Hallod-e kicsike?

A Gyulafehérvári Caritas Korai nevelő és fogyatékkal élőket támogató programján azon gondolkodtam, hogy milyen érdekes, hogy nem vagyunk egyformák,  ugyanazon ingerekre máshogy reagálunk, mást vált ki belőlünk. Ezt két különböző csoportfoglalkozáson értettem meg, ahol a tevékenység a hasonló körülmények, játékok, mondókák, énekek ellenére is, két teljesen eltérő hatást váltott ki. Míg a Cseperedő csoportban az ének és a csörgőszóra lelkes fogadtatás volt a reakció a három hónapos és 6 év közötti, normál fejlődésű gyerekek és szüleik számára, addig a szocializációt, mozgást és ritmikusságot fejlesztő csoportban résztvevővő, mássággal élő gyerekeknek inkább kihívás a zengő-bongó hangszerekkel való folyamatos tevékenység. Belegondoltam, milyen gondolatok lehetnek annak a kisgyereknek a fejében, aki a zajokat sokkal erősebbnek érzékeli, mint amilyenek valójában, és emiatt a hangszeres, éneklős foglalkozás nem az önfeledt mókáról, hanem inkább a zajhoz való hozzászokásról és szocializálódásról szól.

Csengőszó, taps, dobolás, ez már sok, nem bírom, még ha az anyukám kedvesen el is takarja a fülem, az érzés még mindig kellemetlen, sértő. Gondolatban válaszokat keresek erre a látszólag értelmetlen foglalkozásra, miért kell itt lenni, miért kell egymás után hármat is dobbantani és még zörgőzni is mellé, miért kell hangosan énekelni „hallod-e kicsike”? Hát hallom! És zavar is.

Múlt héten nehezebb volt elviselni ezt a fülsüketítő hangzavart, most is bántja a fülem, de mintha Lujzi lennebb csavarta volna a csengők hangerejét. Remélem jövő héten is így tesz, és még jobban el tudom majd viselni. Még az is lehet, hogy én is dobbantok egyet. A hármat még mindig túlzásnak tartom, de anya kedvéért egy még belefér. Feltéve, ha nem kell tapsolni is közben, azt majd csak a következő alkalomra hagyom. Úgyis jövünk még sokszor, anya nagyon jól érzi magát itt. Nem elég, hogy a tevékenységen végig énekel, táncol, még otthon is hangosan rázendít a dalokra, és mindig bíztat, hogy énekeljek én is vele együtt, vagy fejezzem be az elkezdett mondókát, mintha nem tudná ő amúgy is kívülről.

Ismét szól a zörgő, csengők csattognak, mondóka harsog a fülembe. Még mindig kellemetlen a hangzavar, de még bírom, egy picivel mindig tovább bírom.

Pintér Anita Caritas-önkéntes