Hatvanöt év kéz a kézben

Egy csendes utcában, egy szerény, gondosan rendben tartott házban él Veronka néni és Pista bácsi Csíkszentsimonban. Takarékos kis porta, amely arról árulkodik, hogy gazdái mindig megbecsülték a munkát, és kétkezi erővel teremtették meg mindazt, amijük van. Amikor belépek hozzájuk, Pista bácsi éppen a napi híreket olvassa, Veronka néni pedig egy szomszédasszonnyal beszélget. Mosolyogva fogadnak, és hamar szóba elegyedünk az életről, a régi időkről és a mindennapokról.

Beszélgetés közben Veronka néni többször is megfogja férje kezét. Ez az apró, természetes mozdulat többet mond minden szónál. „Meg vagyunk öregedve, s a Jóisten nem tudom mit akar még velünk, hogy itt tart minket” – mondja csendesen. Csíkmadarason született 1936-ban, és mosolyogva hozzáteszi: „kilencvenedik életéves vagyok már, képzelje el.”

Mindketten a tanítói hivatást választották. Csíkszeredában végezték el a tanítóképzőt, majd hosszú éveken át tanítottak. Veronka néni harminchét évet töltött a pályán, ebből sokáig oroszt tanított, később az óvodában és az elemi osztályokban dolgozott.

Pista bácsi története máshonnan indult: szülei Bukarestben dolgoztak, ott született 1938-ban, majd Göröcsfalván nevelkedett fel a nagyszüleinél. A tanítóképző után Dánfalvára került, később katonai szolgálatra hívták be, majd végül Csíkszentsimonba vezetett az útja. „Így hozta a sors nekünk” – mondja egyszerűen.

1960-ban kötöttek házasságot. A lakodalom egyszerű volt, de szívből jövő: fekete szoknya, fehér blúz, két helyszínen ünneplő család. Az egyházi esküvőre végül csendben, otthon került sor. „Egyszerűen csak” – teszi hozzá Pista bácsi.

Mindketten falusi családban nőttek fel, ahol a munka az élet rendjéhez tartozott. A nyár nem pihenéssel telt, hanem kapálással, szénacsinálással, gazdálkodással – ezt a szemléletet vitték tovább később is, közös életükben.

Könnyebbség a mindennapokban

Két évvel ezelőtt Veronka néni elesett, és eltörte a csípőjét. Azóta járókával közlekedik, a házimunka is nehezebbé vált. Ebben az időszakban kezdtek meleg ebédet kapni a Jakab Antal Ház konyhájáról. „Nagyon szép dolog ez. Az időseknek szükségük van erre” – mondja hálásan. A kész étel nemcsak segítség számukra, hanem megkönnyíti a mindennapokat is. „Úgy örvendek, hogy készen be is hozzák” – teszi hozzá.

A meleg ebéd nemcsak segítség, hanem egy kis derűt is hoz a napjaikba. Néha még viccelődésre is ad alkalmat. „Van, hogy a sofőr oroszul köszön, s én megköszönöm az ebédet oroszul” – meséli nevetve Veronka néni. Az egykori tanító ilyenkor újra „visszatalál” a régi szerepéhez, és egy-egy mondat erejéig a múlt is jelenvalóvá válik.

A napjaik ma csendesen telnek. A ház nagy részét már nem használják, inkább egy szobában élik a mindennapokat. Olvasnak, rádiót hallgatnak, beszélgetnek, és amikor az idő engedi, kimennek egy kicsit a napra. A kertet is szemmel tartják, a rózsák már rendben vannak, és várják a tavaszt, hogy tudjanak virágokat ültetni.

„Este lefekszünk, imádkozunk ketten” – mondja Veronka néni. Csendben, békességben telnek a napok, ahogy Pista bácsi fogalmaz: „Közöttünk csend volt és békesség.” Búcsúzáskor Veronka néni ismét megszorítja férje kezét. Ebben a mozdulatban ott van egy egész élet. „Örvendünk, hogy még így élünk. Amíg a Jóisten életet adott, ketten valahogy visszük.” Mielőtt elköszönnénk, még egy gondolatot is megosztanak a fiatalokkal: tartsanak össze, vigyázzanak a családi békére, mert abból tanul a következő nemzedék is.

György Mária Angéla

Ha szeretné támogatni Meleg ebédet időseknek elnevezésű programunkat, ITT megteheti!