Iszik a férj, de mit csinál a feleség?

„Mentesítettem minden felelősség alól, szinte biztattam, hogy te csak igyál nyugodtan… Tálcán kínáltam a pálinkáspoharat alkoholista férjemnek” – döbbent rá utólag cselekedeteire a feleség, aki kitartott férje mellett a rosszban, és ma már meggyőződése: jól tette azt is, hogy nem futamodott meg, és azt is, hogy belátta, neki is van, amin változtatnia. Azt mondja, segítség nélkül ez nem sikerült volna, ezért vállalja, hogy segít azoknak, akik sorstársai.

Csíki Hortenznia, Tenzi férjével együtt névvel, arccal vállalják történetüket, mert hiszik, így lehetnek mások segítségére. Endre külföldi munkája miatt nem lehetett velünk, csak Tenzivel beszélgethettünk, így a nő, feleség és anya érzései kerültek előtérbe. Arról beszélt, amit a Gyulafehérvári Caritas Kiút programjában is szívesen elmond a csoporttagoknak, a szenvedélybetegeknek és hozzátartozóknak: kitartani érdemes.

Mézeshetek helyett döbbenet

„Osztálytársak voltunk első osztálytól nyolcadikig, egy baráti társaságban is jártunk. Örökké volt köztünk szimpátia. Amikor nagyobbak lettünk, elkezdett udvarolni nekem. Kihívás volt számomra, mert vadóc volt, rocker, kirítt a többiek közül… De szerelem is volt, igen” – emlékszik vissza Tenzi arra az időszakra, ami az 1998-as házasságkötésük előtt volt. Akkortól változott sok minden, ami egy mondatban így hangzik: „Házasságom első hetében döbbentem rá: férjem iszik.”

Tenzi már az udvarlás alatt látta, hogy az ital minden társasági együttlétnél jelen van, de nem tulajdonított neki jelentőséget, mint ahogy Endrét is „jópofának” tartotta spiccesen. Ők nem költöztek össze a házasságkötés előtt, vőlegénye este elment tőle, és titokban maradtak az éjszakába nyúló italozások. „Nem vettem észre semmit… vagy csak nem akartam látni olyan szerelmes voltam. A házasságom első hetében döbbentem rá, hogy upsz, baj van. Úgy jött haza a munkából, hogy megéreztem rajta az italt, aztán ivott este is. Nem arra gondoltam, hogy alkoholista, csak hogy az alkohol az életében mindennapos.”

Nagyon rövid időn belül kezdett megváltozni Endre viselkedése. Agresszív lett, ideges, főleg a hétvégéken, ha otthon maradtak. Tenzi csak később jött rá az okára: „mivel a házban nem tartottunk italt, nem tudott inni, a szervezete viszont nagyon kívánta.” Aztán lett ital a házban, gondoskodott Endre, hogy már reggelihez legyen, ami szinten tartsa, és elrejtett egy-egy palackkal az udvar különböző részein is annyit, hogy évek múlva is kerültek elő üvegek. „Utólag derült ki, ha reggel nem ivott meg valamit, reszketett, munkába is csak úgy tudott menni, hogy előtte egy pohárral elfogyasztott. Ezt én akkor nem tudtam, csak a délutáni, esti ivászatokat láttam. Nem volt, akivel beszéljek róla, titkolni akartam, szégyelltem, még szüleimmel sem szóltam a jelekről.”

Aki nem válik, gyenge vagy erős?

