Igazgatóként jöttem…

„Ludescher László megkapta a képesítésének megfelelő munkát: ma ő is mosogat” – jelentette öniróniával a Gyulafehérvári Caritas ágazati igazgatója egy nappal azt követően, hogy beköltözött az idősek otthonába. Egy hétig ő helyettesítette a búzásbesenyői Gondviselés Háza vezetőjét, az előírások szerint bentlakóként. Vezető volt ott, ahol majd semmihez sem értett. Minden este számba vette és megosztotta a bent történteket, volt, amire rácsodálkozott, volt, ami elgondolkodtatta, és olyan is, amin jót nevethetett a friss ismerősei körében.

McAlister Magdolna, az intézmény vezetője közel egy hónapi bentlét után mehetett haza, ő adta át a stafétát felettesének, a szociális ágazat igazgatójának, aki elmondta, több okból is vállalta a kihívást: mert szükség volt helyettesre, mert milyen vezető az, aki munkatársait küldi az első vonalba, és ő a biztonságot választja, mert meg akarta ismerni az idősotthon életét, azokat az eljárásokat, amelyekről ő eddig csak papírokból tudott valamicskét, és ment azért is, mert „nem árt, ha szembenézünk a leépüléssel, az elmúlással.” Így lett öregotthonlakó, a benti életből részesülve, az ágazat ügyeit „távirányítva”, családjával kapcsolatot az interneten tartva.

Volt alkalma tapasztalatot gyűjteni, elképzeléseit időnként felül is írta a valóság. Első reggelen, amikor már az idősotthonban ébredt, kiderült: gúnyájára sorsot vetettek. Zuhanyzás után, a mosdóból szobájába visszatérve észlelte, nadrágjának nyoma veszett. Hosszas töprengés következett, már az Alzheimer-kór gyanúja is rávetült, aztán hiányzó ruhadarabjának keresésére indult. Egy bentlakó nénin találta meg, aki szobát tévesztve, sajátjával hasonlóságot felfedezve magára vette a tréninget. Megtörtént a visszaszolgáltatás, a munkatársak élcelődése közepette, és az igazgató, helyhez illő öltözékben máris elkezdhette új munkakörének betöltését.

Ludescher László, ágazati igazgató

„Olyan tevékenységeket végezek, amit vagy már nagyon rég nem, vagy mellőztem valamiért. Ma például segíteni kellett ebédeltetni az időseket. Egy nénit próbáltam etetni. Megmakacsolta magát, ha nem a gondozó etette, akkor nem volt hajlandó enni. Igyekeztem, próbálkoztam, de nem voltam elég ügyes, korábban nem is csináltam ilyent. Olyan esetlennek éreztem magam ebben a helyzetben, ott voltam, mint egy kicsi gyerek, aki nem tudja a házi feladatát megcsinálni. Közben azzal is szembe kellett nézni, hogy előttem van egy ember, annyira leépülve, hogy a legalapvetőbb részét az önállóságnak azt, hogy ehessen, nem tudja megtenni.”

A félig-meddig sikerült etetés után új tennivaló jött, az igazgató beállhatott mosogatni. „Azt sem tudtam, mit hová kell tenni, hol van a poharak, a tányérok helye. Aztán az edényeket törölgettem… otthon se szoktam, feleslegesnek látom, mert a víz lecsorog, s megszárad. Délután kertet locsoltam, pedig otthon a kertészkedést mindig a női szakosztályra bízom, nem rajongok érte. Azon gondolkodtam, hogy ezt a locsolást relaxációként is fel lehet fogni. Lehet, jobbat tenne a közérzetnek, mint a 322-ik koronavírusos cikk olvasása.”

