Ha van rá szemed…

Idén a Családsegítő Szolgálat több településen is jelen volt Kovászna megyében, egy – a Kovászna megyei Gyermekjogvédelmi Igazgatóság által támogatott – projektnek köszönhetően.

Közösségformáló rendezvényt szerveztünk, nyári napos játszótáborokat, felvilágosító és nevelő foglalkozásokat tartottunk szexualitás, tolerancia és elfogadás, önismeret témákban több iskolában, szülőkkel, tanárokkal beszélgettünk problémákról, életről, kamaszokról, gyerekekről. Az eredmények nem annyira számokban mérhetőek, mint érzésekben, benyomásokban.

Nem könnyű feladat néhány mondatban megmutatni mindazt, amit az év során megtapasztalhattunk, érezhettünk, magunkkal hozhattunk. Egy dolog világossá vált azonban számunkra, a családok, akikkel dolgozhattunk, irányt mutattak nekünk a jövőre.Kép, azokból, amihez fotógépet is használtunk

Kép, azokból, amihez fotógépet is használtunk

Felmerültek kérdések, melyekre még több kérdés a válaszunk, mivel a válaszok nem egyértelműek, egyszínűek:

Mi a család? Mi kell ahhoz, hogy valaki családtag legyen, mi kell ahhoz, hogy valaki családtagnak érezze magát? Ezekre a kérdésekre válaszolva mi a családsegítő feladata? Kit kell segíteni leginkább? Hol kell beavatkozni a legindokoltabban? Ha valakinek a család érzése hiányzik, akkor hogyan segíthet a családsegítő? Az otthon ott van-e, ahol a család van? Ha van otthon, akkor család is van? Ha van család, akkor otthon is van? Melyik van előbb? Mi van, ha egyik vagy másik hiányzik?

Minden „terepmunka” azzal kezdődik, hogy elindulunk, s azért indulunk el, hogy adjunk, segítséget nyújtsunk, meghallgassunk, felvilágosítsunk, felmérjünk, beavatkozzunk, játszva tanítsunk.

Elindulunk… gyakran kész válaszokkal, majd keresünk rá kérdéseket, kapunk kérdéseket, és tovább keresünk, találunk, és még keresünk újabb válaszokat…

Segítés. A képlet nem egyirányú. Nekik kell „megtanítani”, megengedni, segíteni, nekünk meg észre kell venni, és meg kell tanulni a hogyant.

Egy kamasz lány összefont karjai mögött ott van egy egész élet fájdalma és tehetetlensége, ha van rá szemed… egy kamasz fiú mosolya és kedvessége mögött ott van az a mélyről jövő kínlódás és néma segélykiáltás, ha van rá füled… egy fiatal, vidám és csinos lány látszólag csak az otthonát szeretné megmutatni neked, de ha van rá érzéked, akkor tapinthatod a ridegséget, a szorongást és a kilátástalanságot ebben a nem hétköznapi, de mégis természetesnek tűnő napban…

Az év során sok mindent tapasztalhattunk, érezhettünk, ahol eljártunk, fényképeztünk. Tettük ezt racionalitásunkkal, lelkünkkel, szívünkkel, fülünkkel, szemünkkel, sokszor önmagunkra is kivetítve képeket. Láttunk, hallottunk (sok mindent talán észre sem vettünk) annyiféle arcot, mozdulatot, hangot: fáradtat, unottat, kételkedőt, szenvedőt, kedveset, kíváncsit, kiváncsiskodót, döbbentet, szégyenlőset, merészet, vakmerőt. S hoztunk magunkkal, magunknak megkönnyebbültet, elgondolkodót, még több kérdéssel maradót, de jó, hogy itt jártatokat súgót, kiáltót, gyertek még kérőt, kérdezőt, egymást felfedezőt, magukat felfedezőt…

Mert segítettünk, segítettek életről tanulni, önmagunkat méginkább megismerni, válaszokat megfogalmazni, s újabb kérdéseket feltenni…

(Kerezsi Hajnalka)