Ha kedd, akkor szakmai műhely

Új kezdeményezéssel indult az új év a Szent Erzsébet Idősek Otthonában: minden kedden mozgáskompetencia-fejlesztő szakmai műhely szerepel a programban.

„A keddi fejlesztésekkel az a cél, hogy az idős a másfél órát ne a tolókocsiban töltse, hanem az ő saját mozgását fejlessze a mi támogatásunkkal. Erre látok nyitottságot” – ismertette a változást dr. Kiss Gabriella szakmai igazgató arról szólva, hogy az idősotthon klubhelyiségében változott a keddi tevékenység, a kézműveskedés, alkotás helyett a mozgás kapott főszerepet.

 

„Kinesztetika-trénerként mi úgy gondolkodunk, hogy jó a festés, rajzolás, kézimunkázás, mert közben fejlődik a finommotorika, működnek a kognitív funkciók, de ez idő alatt megtámogathatjuk abban is, hogy mindazon mozgást, amire képes, végezhesse, fejleszthesse, kiszálljon a kerekesszékből. Ha a mozgáskészségek életben maradnak, fejlődnek, az az önálló életvitelt támogatja, nem a kiszolgáltatottságot, a ránk utaltságot. A keddi program abban is segít, hogy lassú lépésekkel megismerik, megszokják, megszeretik az idősek, hogy lehet újra sokféle mozgásban részt venni, akár visszamenni gyerekkorba, földön mászkálni.”

A Szent Erzsébet Idősek Otthonában dolgozók hetven százalékának vannak ismeretei a kinesztetikáról, mozgáskompetencia-fejlesztésről. Közülük tizenhárman trénerek, egy csapat éppen most vesz részt haladó képzésen. A szolgálatban lévő trénerek és a bevezető-haladó képzést végzettek alkotnak közös csapatot az ellátottakkal, a mozgásműhelyben az ő támogatásukkal keresik az idősek a több, a sokszínűbb mozgás lehetőségét.

„Nem lehet ezt egy időben sok emberrel végezni, de vannak személyek, akiknél már értünk el eredményeket úgy, hogy hozzátettük a mi tudásunkat és az idős akaratát. Jó érzés volt látni, hogy azok a személyek, akikről azt hihetnénk, hogy ők már nem képesek valamilyen mozgásra, bebizonyították, hogy tévedünk. El nem hisszük, mennyi képesség van még bennük, a kérdés csak az, hogy tudjuk-e őket motiválni. Ha azt mondjuk, itt vagyunk, támogatjuk, tessék megpróbálni, akkor hajlandók, akarnak kapcsolódni. Ha nem a mozgásukat fejlesztjük, az ápolással le is tudjuk építeni, még inkább kiszolgáltatottá tesszük őket” – vallja Kiss Gabriella. Ő abban hisz, hogy senki nincs, aki ne tudna fejlődni, mindig lehet valamit tenni.

„Aki csak a kerekesszékben ül, korlátozott a mozgáslehetősége. Pedig lehet, hogy többre képes. A szakmai műhely erre ad lehetőséget. Leterítjük a szőnyegeket, és kihasználjuk a mozgáslehetőségeket, miközben elhitetjük az időssel: sokkal több mindenre képes, mint sejtené, az idős kor nem egyenlő a leépüléssel, meg lehet egészségesen is öregedni. Minőségfejlesztés szempontjából ez egy nagy előrelépés, mert tud a mi otthonunk egy olyan jó gyakorlatot bemutató otthonná válni, ami példaértékű lesz. Az intézményünk arculatának is fontos ez, mert az idős, aki ide jön nem leépülni érkezik. A semmittevés, az, hogy mindennel ki vagyok szolgálva, mosnak rám, passzivitást hozhat, elveszítheti érdeklődését és célját, de ha azt mondjuk, hogy kis célokat akarunk elérni együtt, akkor motiválja az, hogy ő is képes lehet egyedül megfésülködni, egy pohár vizet meginni…”

A szakmai igazgató, aki kinesztetika-tréner is hisz abban, hogy jó eredményeket hoz az újítás. Egyről máris beszámolt: „Egyik lakónk, aki ágyban fekvő volt, a munkatársak segítségével, a közös fejlesztő munkával felkelt, elment az ablakig, elhúzta a függönyt, és kinézett. Nem nagy megvalósítás nekünk kinézni az ablakon, de egy olyan beteg, aki az ágyban kiszolgáltatottan csak feküdt, és várta, hogy valaki átemelje a tolókocsiban, annak nagy lépés elhúzni a függönyt, kinézni az ablakon.

Balázs Katalin