Hogyan nézünk magunkra?

Lelkigyakorlat szenvedélybetegeknek és hozzátartozóiknak a Szentlélek ajándékaiból – a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat (KASZ) és a Gyulafehérvári Caritas KI-ÚT programjának lelkigyakorlata július 5-8. között.

A lelkigyakorlatnak ezúttal Csíkszentdomokoson a Segítő Nővérek által működtetett Szent Margit lelkigyakorlatos ház adott otthont. A határon túlról érkezettek (Magyarországról 9-en), és a helybéli résztvevők (szám szerint 19-en, köztük 5 házaspár) színes csapatot alkottak. Érkeztek Székelyudvarhelyről, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Csíkmadarasról, Csíkszentimréről, Csíkszentdomokosról és Tusnádfürdőről is.

A lelkigyakorlatot a KASZ jelenlegi Fazekas György lelkésze vezette, és ezáltal a résztvevőknek biztosított volt egy út, amely róluk szól, és az Istennel való személyes találkozást tette lehetővé. Jelen volt a KASZ korábbi lelkésze, Jakus Ottó atya is, aki a gondolataival, tudásával, személyes tanúságtétellel és gitárjátékával hozzájárult a lelkigyakorlat lendületéhez és mélységéhez. A lelkigyakorlat helyi szervezését, valamint a háttérmunkákat a Gyulafehérvári Caritas KI-ÚT programjának három munkatársa biztosította.

A téma a Szentlélek hét ajándéka volt, amelyet a tartalmas elmélkedések segítettek értelmezni, a csoportos megosztások pedig elmélyítettek. A Szentlélek ajándékai segítenek abban, hogy felismerjük: mit kell tenni azért, hogy az élettel kapcsolatos remények teljesüljenek. Az igazi önállósághoz, a szenvedélybetegségből való talpra álláshoz nemcsak az érintetteknek, hanem a hozzátartozóknak is változni kell. Konkrétan kinek miben kell változni: szemléletmódjában, a helyzethez való hozzáállásában és tetteiben – ezt kerestük a kiscsoportos beszélgetésekben. A lelkészek felkészültségükkel és személyes tanúságtétellel közvetíteni tudták a szerető Isten jelenlétét. Ez mélyen megérintette a résztvevőket, s így közelebb kerültek önmagukhoz, Istenhez és egymáshoz. A már több éves józanságban megerősödött sorstársak ereje, tanúságtétele biztatás volt azok számára, akik most léptek a gyógyulás útjára. A közös imádság, a közösen ünnepelt szentmise, a szünetekben is zajló személyes, őszinte megosztások által mély közösség élmény jött létre, ami mind a gyógyulást, a talpra állást segítette. Lényeges magatartás az egymásra figyelés és a szeretetteljes elfogadás volt, nem a tanácsadás vagy ítélet.

A résztvevők feltöltődve, reménykedve, hitükben megerősödve távoztak, bízva abban, hogy hasonló találkozókra, lelkigyakorlatokra még sor fog kerülni. (Kedves Rita)