Heti útravalók

Heti Útravaló – Nagyböjt 1. vasárnapja

Önismeret Istennel – Sajgó Balázs, a Gyulafehérvári Caritas lelki igazgatójának elmélkedése Nagyböjt 1. vasárnapjára a Vatikáni Rádióban
A Szent Negyvennap egy kívülről érkező meghívás, hogy elinduljak egy belső útra. Sok embernél egy zarándoklattal kezdődik, másoknál lelkigyakorlattal vagy éppen egy kerékpártúrával. Így van a lelki életben is: senki sem tudja az út elején, mi a feladata, ahhoz el kell indulni…
Ha a nagyböjti időszakot olyan embernek kell meghatároznom, aki csak a böjtölést és az önmegtagadást érti alatta, vagy olyannak, aki még nem érzi magát közel Istenhez, de modern embernek érzi, és tartja magát, akkor azt mondom neki: a nagyböjt önismereti képzés Istennel. Isten ugyanis arra hív meg, hogy jobban megismerjem Őt és Őáltala magamat is!

Heti Útravaló – Évközi 5. vasárnap

Teljes élet – Sajgó Balázs, a Gyulafehérvári Caritas lelki igazgatójának elmélkedése az évközi 5. vasárnapra a Vatikáni Rádióban
Ha igazán imádkozom, akkor töltekezem a Szentlélek erejével, erősítem lelki egészségem, és ez hat sejtjeimre is, aztán gyógyítóan jelen tudok lenni mások számára is több mint nyolc órában. Mindenkinek mindene tudok lenni úgy, hogy közben nem teszem tönkre magam, mert először Ővele vagyok és Őbelőle töltekezem.
Az évközi ötödik vasárnap evangéliuma alapján úgy tűnik, hogy Jézus munkaprogramja nem fér bele a nyolc órába... Eléggé elfoglalt, mégis mindenhová elér (ahová el kell érnie), mindenkinek mindene, és közben van ideje önmagára is. Mi a titka ennek?
A szentírási szövegrész alapján három szó segíthet e titok megfejtésében: igehirdetés, gyógyítás, ima.

Heti Útravaló – Advent 4. vasárnapja

Beszélő titok – Sajgó Balázs, a Gyulafehérvári Caritas lelki igazgatójának elmélkedése a Vatikáni Rádióban advent 4. vasárnapjára.
Szeretném, hogy megváltozzon az életem? Csak akkor történik meg mindez, ha a leereszkedő Istenre igent mondok. Újra meg újra, meg újra. Az elindult isteni élet megszabadít fogságomból és felszabadít Isten fiainak szabadságára.
Jézus világrajövetelével kinyilvánult a titok, amelyre ősidők óta csend borult (vö. Róm 16, 25-27).
„Számos titka van a léleknek, melyek csak azok előtt tárulnak fel, akik akarják; sohasem kényszerítik ránk magukat. Az egyik legféltettebben őrzött titok – mely ennek ellenére mégis nyilvánvaló – az, hogy a felfelé vezető út a lefelé vezető út. Vagy ha úgy tetszik, a lefelé vezető út a felfelé vezető út.” (Richard Rohr, Emelkedő zuhanás, 20.)

Heti útravaló – Advent 3. vasárnapja

Az igazi öröm akkor születik meg bennem is, ha a Keresztelő kiindulópontjával azonosulok: ha Krisztus hangja vagyok, akkor megérzik majd azok, akik körülöttem élnek, és Krisztust követik, nem engem.
Elmúlt héten rátekinthettem a lelki fogságból való ki-, és megszabadulás folyamatára. Ha nem járom végig a pusztát, a sivatagot és nem az Úrnak készítem az utat, hanem csak beszélek Őróla, akkor a saját utamat járom, amellyel visszaesem  az önközpontú ürességbe. Ezért jó folyamatosan figyelni azt, hogy éppen hol tartok, és kérni az Úr Lelkét, hogy áradjon rám is, és rajtam nyugodjon.
Onnan tudom, hogy Ő rajtam nyugszik, ha nem kesergek és panaszkodom folyton valami miatt, hanem egy olyan belső erőt és békét érzek, amelyet az engem körülvevő békétlenség sem tud kioltani.

Heti útravaló – Advent 2. vasárnapja

A szabadulás útja
A szabadulás útja belső út, amely kifelé is meglátszik. Ezt az utat azonban nem járhatom egyedül. Azzal a beismeréssel kezdődik, hogy Akit kizártam, most megkérem, hogy vezessen újra. Nem vagyok elég magamnak!
Advent második vasárnapján Izajás próféta a fogságban élő népet vigasztalja. Prófétai mély látásával nemcsak a babiloni fogságból való megszabadulást vetíti előre, hanem a lelki bezártságból való kiszabadulást is, amely az Istentől való eltávolodás következménye.
Ahogy Istent kizárom, magamat bezárom. Ez a bezártság gyorsan bekötöz, így már nem tudok közeledni Istenhez és másokhoz sem, mert nem látom Őt és magamat sem. Eltávolodom magamtól.

