Ezek a gyerekek félnek az apjuktól – beszélgetés a szenvedélybetegségről és a bántalmazásról

A Gyulafehérvári Caritas márciusban indította útjára azt a kérdőívet, mely a bántalmazáshoz való társadalmi viszonyulást kívánja feltárni erdélyi közösségünkben. (A felmérés részletes leírása itt olvasható.) Ennek apropóján Kedves Rita addiktológus konzultánssal beszélgettünk a szenvedélybetegség és a bántalmazás kapcsolatáról, összefüggéseiről. Kedves Ritát Szigyártó Adrienn pszichológus, a Caritas munkatársa kérdezte.

Tudnál mesélni pár szót magadról, a munkádról és a szakmai énedről, hogy kerültél kapcsolatba a mostani tevékenységeddel?

Segítőnővér vagyok, ez egy katolikus szerzetesrend, ide tartozom, a foglalkozásom szociális munkás és addiktológus konzultáns. Ez azt jelenti, hogy szenvedélybetegekkel és hozzátartozókkal dolgozom most már nagyjából 15 esztendeje, hosszú ideig a Caritas Ki-Út programjában, most a segítőnővérek alapítványának keretén belül. Nemcsak alkoholfüggők keresnek meg, bár zömében azok, de azért előfordul más függőség is.

Kedves Rita (balra) és Szigyártó Adrienn (jobbra)

A jelen kutatásunk témája a bántalmazás. Miben gondolod, hogy jelen van a szenvedélybeteg személyek életében a bántalmazás és hogyan?

Nagyon gyakran úgy, hogy a szenvedélybeteg önmagában azáltal, hogy szenvedélybeteg, a családi működést megváltoztatja. Ahol szenvedélybeteg van, ott a családi működés átalakul, s már ez önmagában a bántalmazásnak az egyik formája. Hiszen ott már a családi rendszer a függőség köré szerveződik, ami azt jelenti, hogy a családtagoknak az alapvető – főleg érzelmi – szükségletei nem számítanak. Főként a gyerekek a kiszolgáltatottjai ennek, ők az áldozatai. Ez az első forma, amivel találkozom, amikor a függőség miatt átalakul a család működése. Ezzel kell majd a felépülés során dolgozni, amennyiben lehet és amennyire mind a két fél (férj-feleség) együttműködnek, akkor valahogy visszahozni ezt a deformálódott működést a normalitás felé.

Előfordul a szenvedélybeteg családban fizikai bántalmazás és – különösen a házastársak között szexuális bántalmazás is, ezzel is nagyon gyakran találkozom. Ami nagyon jellemző, hogy ennek maga a szenvedélybeteg nincs tudatában. Gyakorlatilag ezt hozza a függőség magával: annyira torzítja a személyiséget, hogy az sok szempontból nem érzékeli a valóságot. Emiatt a kapcsolatban is ilyen határátlépések történnek, ez a függőség következménye. Persze azért ez bántalmazás és nem akarom ezzel egyáltalán felmenteni az elkövetőt. Csak azt akarom mondani, hogy egy kicsit komplexebben kell ezt látni és mivel ezzel gyakran találkozom, ezért én is több továbbképzésen kellett részt vegyek ahhoz, hogy jobban értsem, miről szól a bántalmazás, mit jelenthet ez a bántalmazó szempontjából, az áldozat szempontjából, s látni kell a környezet, a szociális háló szerepét is.

Ami gyakran a függőség mögött van, az az, hogy a szenvedélybetegek és a hozzátartozók is, mármint a társfüggők, nagyon gyakran maguk is olyan családból származnak, ahol bántalmazást éltek meg. Ez azt jelenti, hogy nem tanulták meg a határtartást, a szerepek tisztaságát, azt, hogy kinek mi a dolga a családban, hogyan kell a másikat tiszteletben tartani. Ha ezt valaki nem tudta megtanulni és rátevődik egy függőség, akkor sajnos nagyon könnyen meg fogja ismételni ugyanezt.

A segítési folyamatban az egyik cél a jelenben történő, a mostani családban történő bántalmazásoknak a felderítése, annak segítése, hogy ezt megszüntessük. A másik szintű már mélyebb, az terápiás jellegű beavatkozás és nem is mindig én dolgozom már ilyen szinten a klienssel: amikor vissza kell menni a gyökerekhez, hogy ő maga hol tanulta meg ezt a fajta – akár a bántalmazó viselkedést, akár az áldozattá válást, az alárendelődést, hogy ott tudjon történni a gyógyulás.

