzenettel, mely egyaránt szól minden korosztálynak, és amely arra bíztat, hogy jobb élni, mint félni: „Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni majd az unokáknak…”

Balázs Katalin