Heti Útravaló – Advent 1. vasárnapja

Ha hajlamos vagyok mindig arra figyelni, ami nincs, akkor könnyen elveszíthetek sok mindent, ami van, és így egyre inkább beszűkül életem. Beszűkül szívem, lelkem, egész lényem, és a beszűkülés következménye a „beszürkülés”. Ilyenkor gyakran kezdek beszélni a szürke hétköznapokról is, hiszen a „szív bőségéből szól a száj” (Lk 6,45). Ez konkrétan azt jelenti: a szűk szív szűkebben lát, és csak a „szükségeket” látja maga körül a „bőségek” helyett.
Természetesen, mindez nem azt jelenti, hogy nem kell észrevennem a rosszat, hanem azt, hogy minden nap figyeljek meg mindent úgy, mintha először látnám. Mindennap figyeljek az újra, s akkor életem kitágul, mert észreveszem az apró csodákat és azokat az ajándékokat, amelyekkel az Úr elhalmoz engem. Sőt, amikor már az ajándékok mögött észreveszem az Ajándékozót is, Aki mindig jelen van, akkor hálás leszek az Ő jelenlétéért.

Heti Útravaló – Sajgó Balázs a Vatikáni Rádióban

Sajgó Balázs, a Gyulafehérvári Caritas lelki igazgatója a következő három liturgikus év vasárnapi evangéliumainak prédikátora lesz a Vatikáni Rádióban. Új megbízásáról Vértesaljai László jezsuita pappal, a Vatikáni Rádió magyar adásának szerkesztőjével beszélgetnek.

Heti útravaló, advent: 4. hét

„Boldog vagy, mert hitted, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked.” (Lk 1,45)
Erzsébet mondja ki ezeket a szavakat, amikor Mária meglátogatja őt. Ezek a szavak az Istenre való ráhagyatkozás titkára világítanak rá. E titok megszületésének több akadálya is lehet. Kettőt nevezek meg:
1. Amikor a karácsonyi várakozást összetévesztem az erőltetett készüléssel, és csak a felszínen készülök. Ha nagyon „rágyúrok” arra, hogy minden tökéletes legyen, akkor egészen biztosan nem születik meg a titok. Erőltetett imával, „beprogramált karácsonnyal”, csak a felszínen élve és túlköltekezve, nem születhet meg a titok. Azért nem, mert titok. De azért sem, mert erőltetett.
2. A titok megjelenésének második akadálya az elvárás. Ha elvárásaim vannak, akkor már nem teszek meg mindent, ami szükséges a csodához. Ha úgy élem meg a várakozást, hogy nekem „jár az ünnep”, minden ajándékával együtt, akkor elmarad az ünnep. Ünnep ugyanis csak akkor van, ha újjászületik bennem a titok, a csoda.

Heti útravaló, advent: 3. hét

„Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek.” (Fil 4,4)
Advent első hetében gyakorolhattam tekintetem felemelését, hogy ne kívülről, hanem felülről szemlélve vegyem komolyan a világot, amelyben élek. Így könnyebb eligazodni. Ha felülemelkedem, és kiszűröm a világ félrevezető hangját, akkor máris készítem az utat az Úr felé, aki bennem születik újjá. Ez volt a második hét gyakorlata. Ha ezeket a gyakorlatokat végzem, megszületik bennem az az öröm, amelyre advent harmadik hete irányítja figyelmemet.
Ez egy olyan öröm, amely nem kívülről jön, és nem mástól várom, hanem bennem születik meg úgy, hogy a felülről érkező Szentlélek átöleli lelkemet. Ezt az örömet senki és semmi nem tudja pótolni. Megpróbálhatom különféle eszközökkel és pótcselekvésekkel helyettesíteni, de – mivel ezek a menekülés eszközei – a biztos kiábrándultság és csalódottság fog rám köszönteni. Az utánzat sohasem hozza az eredeti ízét.

Heti útravaló, advent: 2. hét

„ (…) és meglátja minden test Isten üdvösségét.” (Lk 3,6)
Egy kedves anekdota az utászokról szól, akikhez a délelőtt folyamán szomorúan megy oda vezetőjük, és közli velük: nagy a probléma fiúk, még nem érkeztek meg a lapátok, amelyekkel dolgoznotok kell. Erre az egyik utász a következőt válaszolja: nem baj főnök, mi tudunk egymásra is támaszkodni.
Az egymásra támaszkodás kihangsúlyozása fontos, de — amint azt az anekdotából is érezhetem — a közös út Isten felé csak akkor hiteles, ha mindenki személyesen végzi el a maga részét. Az Isten felé vezető ösvény ugyanis mindenkiben ott van. Amikor XVI. Benedek pápát megkérdezték, hogy hány út vezet Istenhez, ő azt válaszolta: annyi, amennyi ember van. Ezért kell minden embernek elvégeznie a belső munkát, a belső útkészítést ahhoz, hogy meglássa az Isten üdvösségét, ahogy Keresztelő János figyelmeztetett.

