Felfogja: ha kimegy a házból, többet nem talál vissza

Nagy nehézség, ijesztő betegség az Alzheimer-kór. Erre igencsak igaz, hogy jaj a betegnek, de jaj a mellette lévőnek is. Megélik, de sokan elhallgatják a nehézségeket. Nem is gondolják, hogy van, ahová segítségért fordulni.

Egyedül próbálnak megküzdeni a mindennapokkal, a szerettük egyre inkább romló állapotával addig, amíg ők, az ápolók is megbetegszenek. Kiss Gabriella, a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon munkatársa doktori disszertációjához kutatta a leépülő, demens betegek hozzátartozóinak sorsát. A kapott eredmény arra sarkallta, hogy kezdeményezze Gyergyószentmiklóson az Alzheimer café létrejöttét.

Képek az első Alzheimer café találkozóról

Alzheimer café

Találkozóhely ez ápolóknak, egészségügyben dolgozóknak és érintett családtagoknak egyaránt, célja pedig tudatosítani: van segítség, a betegség nem szégyen, lehet könnyíteni a mindennapokon, nem kell az ápolónak megbetegednie.

„Nem vagy egyedül, csak szólj!” – hirdeti a plakát. Az Alzheimer café rendezvényére második alkalommal kerül sor január 30-án 17 órától a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthonban a házigazda és a Caritas Iskola szervezésében.

A program része: Mindennapok a demenciával élő személlyel – útkereső gondolatok, ahogy a gondozó család, az orvos és a segítő látja (visszatekintő az első találkozóra) – Trucza Réka, kommunikációs szakember. Az időskor lélektana a demencia világában – dr. Kiss Gabriella szakmai vezető előadása. A rendezvény második felében tematikus interaktív csoportok jönnek létre, a résztvevőkkel beszélget Baricz Éva mentálhigiénés szakember és Márton Erzsébet egészségügyi főasszisztens.

„Nem csak gyanú van, tényleg alzheimeres”

Az Alzheimer café első, novemberi rendezvényére rengetegen érkeztek. Számos orvos volt jelen a térségből, illetve sok családtag is, akik nap mint nap szembe kell nézzenek a leépülés ezen formájával. Ők jól ismerték a kezdeményezőt, a kutatás során ugyanis száz családdal vette fel a kapcsolatot Kiss Gabriella. Volt köztük egy asszony, aki alzheimeres férjét ápolja, és megosztott életéből részleteket. Neve nem lényeges, története viszont annál fontosabb üzenet lehet a hasonló sorsúaknak.

„A férjem 2010-ben csináltatta az első CT-t, mert észrevette, hogy valami nem stimmel. Akkor már azt mondták, hogy gyanús. Elmentünk Csíkszeredába, ott is gyanús, nem hittük, el Debrecenbe… ugyanaz. Fokozatosan kiderült, hogy már nem csak gyanú van, tényleg alzheimeres.” Lassan kilenc esztendeje ennek, akkor a férfi 59 éves volt mindössze. A kezdetekkor csak „egyszerűbb” tünetekkel kellett szembesülni: „Az elején még csak annyi volt, hogy eltévedt. Például a Bucsin negyedből ment a fiamhoz, és nem tudta, hogy hol lakik. Ezt nem mondta el otthon, csak utána hallottam, hogy az úton valakitől megkérdezte: nem tudják, hogy az én fiam hol lakik? Most már odáig van kerülve, mint egy kétéves gyermek. Se vetkőzni, se öltözni… Csak kanállal tud enni, azt is a kezébe kell adjam, mindent fel kell vágni neki, mert kést nem tud használni. Öltöztetni kell, vetkőztetni, a vécére el kell vigyem, odafordítsam, ráültessem. Borotválni kell… teljesen el kell látni. Nem tud egy vizet se kitölteni magának. Be tudom zárni úgy két órára, el nem menne. Még azt felfogja, hogy ő nem tud kimenni az ajtón, mert többet nem talál vissza.”