Ez egy nagyon összetett téma, munkakör és te egyedül állsz szóba ezekkel a párokkal, ezekkel a családokkal. Ki tud segíteni neked ebben, milyen rendszertől tudsz segítséget kérni, kihez tudsz te fordulni? Nem információk terén értem, hanem konkrét segítségre. Kooterápiás helyzetek léteznek, segítő beszélgetéseknél van-e ilyen lehetőség, hogy ketten vezessetek egy ilyen beszélgetést?

Kooterápiás helyzet nem szokott előfordulni, nem vagyok terapeuta, bár a munkámnak van terápiás hatása. Azért az egyik dolog, amit mindenképp szem előtt tartok, ha akut bántalmazás van és kiskorúak vannak, akkor adott esetben konzultálok a megyei gyerekvédelemnél lévő, kifejezetten erre a célra létrejött intézménnyel, ami a családon belüli bántalmazás. Illetve még nagy segítség a polgármesteri hivatalokon belül működő szociális munkás vagy szociális iroda, ahol van egy szakember. Mivel az én klienseim több településről jönnek, ezért így több polgármesteri hivatalnál lévő szociális referenssel vagyok kapcsolatban, mert ők ismerik helyi szinten a terepet és ők tudnak aztán tovább szálakat fűzni, legyen az az iskolarendszer felé vagy családorvos felé… hogyha kell beavatkozás. Noha ez ritkán fordul elő, de jó az, hogy van, akivel együttműködni, ha a helyzet ezt kéri.

A további szálfűzésről jutott eszembe, hogy vannak olyan kliensek, akikkel ismét fölveszed a kapcsolatot. Olyankor lehet-e olyasmiről beszélni, hogy lát-e változást a mostani esetben, kevésbé bántalmazó most már a kapcsolata? Például eddig „csak fizikai” bántalmazással élt, de most már „csak” érzelmi bántalmazással él? Látsz-e benne változást vagy amikor visszaesnek, ugyanarra a mélypontra esnek vissza?

Nem mindig. Van, aki oda esik vissza, van, aki máshova. Ez attól is függ, hogy ki mennyi ideig volt józan. A józanság nem csak azt jelenti, hogy valaki megtanulta a szermentességet, az megtanulható három hónap alatt s azzal az addikció része látszólag ki van pipálva. A józanság az én értelmezésemben egy életvitel megtanulása, egy fejlődési folyamat, amit ébren kell tartani, benne kell maradni. Ezért nagyon fontos az önsegítő csoportokkal, józan közösségekkel való kapcsolattartás. Ezért aztán különböző józanságfenntartó programokat is szerveztünk járvány előtt. Ahogy lehet, próbálunk most is szervezni, de nyilván sokkal nehezebb most, és emiatt, hogy ezek a közösségi programok megcsappantak vagy nagyon szűk a lehetőség, amit most lehet kínálni, ez is egy kockázati tényező, ami a visszaeséshez vezethet.

Aki dolgozott már több évet a józanságán, az a visszaesés után nem süllyed vissza olyan mélyre, és viszonylag hamar tud segítséget kérni. Nem tud olyan mélypontra eljutni, mert már van egy élménye arról, hogy milyen a józanság, van egy tapasztalata arról, milyen a segítővel együttműködni és/vagy a józanodó közösségben lenni. Ahol ő már megélte egy társát, aki visszaesett, és nem elutasítást kapott a közösség részéről, hanem megértést, támogatást, és hogy visszaesésből is lehet tanulni, lehet a tanulságát levonni.

Viszont, ha valakinek nem volt ilyen élménye vagy rövid józansági ideje volt és nem kapcsolódott be az önsegítő, támogató közösségbe, akkor nagyobb az esély, hogy ugyanoda esik vissza, ugyanarra a működési szintre és akkor újrakezdődik sajnos a bántalmazás is. Itt megint akkor jó, ha maga a társ, aki gyakran társfüggő, ő is elindult a változás útján és ő is felépülésben van, akkor tudja, miként kell leállítani a játszmákat, vagy ki tudja védeni a bántalmazást. Tehát már kikerült az áldozat pozícióból. Akkor már kicsit tud ezzel a helyzettel mit kezdeni, s nem tud olyan súlyos bántalmazás történni, mint korábban, vagy azért, mert már ismeri az ellátórendszert és tudja, honnan kérjen segítséget, vagy azért, mert annyira megerősödött, hogy ő maga ennek a működésnek elébe tud menni.