Így kezdte Ludescher az egy hetet, az idősotthon munkaközösségének kvázi vezetőjeként. Látta a helyzet visszásságát: „Megjöttem, én kell legyek a vezető, aki a legkevésbé ért itt dolgokhoz. Meg is fogalmaztam a kollégáknak, hogy most olyan vezetőtök van itt, aki vállalja ezt a feladatot, van, akihez forduljatok, viszont magyarázzátok el nekem, hová kell rakni a poharakat, és szóljatok nekem, ha kijöttem az irodámból, hogy mit kell elvégezni. Itt ugyanabban a pillanatban vagyok a kollégámnak a vezetője és a beosztottja is. Érdekes megtapasztalás: te vagy az erős, de ugyanakkor a gyenge, a bizonytalan, aki még azt sem tudja, hogyan kell valakit megetetni.”

„Ma én voltam az otthon papja” – kezdődött az új nap beszámolója, s mint kiderült, ez nem kevesebbet takar, minthogy az igazgató kellett a református és katolikus istentisztelet követésének technikai feltételeit megteremtse összekötve az okos tévét a számítógéppel. A szociális munkás diplomája mellett a mérnöki végzettsége is kevés volt az okos eszközhöz, így egy éppen otthon pihenő kolléga segítségét kellett kérnie. A lelki feltöltődés nagy élmény volt végül, az időseknek erőt adott, de akadt még nehézség a technika vívmányaival, például akkor, amikor a föld elnyelt egy távirányítót, hét kolléga órákon át keresgélte, hogy aztán a ceruzatartó legaljáról kerüljön az elő.

Az otthon papjából aztán krónikás lett, mert nem telt el nap, hogy valaki valami adománnyal be ne csöngessen a Gondviselés Házába. Volt az ajándékok között gyümölcs, csokoládé a lakóknak, még hájas tészta is. Mindent lefotóztak, és a közösségi oldalon a képpel köszönték a nagylelkűek adományát. Azt is mondta az alkalmi otthonvezető, hogy nagy előny a vidéki környezet, ha újabb öregotthon alapítása lenne napirenden, azt semmiképp sem tervezné nagyvárosba, mint ahogy a lakók számát sem növelné húsz fölé. Így maradhat családias a hangulat, de kétségtelen, hogy a fenntarthatósághoz egy pénzfialó jótündérre is szükség lenne.

„Kivittük délután a napra az időseket. Kicsit tehetetlennek éreztem magamat, nem tudtam, igazán miről lehet beszélgetni egy olyan személlyel, aki nincs értelmének tudatában. Néztem az egyik bácsit, látszik, hogy egy szép szál, délceg férfi volt. Elgondolkodtam, hogy van egy ilyen, mint a Gauss görbe, felível, és ugyanoda tér vissza. És minden, amit te értéknek, fontosnak látsz, egyszer csak elenyészik. Már csak a puszta lét marad, az embernek csak a neve, hogy létezik, hogy egy-egy szót ki tud mondani. Volt ebben egy lehangoltság. És mégis volt valami szépség abban, ahogy ott ültek.”

Előfordul, hogy az idegen ember egyszer csak ismerősre kezd emlékeztetni, vagy a képzeletben megjelennek az idősödő szülők, akik börtönnek képzelik az öregotthont, mert a múlt rendszer túlzsúfolt intézményei lebegnek szemük előtt. Ludescher saját szüleire gondolva mondta ki: visszacseng Magdolna hangja benne, és tudja, feladata van, mert szüleit ő is elengedni akarja, nem elveszíteni. Aztán az is jön a gondolatok között, hogy milyen lesz az elmúlás. „Az a kérdés, mit élhet át az az idős, akit etetni kell, aki csak egy hangot tud kiadni, pislákol, néha összecsuklik… nem tudom. Rémisztő, ezektől tartok. Attól is, ha tolószékbe kerülök, és nem tudom önmagamat ellátni. Foglalkoztat az elmúlás témája, és nem egyből a halál, hanem a részleges elmúlás, amikor épülsz le” – mondta egy este, hogy aztán a másnapi események új fényben világítsák a létet.

