Fogyatékkal élők világnapja – Ki az „akadályoztatott”?

Ha körülnézünk a világhálón, már az első kilistázott cikkek között azt olvashatjuk, hogy az ENSZ (Egyesült Nemzetek Szervezete) 1992 óta december 3-át a fogyatékkal élők világnapjává nyilvánította, hogy így irányítsa figyelmünket a sérült emberekre, és egyben arra késztessen bennünket, hogy megvizsgáljuk, vagy szükség esetén fölülírjuk a hozzájuk fűződő viszonyunkat, megítélésünket.

Fogyatékos, fogyatékkal élő, sérült, hátrányos helyzetű – ilyen szavak jutnak eszünkbe, ha olyan emberekkel találkozunk, akiknek testi vagy szellemi megnyilvánulásai valamilyen formában eltérnek a mi normálisnak címkézett emberképünktől. De ki számít normálisnak, ki fogyatékosnak, és kihez, mihez képest viszonyítunk?

Olyan embereket szoktuk fogyatékosnak bélyegezni, akik tolószékben ülnek, esetleg látásukban, hallásukban korlátozottak, beszédzavarral küszködnek, értelmileg vagy mozgásszervileg sérültek. Fogyatékosnak nevezzük őket, mintha fogytán volna belőlük valami, mintha hiányt szenvednének valamiből, ami viszont nekünk van. Igazunk van? Mi semmiben nem szenvedünk hiányt? Nekünk nincsenek korlátaink?

Nagyon szeretem Incze Zsuzsika, egykori osztálytársam erre vonatkozó gondolatait, aki a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház recepciósaként Balázs Katalin Caritasos munkatársammal beszélgetett egy évvel ezelőtt, a fogyatékkal élők világnapján:

„A fogyatékossággal élők világnapjához annyit fűznék, hogy én sokkal jobban szeretem azt a kifejezést, hogy akadályozottsággal élők, mert akkor nem elfogyott valamid, hiányzik valamid, hanem van egy akadály, amit el lehet hárítani. Az akadályt, ami bennünk van, el lehet hárítani, még ha nagy munka árán is.” Tetszik, mert igaza van, és arra késztet, hogy tovább gondoljam: ki az akadályoztatott? Aki tolószékben, vagy aki félelmei béklyójában ül?

A fogyatékkal élők világnapja tehát jó alkalom arra, hogy szembenézzünk saját korlátozottságunkkal, ugyanakkor arra is, hogy helyreállítsuk a sérült emberekhez fűződő viszonyunkat. Ha ez eddig abban merült ki, hogy úgy tettünk, mintha nem vennénk őket észre az utcán, kerültük a szemkontaktust, sőt a kapcsolódás legparányibb lehetőségét is, akkor ez a nap arra hív, hogy élő kapcsolatot alakítsunk ki az „akadályoztatottakkal”, beleértve önmagunkat is.

Zsuzsika szerint az a helyes hozzáállás, ha az ember egyáltalán viszonyulni tud hozzájuk, ezen túlmenően pedig emberi méltóságuk teljességében tud rájuk tekinteni: „Ha a sérültséggel szembenézel, akkor megküzdesz a saját félelmeiddel is. Az embereknek nem az a nehéz, hogy meglátnak egy sérültet, hanem hogy eszükbe jut, milyen jó, hogy ez nem velem történt, mert milyen szörnyű lenne az. És igazából azzal, hogy te tudsz viszonyulni hozzánk, tudsz szépen, szeretettel viszonyulni a saját félelmedhez is. Nem véletlen, hogy a világban vannak sérült emberek, mert megvan a saját szerepük. Ne zárjuk ki őket magunk közül, mert nekünk sem lesz jobb, ha nem ismerünk egy sérültet sem. Egykori osztálytársaim most mondják, hogy Zsuzsi, most fogtuk fel, hogy mennyire más emberek lettünk attól, hogy az osztálytársunk voltál. (…) Mindig kell egy kulcsember. Nekem ez az ember a tanítóbácsim volt. Úgy tudta a sérültségemet tisztelni, hogy megteremtette annak lehetőségét, hogy teljesnek érezzem magam. A tornaórákon is volt feladatom: én voltam a pomponlány, verset kellett írnom az osztályomnak, azzal biztassam a pálya széléről. Ezért járt nekem focilabda formájú rágógumi annyi, akkor ezt még nem fogtam fel, hogy minden osztálytársamnak adhassak egyet, és egy nekem is maradjon. Tehát nekik is megérte, hogy én ott voltam, és ehhez kellett a segítség, hogy valaki a közösséget bevonja abba, ahogyan a sérültséggel bánni kell.”

Ezen a napon fölkutathatjuk a közelünkben élő sérült embereket, elbeszélgethetünk velük, tanulhatunk tőlük, reflektálhatunk saját hiányosságainkra, vagy bekapcsolódhatunk egy műhelymunka-sorozatba is, amelyet a marosvásárhelyi Korai nevelő- és fogyatékkal élőket támogató program szervez december 2–13. között a fogyatékkal élők világnapja alkalmából.

Orbán Júlia

Kapcsolódó írások:
Műhelymunka-sorozat a fogyatékkal élők világnapján BŐVEBBEN
Incze Zsuzsannával készült interjú:
Nem istenverés, csak egy variánsa az életnek BŐVEBBEN