Hogyan látod a gyerekeket ezekben a kapcsolatokban? Van-e úgy, hogy gyerek is eljön hozzád, vagy lehet e ilyen egyáltalán?

Lehet, de nagyon ritkán fordul elő. A szülők nagyon-nagyon védik és nagyon hosszú ideig nem is akarják elismerni, hogy a gyerek ebből a rosszul működő családi rendszerből bármi kárt szenvedett. Nagyon nagy a tagadás ezen a téren. Azt látom, hogy ha az apa, a férj részegen megverte a feleségét és ezt látja a gyerek, azt gyakran nem tartják bántalmazásnak. Vagy az, hogy néha részegen ad egy pofont a gyereknek az apa, ezt sem tartják bántalmazásnak. Tehát a fizikai bántalmazást is nagyon sokáig képes a család tolerálni. Az érzelmi bántalmazásról pedig egyszerűen nem vesznek tudomást. Nagy munka őket eljuttatni oda, hogy tudatosodjon bennük, hogy ebben a történetben nemcsak ők vannak, a felnőttek, hanem a gyermek/gyermekek is. A gyermek a személyiségfejlődés egy korai szakaszában van, és emiatt az, amit maga körül lát, amit megél ilyen helyzetekben, az lényegesen befolyásolja a fejlődésben. Nagyon nehéz téma ezen dolgozni a szülőkkel, mert bűntudatuk van, érzik ennek a súlyát, és ezt felvállalni nagy munka.

Volt rá példa, hogy elhoztak kiskorú gyereket is, volt, hogy külön tudtam vele dolgozni vagy volt olyan, hogy az édesanyával együtt beszélgettünk. Az nem fordult elő, hogy az édesapával együtt jött volna kiskorú gyerek. Nem is tartottam volna az én praxisomban jónak, mert ezek a gyerekek félnek az apától. Ahhoz, hogy ezt a félelmet oldani lehessen és ez a kapcsolat úgy visszaépüljön, ha egyáltalán volt valaha, hogy a gyermek biztonságban érezze magát és az apa előtt ilyen témákról lehessen beszélni, az nagyon nagy munka. Családterápiában lehet ezzel így együtt dolgozni. Bár külön a két féllel én is szoktam ezeken a témákon dolgozni…

Ami még előfordul, az az, hogy serdülő fiatalok keresnek meg, ahol a szülők valamelyike vagy akár mind a kettő függő, valamilyen függőségben szenved. Az ilyen helyzetben lévő fiatalok gyógyulási folyamatának része, hogy megbeszéljük, hogy ez a családi helyzet neki mit okozott, és hogy tudja a különféle bántalmazási formáknak a következményeit feldolgozni, beépíteni az életébe úgy, hogy ezzel együtt tudjon élni, és egészségesen tudjon működni.

Mondod, hogy a gyerekek gyakran félnek ilyen esetben az édesapától. Jelenik-e meg nálad a beszélgetések során az agresszió?

Igen, szoktam is ezzel a témával dolgozni. Nehéz, mert azt látom, hogy nem kaptak az emberek mintát arra, hogy az agresszió hogyan része az emberi életnek és hogy lehet ezt úgy levezetni, hogy ne ártsak másnak. Maga az agresszió önmagában még nem bántalmazás, és ezt nagyon nehezen lehet helyretenni. Itt nemcsak családtörténetek vannak, hanem van egy olyan társadalmi kontextus, ami megnehezíti, hogy ezekhez a témákhoz hozzá lehessen nyúlni. Mégis muszáj, mert enélkül nincs egészséges, tartós felépülés.

Társadalom szinten mi az, amit tehetünk, hogy megváltoztassuk ezeket az előítéleteket? Jelen kutatásunk címe pont ez, hogy Egy pofon nem a világ? De kérdőjellel, mert sok esetben pont, hogy a világot jelenti. Az ilyen mondatokkal, amit tarisznyaként hoz mindenki magával, ami valóban a csomagolása az agresszív viselkedésnek, mit tudunk mi ezzel társadalmi szinten kezdeni?