„Azt fogalmaztam meg, hogy jó itt nekem. Nem igaz, hogy nem hiányzik a családom, de a csapattal nagyon össze vagyunk szokva. Színes közösség” – jött a napi „jelentésben”, és sorban láttatta a kollégákat az az ember, aki ott bent csak simán Laci cafrangok és titulusok nélkül. Mint ahogy nem doktornőnek szólítják azt a szakorvost sem, aki önkéntesként dolgozik a konyhán, hogy bentlakó édesanyja közelében legyen, vagy a másik, szintén nyugdíjas orvost, aki egy órában alkalmazott, de huszonnégy órában teljesít szolgálatot. És különben is, ha a státusz is a név elé kerülne, akkor lenne köztük földre szállt angyal, tünemény, életvidám előnevű kolléga vagy olyan, akinek iskolai végzettségét százszor felülmúlja a jólelkűsége. A bentlét alatt a kollégák életéről is többet tudott meg az igazgató, meghallgathatta, milyen megházasodni, elválni, külföldet megjárni, majd az itthon mellett dönteni, gürcölni és mégis derűsen venni a napi akadályokat. „Van egy egyszerű asszony, 55 év körüli, nagymama már. Az egész embernek a lénye elvarázsolt. Még a feleségem egy ilyen angyali teremtés, más módon, állandó derű van az arcán. Az ilyen embereket nagyon tudom csodálni. Átsugárzik a lelkük. Mellettük egy kicsit piszkosnak érzem magam. Ha történnek körülöttem a dolgok lehet, hogy a negatív részt veszem észre, egyes esetekben lusta vagyok mozdulni, segíteni, kifogásokat találok magam számára, ezek az emberek pedig olyan földön járó angyalok.”

Nem szentek közössége, hanem esendő embereké, ezt sem titkolta a vezető, de nagyra értékelte, hogy a napi munka mellett volt kedvük majálist szervezni. Volt ott igazgatópotyolta és sütötte disznócomb, előkerült a sör is, ahogy ez május elsejére dukál, igaz, csak az alkoholmentes változata. Aztán lett torta, mellyel a születésnaposokat köszöntötték. Ludeschert is, aki bizony elérzékenyült e figyelmességet tapasztalva ráadásként virágcsokorral, kézzel készített képes üdvözlettel megajándékozva.

„Reggelizéskor az egyik idős néni, művelt, értelmileg is toppon van, elmondta, olvasta az újságokban, hogy Európában minden második idős ember öregotthonban hal meg a koronavírus miatt. S hogy ő olyan hálás, hogy itt minden rendben van, hogy vigyáznak rá, hogy nekik jó dolguk van. Mindenki előtt mondta, és ennél nagyobb dicséretet és elismerést ennek a munkának kevés ember adhat” – vallotta be, de nem ez volt a hét egyetlen dicsérete. „Egy kolléga, akit én nagyra értékelek, egy veterán caritasos munkatárs, azt mondta, ő büszke arra, hogy olyan vezetője van, aki vállal egy ilyen feladatot. Őszintén jólesett. Többen értékelték ezt a lépésemet, én is úgy éreztem, hol tudok én felelősen arról beszélni, hogy Caritas meg felelősségvállalás, amikor én az otthonomban a laptoppal az ölemben utasítgatom őket, hogy menjetek terepre, osszátok a segélyeket?

A hét vége felé a hogyan tovább kérdését latolgatta: „Nem tudom, kell-e még ide visszajönni, jó volna többet kijárni programjainkra, vállalni olyasvalamit, amiben hasznosnak érzem magamat, amikor effektíve tudok is segíteni nem csak villogni fényképeken. Amúgy is szeretek ott lenni egy-egy rendezvényen, gondozottjainkkal való találkozáson, és nem protokoll-szerű megjelenésként, nyilatkozva a sajtónak, s továbbmenni. Ez hozzátartozik ehhez a munkakörhöz, de nem elegendő. Kapcsolódni kellene, mert nagyon ritkán tudok, vagy van alkalmam emberileg kapcsolódni a munkatársaimhoz, a gondozottjainkhoz, és ennek érzem a kárát.”

Aztán péntek este búcsúzott az egyhetes otthonigazgató: „Azt mondtam a kollégáknak, úgy jöttem, mint ágazati igazgató, és úgy megyek el, mint egyszerű ember, aki hatalmas ajándékot kapott.”

Balázs Katalin