„Az egyik lábán két zokni, s a másikon nincs egy sem”

A hétköznapok eseményei sem hétköznapiak egy ilyen családban. Férj és feleség csak együtt hagyhatja el a lakást, de még annak is megvannak a bonyodalmai: „Minden nap ki szoktam vinni sétálni. Felöltöztetem, indulunk, s mire én felöltözök, nézek vissza, ő már a kabátot levetette. Valamit kell csináljon. Hazafelé aztán megyünk fel a lépcsőn a másodikra, alul megfogatom a korlátot, s mondom, gyere. Míg az ajtót kizárom, ő már indul fel a harmadikra. Kell fussak, s hozzam vissza, mert ő azt tudja, hogy a korlátot kell fogni, s menni felfelé.” Ha beérnek a házba, ott is nehéz a lét, mert bár a férfi a tévét akarja nézni, azon veszi észre magát, hogy a hálószoba ágyán ül. Elindul, de lehet, a konyhában áll meg. Ott viszont, csak álldogál, s ha neje rászól, üljön le, megkérdezi: hová? Ha az asszony azt mondja, kezdjen enni, akkor lát hozzá csak. „Ami csodám: minden egyes alkalommal megköszöni, igaz, hogy azt mondja, a vacsorát reggel, de mindig megköszöni.”

Amikor a házasságkötéskor azt mondja a fiatal a pap előtt, hogy holtomiglan, holtáiglan mindenféle bajában, nagy valószínűséggel arra nem gondol, amit a feleség a nagyközönséggel megosztott: „A papucsot örökké fordítva húzza. Reggel komplekt felöltöztetem, csak a zoknit kell felhúzza. Leültetem az ágyra, odaadom a két zoknit, s mondom, ezt húzd fel. Nézek oda, az egyik lábán két zokni, s a másikon nincs egy sem.”

„Legalább ismerem, akit ápolok”

66 évet töltött a férj, akiről felesége így fogalmaz: „nem agresszív, olyan, mint egy kétéves jó gyermek.” Ezt is el kell fogadnia, hogy élete párja gyerekké vált. A folyamat viszont már nem okoz sokkot, a nehézségek egymást követték: „Nekem a legborzasztóbb az volt, amikor biztos lett a diagnózis. Akkor ijedtem meg a legjobban. Elvették a hajtási engedélyét, jött a rendőrség, s elvitte.” Akkor már betegnyugdíjas volt az asszony, így huszonnégy órás ápoló lett belőle. „Fokozatosan beleszoktam. Elcsodálkozom egy-egy dolgon, ami újabb, s aztán megszokom. Tavalyelőtt, mikor Gabika mutatta a képeken, úgy megijedtem, hogy mi vár reám, s szépen, fokozatosan ott vagyok. S ki tudja, még mi jön…”

Tudja, a holnap sem lesz könnyebb, mégsem akarná férjét szakápolókra bízni, öregotthonba költöztetni: „Minden mozdulatát tudom, s elgondolom, ha bekerül, neki az milyen nehéz lesz. Én tudom, mit akar, mire gondol, a székletet, vizeletet tudja még tartani, elgondolom, itt nem fogják őt vezetgetni éjszaka, hogy gyere a vécére. Nem, még egyelőre nem. S a másik az, hogy nem agresszív, akarja, hogy jól csinálja. Sajnálnám, hogy öregotthonba kerüljön” – mondja, s nem háborog, mindig talál egy megnyugtató választ saját magának: „Elgondolom, hogy sok osztálytársam Magyarországra s Németországba megy szintén ilyen betegeket, idegeneket ápolni pénzért. Én azzal vigasztalom magam, hogy legalább otthon vagyok, s ismerem, akit ápolok” – mosolyodik el, majd elgondolkodik, ki tudja hányadszor téve fel a kérdést: „Azt sem tudom, mi ad erőt. A szeretet, biztosan.”

Aki szól, nem marad egyedül

A Szent Erzsébet Öregotthonban, amikor az első Alzheimer cafén ez a történet elhangzott, az asztalokon rózsák voltak. Vörösek, kinyíltak, csak éppen fejjel lefelé téve a talpaspohárba. Ilyenszerű a beteg emberek világa is, ép ésszel felfoghatatlan részletekkel. Az ápolók, a közeli családtagok e két világ között kell viaskodjanak, és fizikailag, szellemileg, lelkileg épek maradjanak. Aki szól, aki segítőket keres, az nem marad egyedül. Erről kell tudni, és tudatni minden ismerőst: az Alzheimer caféra havonta egyszer sor kerül, kávéra, jó szóra egyaránt várják azok, akik képesek ezt a helyzetet átérezni, megérteni.

Balázs Katalin