Én azt gondolom, sok szintje van ennek. Az egyik az, hogy egyáltalán a közbeszéd témája legyen ez a jelenség, a bántalmazás, az erőszak, annak bármilyen formája, hogy lehessen erről beszélni, hogy gondolkodás induljon el, s merjük a hozott mintákat megkérdőjelezni… Illetve az sem mindegy, hogy maga az állami ellátórendszer milyen. Ebből a szempontból, hála Istennek, nagyon sokat változott az utóbbi két-három évben a helyzet. Akár a törvénykezés szintjén, akár az, hogy megyénként létre van hozva ez a családon belüli erőszakkal foglalkozó ügyosztály. Amit én még nagy hiányosságnak látok, az a szakember-képzés hiánya. Fontos lenne, hogy felkészült szakemberek legyenek, aki értenek a témához és ne az legyen, hogy egy alapvégzettségű pszichológus külföldön, saját zsebből, így-úgy, ha van indíttatása, akkor plusz képzéseken keresztül szerez erről tudást. És itt nemcsak a pszichológusokra gondolok, hanem például a pedagógusokra. Mert az a gyerek, aki az iskolában agresszívvá válik, az valahol tanulta. Ezt sajnos a pedagógus nem tudja jól kezelni, és nem azért, mert rossz ember, hanem egész egyszerűen mert nincs meg a megfelelő szakmai tudása és módszertana.

A másik lehetséges színtér, az a kisebb csoportok, ahol dolgozni lehet emberekkel kisközösségek szintjén az ilyen témákkal. Én ezt rendkívül fontosnak tartom, legyen az egy plébániai közösség, vagy bármilyen civil kezdeményezés, ahol kiscsoportban – egy jól felékszült szakembert segítségével – ezekről a témákról úgy lehet beszélgetni, hogy ki-ki be tudja vinni a személyes történetét. Tudniillik az interneten érhetők el információk, de attól az nem érint engem meg. Ha nem kerülök olyan közegbe, ahova muszáj az én történetemmel bevonódjak, akkor nehéz lesz, hogy ezek a társadalmi hiedelmek, minták átíródjanak, vagy kapcsolatba kerüljek akár az én élettörténetemben elszenvedett bántalmazásokkal vagy azokkal a helyzetekkel, amikor öntudatlanul én magam viselkedtem bántalmazóként. S amíg ilyen szinten nem lesz személyes érintődés, addig nem fognak ezek a hiedelmek, működési minták megváltozni.

Azt gondolom, hogy ezek a minták összefüggenek azzal is, hogy még sokszor, főként vidéken a nők a férfinak alárendelt pozícióban élnek. Persze, hogy ez nem egy egészséges családi működésmód, de ez a vélt hierarchia teret enged a bántalmazás mindenféle formájának. A legtöbbször a férfitól indul ki, mert neki nincs más módszere, módja, hogy az erejét megmutassa. A bántalmazás tulajdonképpen a belső feszültségekkel való megküzdés képtelensége, hogy nem tudja a saját agresszióját megfelelő módon levezetni és akkor átlép határokat, nem tudja ezeket tiszteletben tartani. És aztán az anya is továbbadja ezt a bántalmazást a maga módján, a maga köreiben.

Nehéz, de a valóságunk része, hogy nem magától értetődő a partneri, együttműködő viszony kialakítása. Ez sok szinten jelen van az életben: párkapcsolatokban, de munkahelyen is, vagy ha egy hivatalba megy valaki, ott is azonnal alárendelődik. S nehéz megtanulni azt, hogy úgy végezzem a dolgomat, hogy egyenlőségi, partneri viszonyok legyenek. Eszméletlen, mi mindenből csinálunk hierarchikus, strukturális problémát, ahol nem így kellene működni. Itt egy egészséges önbizalomnak és működésmódnak a hiánya van, ennek következménye van a családokban, és megmutatkozik a bántalmazásokban.

A gyermekbántalmazás társadalmi megítélésére rákérdező kérdőív ITT ÉRHETŐ EL és május 15-ig tölthető ki.

A témában két hasonló interjú készült:

Összeállította: Márton Kinga Izabella