Heti útravaló, advent: 1. hét

„Mikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.” (Lk 21, 28)
Nehéz helyzeteinkben Pio atya szép hasonlata segíthet. Ő azt mondja: „Ez a világ olyan, mint amikor egy kisgyermek a varrogató édesanyja lábánál ül, és időnként feltekint édesanyja munkájára. Alulról nem lát mást, mint összevisszaságot, fura vonalkákat, és nem érti édesanyja munkájának értelmét, így ki is fejezi nemtetszését. Ekkor az édesanya lehajol, és megmutatja gyermekének a kézimunka színét. A gyerek pedig elcsodálkozik a kézimunka szépségén, és megérti azt, hogy a munka fonákjának túloldalán csodálatosan szép annak színe, ez adja meg annak értelmét.”
Az egyetlen helyes magatartás minden nehéz helyzetben ez: megállni, és felemelni tekintetünket. Felülemelkedni azon a helyzeten, amelyen nem látunk át. Ha ki akarunk jutni a ködből, fel kell emelkednünk a magaslatra, ahol minden másként látszik.

Heti útravaló, évközi 34. hét

Sokak számára ismerős az a humoros történet, amely szerint egy ember bemegy a papjához, és panaszkodik szomszédjára, hogy az ő területéből egy centimétert elfoglalt a kerítés állításakor. A pap megértően hallgatja, és igazat ad neki. Nemsokkal ezután a szomszéd is megérkezik, és az ellenkezőjét állítja. A pap neki is igazat ad. A két szomszéd panaszáradatát végighallgatta a segédlelkész, és szóvá is tette: na de hát plébános úr, mindkettőnek igazat adott, mindkét embernek nem lehet igaza. Mire a pap: na látod, neked is igazad van.
Ez a történet is arra világít rá, hogy nem lesz béke mindaddig, amíg mindenki a maga igazát akarja a másikra erőltetni. Nem mindegy, hogy igazam van, vagy igazságom van. Amíg igazamat hajszolom, addig a másik fölé akarom helyezni magamat. Amikor igazságom van, akkor a másik mellé zárkózom fel, és képessé válok vele együtt élni még akkor is, ha nem mindenben értek vele egyet.

Heti útravaló, évközi 33. hét

Sokszor repülőn utazva, többször éreztem: biztosabb a szárazon. Gondolom, akik még sokat utaztak a felhők között és fölött, egyetértenek ebben. Másképpen nem zárnák kitörő tapsok a repülő szerencsés landolását. Sokan mondják is - biztonságosabb a szárazon.
Igen ám, csak az emberi elme hajlamos elfelejteni, hogy naponta mennyi baleset történik a szárazföldön. Aztán a vízen sem biztonságosabb - mondják a tengerészek, akik átvészeltek pár vihart.
Ha pedig korunk járványhelyzetét nézzük, sokszor ránk tör a bizonytalanság érzése. A járvány vihara mindenkit másképp érint. Minden ember testi és lelki immunrendszere más. A pártokra szakadásnak azért nincs semmi értelme, mert senki sem birtokolja a teljes igazságot. Akik pedig sokat magyarázkodnak, saját igazukat védik.

Heti útravaló, évközi 32. hét

„Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. Mert mindannyian fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije csak volt, az egész vagyonát.” (Mk 12, 43-44)
Jézus látása átvilágítja az ember egész lényét. Látja, kinek mit adok és milyen szívvel. Látja, hogy amikor valakivel beszélgetek, mennyire vagyok jelen számára: egész szívvel figyelek rá, vagy csak átnézek rajta. Látja, hogy kereszténységemet egész szívvel, egész „bedobással” élem-e meg, vagy csak válogatok a törvények között. Azt is látja, hogy Istenért élve segítek másokon, vagy csak azért, hogy lássák az emberek (vö. Mt 6,1).
Ha nem dobok be mindent Őérte, akkor csak számítgatok! A számítgatás bűne a rövid távú berendezkedés: érvényesülni akarok, megalkuszok mindennel és mindenkivel, csakhogy haladjak rövid távon.

Heti útravaló, évközi 31. hét

„Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből.” (MTörv 6, 1-6) „A második így szól: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezeknél nagyobb parancs nincsen.” (Mk 12, 31)
Amikor Jézus szeretet parancsát hallom, mindig három szó érteti meg velem, hogy mit parancsol nekem az Úr.
Először azt kéri, hogy FELFELÉ tekintsek. Tőle várjak minden erőt, segítséget, oltalmat, mindent. Ha egyre több időt töltök Vele, akkor megérzik rajtam embertársaim is, és nem kell erőszakkal hirdetnem, hiszen kisugárzik környezetemre a szeretet lelkülete. A második szó tehát a KIFELÉ. S ha sugárzom a FELÜLRŐL érkező isteni szeretetet, az nemcsak KIFELÉ, hanem BEFELÉ is eltölti lelkemet, testemet, egész lényemet.
Jézus szeretet-parancsának tehát lelkülete van. Ez a lelkület egyben pozitívan „kényszerítő” erő is: úgy parancsol, hogy nem tudok, és nem is akarok mást tenni.