Immár nem hagy el

Édesapámat nem ismertem. Egyéves s pár hónapos voltam, amikor meghalt. Békásból származott, Hodosra, a gyárba jött dolgozni, ott ismerte meg édesanyámat. Epilepszia adta elő magát, az vitte el. Édesanyám akkor már terhes volt a húgommal, aki örökölhette édesapám betegségét. Megszületett, aztán a székelykeresztúri kisegítőiskolába került. Akkor úgy elváltunk, hogy én többet nem láttam, nem tudom, él-e, hal-e.

Édesanyám s az ő szülei neveltek, öt és fél osztályt jártam. Közben már jártam segíteni, ahol állatok voltak, én szívesen besegítettem, a pénz szűk volt, inkább ordát, sajtot adtak. Tízéves lehettem, amikor rájöttem, az évek telnek, múlnak, segítség itthonról nem lesz, magamnak kell az életemet kialakítsam. Szöktem meg az iskolából, mentem nagyobb gazdákhoz, az állatokhoz. Mindenhez ragaszkodtam, tanultam usztrungát hajtani, aztán fejni… vergődtem a pénzért. Tizenegy évesen már elszegődtem esztenára szolgálónak Remetére.

Ott ismert meg István bácsi, s magukhoz vettek szolgálónak, de úgy kezeltek, mint a saját gyermekeiket. Ők sokat segítettek életemben, az a fiúk, akivel én felnőttem még mindig tart hozzám. Most is megvan a kicsi ház a dombon, a tanyán, ott voltam én télben-nyárban, elláttam az állatokat, értettem hozzá. Amikor belegondoltam, milyen lesz az életem, sokszor attól féltem, hogy eltelik az idő, s nekem nem lesz semmim. Aztán gyűjtöttem a pénzt, s reménykedtem, mert azt vettem észre, egyre ügyesebb vagyok, ehhez is értek, ahhoz is értek. Csaltak más munkahelyre is, mert akkoriban úgy volt, hogy aki tudott fejni, sajtot s ordát csinálni, az erős gyerek volt, megbecsült pásztor.

Maradtam István bácsiéknál, este, ahogy végeztem az állatok rendezésével, jöttem be a falu végére, került egy-egy leány is, legénykedtem. Két úton tudtam bejárni, s ha itt jöttem, ha ott, útamba esett Erzsikéék birtoka, el se tudtam kerülni. Láttam, hogy ragaszkodik, s megélnivaló. Fogtam rajta. Többen ragaszkodtak hozzám, de lehet, ha közülük választok, most egyedül lennék.

Aztán berokultam katonának, s mikor leszereltem, ugyanoda jöttem vissza. Csak akkorra István bácsi el kellett adja az álatokat, nem talált embert melléjük. Pár darab tehene maradt, rám már nem volt nagyon szüksége, mégis azt mondta, nehogy elmenjek, nekem örökké helyem van nála. Megszegődtem egy házat, István bácsiék segítettek, és elkezdtem munkába járni egy fafeldolgozóhoz. Egy darabig hordtam a deszkát, s észrevették, nagyon szeretem a láncfűrészt, egy jó kollégától a fahúzatást is megtanultam, Taffal.

Megkértem Erzsike kezét, jöttek István bácsiék is velem, mint szülők, úgy álltak mellém. Már megvolt a nagyobbik gyermekünk, nem ellenezték apósomék sem a házasságot. A lúdfarki házamat eladtam, olyan volt a munkahelyem, hogy bankot is mertem felvenni, s megvásároltam itt, a szemköztit. Aztán úgy alakult, hogy egy ideig apósomékkal egy fedél alatt laktunk, segítettem a gazdaságban, lovat vettem, könnyebbítettem a helyzetet. Aztán Erzsike szülei, testvérei átköltöztek a másik házba. Megcseréltük.

Növögetett Adorján, már iskolás volt, s mondtam, ennek testvér kell, ne hányódjon fel egyedül. Így született meg Szilárd. Jártam dolgozni, s terveztem, hogy hozzálátok házépítéshez a nagyobbik fiamnak. Őt is beszereltem magam mellé, jártunk az erdőre, s ő is, mint én hatalmasan szerette az állatokat.

Az ő kicsengetésére készültünk. Úgy terveztük, sátrat húzunk az udvarra, szombatra hívtuk a vendégeket. Kedden megtörtént a baj. Balánbányán termeltük ki a fát. Megrakodtunk, indultunk be a hegyről. A kocsi fék nélkül maradt. Ki kellett szökdössünk belőle. Meredek, sziklás helyre estem, megütköztem. A mentőben többször is eszméletemet vesztettem. Újraélesztettek, és a kórházban eszméltem rá, hogy csigolyáim, bordáim törtek, belső vérzésem volt. Azt mondták az orvosok, deréktól lefelé lebénultam, nekem toló kell és hám, járni sosem fogok tudni. Hála Istennek, a hám nem került reám, mert meg is halhattam volna, pedig én éreztem: élet van bennem.

Amíg haza nem hoztak, be nem fektettek az ágyba, időm sem volt elsírni magamat. Műtöttek többször, nagyon mellém állt a munkaadóm, voltam rehabilitáción is sok jó ember segítségével. Olyan gyenge voltam, mikor hazakerültem, hogy nem is egyszer gondoltam el, véget is érhetne az életem. De hogy én tegyek valamit ezért, ahhoz nem volt erőm. Nem tudtam volna elpusztítani magamat így negyvenhárom évesen.

Éreztem, élet van bennem, s próbálkoztam az ágyban, amennyit tudtam, mozogtam. A fenekemre sem tudtam felülni. Aztán sikerült az ágyban felülnöm, a lábaimat lefityegtettem, s hívtam Erzsikét, hogy lásson csodát. Próbálkoztam a mozgással, szemközt volt egy másik ágy, tudtam, abba beleeshetek, mert Erzsike ott meg fog kapni. Aztán csináltattunk egy bordásfalat is, Erzsike odataszított a kerekesszékkel, s én erősködtem, hátha fel tudnék állni. A legjobban attól féltem, hogy ha egyszer leesek a földre, onnan engem nem tudnak többet felszerelni.

Hírét hallottuk aztán, hogy a Caritasnál, Gyergyóban van egy központ, a fogyatékkal élők fejlesztése zajlik ott kinesztetika alapon. Én akartam fejlődni. Emlékszem, amikor először odamentünk, s Cristina leszerelt a földre, a padlóba kapaszkodtam úgy féltem. Nagy segítséget adott Cristina, Erika, és mindegyik mozgásfejlesztő. Lassan megtanultam a fenekemen ülni, aztán kúszni, mászni, átgurultam az egész termet, most már egyedül leszerelem magamat a tolókocsiból, és ha a járókeretet elém teszik, nagy nehezen fel is állok, egy-egy lépést megteszek.

 

Jönnek utánam, elvisznek, s én szívesen megyek. Abban hiszek, egyszer járni fogok. S akkor kaszálok megint, és a házépítés továbbra is tervben van. De már így is kaptam egy állásajánlatok. Egy ismerős mondta, felvenne éjjeliőrnek, adna nekem egy telefont, s mellém egy hamis kutyát. Ha még könnyebben tudok majd átülni a tolószékből, mert az egész éjszaka hosszú egyhelyben, én el is vállalom. Még a tisztába tevéssel kell erősödjek, hogy tudjam ellátni magamat. De én úgy számítom, ha idén ennyit erősödtem, jövőben még többet. A szájam már jól jár, s ha fakitermelésbe nem is mennék vissza munkásnak, betanítanám a fiatalokat, hogy kell a láncfűrészt kezelni.

Anyagilag nem állunk rosszul, a betegnyugdíj, a feleségem gondozói pénze jól beosztható, a gyermekek ösztöndíjasok… Várom, hogy a gyermekeim megtalálják a maguk útját, azt mondtam nekik, jöhetnek, egy jó szóval, biztatással, én mindig rendelkezek. Lassacskán jó lenne már az unoka is, s az, hogy én tapicska legyek itt az udvaron, hátrajárjak a kertbe, előre a kapuhoz s még tovább.

Ez Caia Marin sorsa, így alakult, így alakítottam. De a Jóisten mindig velem volt. Amikor a baj megtörtént, a burjánok között kinyitottam a szememet, felnéztem az égre, éreztem, velem van. A kórteremben is mind azt keresgéltem, hol van a kereszt. S egyik kezemmel slagostól húzva a másikat összefogtam, imádkoztam. Nála nélkül nem tudtam volna visszajönni. Azóta is velem van. S ha akkor nem hagyott el, amikor részegeskedtem, ittasan jártam az erdőt a lovakkal, s egy hajam szála sem görbült, akkor már nem fog elhagyni soha. Ápolom is vele a jó viszonyt. Ezért gondolom: az akaratomat, hogy törekedjek, gyógyuljak, ő adja, és a jó embereket is ő küldi hozzám. Mindig.

Balázs Katalin (Megjelent a Vasárnap évkönyvében)