Ha beleképzeljük magunkat Tenzi helyébe, hogy a mézeshetek helyett jött a döbbenet: a férjem iszákos, sokan gondolhatjuk úgy, hogy a válás lett volna kézenfekvő. „Az elején azért nem gondoltam válásra, mert láttam, hogy iszik, de nem volt agresszív. Nem gondoltam, hogy nagy a baj. Aztán, amikor napok, hetek alatt rádöbbentem, hogy az ivás folyamatos, akkor a szégyen tartott vissza: friss házasként hogy váljak? És szerelmes is voltam, mert mikor józan volt, jó ember volt, én ágyban kaptam a reggelit, ha kellett, a csillagokat is lehozta. Akkor lett nagyon agresszív, amikor áldott állapotba kerültem. Durva volt, de a babával nem akartam szüleimhez hazamenni. Szégyelltem, hogy iszik, szégyelltem felvállalni, hogy gond van. Mert ugye, házasság előtt a barátnőkkel sokszor beszélgettünk, s én mondtam a leghangosabban, hogy na aztán az én férjem csak azt próbálja meg, hogy a hangját felemelje, hogy egy ujjal is hozzámérjen… És ott voltam, benne, szégyelltem, nem léptem. Akkor úgy éltem meg, hogy nagyon gyenge vagyok, képtelen arra, hogy megvédjem magam, gyermekem. De most, visszatekintve azt mondom: egy erős nő voltam, végigcsináltam. Tudom, hogy okkal maradtam mellette, és ha Endre nem lett volna alkoholista, nekünk most nem lenne ilyen szoros a kapcsolatunk. Sokat tettünk érte mindketten, és most hálás vagyok, hogy mellette maradtam.”

Sokat tettünk érte mindketten – mondja Tenzi, és ez a folyamat a mindkettejük esetén a szembesüléstől indult de más-más állomásokat érintett.

Férjem kimondta: alkoholista vagyok

Akkor történt ez, amikor már tűrhetetlenné vált a helyzet: „Volt szóbeli és fizikai agresszió is. Főleg olyankor, ha részegen hazajött, s én kezdtem vele vitatkozni, ami, most már tudom, tiszta értelmetlen volt. Volt olyan, hogy mondtam, ez így nem mehet tovább, össze is pakoltam, ő pedig majdnem felakasztotta magát… akkor sem volt józan. Akkor már a szülei is tudták, hogy mi van, a munkahelyén is problémák lettek. Egy szombati napon felhívott a főnöke, aki nekem bérmakeresztapám volt, hogy menjek le a céghez. Kiderült, hogy Endrével van baj, felelős munkakörében nem tudják tovább tartani. Elmondta a főnök a mesterek és Endre előtt, hogy ő most kirúgja, de ha valamit kezd az életével, szívesen visszaveszi, mert mint munkaerő kell. Akkor ott az asztalnál a férjem kimondta: alkoholista vagyok. Szerintem akkor érezte meg, hogy mindent elveszít. Minket is, de az életét is, mert akkor már reggel, ha nem ivott, nem tudott létezni, már nem evett annyit, a szervezete nem bírta. Egyik napról a másikra leállt az ivással.”

Akkortól Endre rengeteg segítséget kért, kapott és elfogadott. Segített a lelkipásztor, segített az orvos, hogy az elvonási tünetek idejére kórházba kerülhessen, eljutottunk a Bonus Pastor alapítványhoz, és el is ment a gyógyítóra. „Ez volt a kulcs számara: élt a segítséggel. Egyedül ezt ő nem tudta volna megtenni. Isten, ember segítsége és az ő akarata kellett ehhez.”

Nem tudtam mindenre ráfogni: azért van, mert Endre iszik

Endre hazajött a gyógyítóról és új életet kezdett. Erősödött Istenkapcsolata, az alkoholra szánt időt arra fordította, hogy építse a családi házat, miközben sorstársainak szervezett otthonukban önsegítő csoportfogalkozásokat. Tenzi útja rögösebb volt akkoriban: „A kapcsolatunk romokban volt, és én fontolgattam, hogy csak elhagyom. Ő gyógyult, én meg ugyanott maradtam, mint hozzátartozó és társfüggő. Alkohol már nem volt, de köztünk semmi sem változott. Nekem annyival lett nehezebb, hogy nem tudtam mindenre ráfogni: azért van, mert Endre iszik. Endre már nem ivott.”

Egy esztendő telt el úgy, hogy Tenzinek élhetetlen volt az élete, az összeomlás küszöbén állt, mindennaposak voltak az ájulások, az éjszakai rémálmok. Háziorvosa javasolta, keressen pszichológust. A segítő szakember pedig párterápiát ajánlott. „Csoda volt, hogy amikor Endrének elmondtam, az volt a válasza, hogy persze, szívem, hogyne, megyek. Pedig én titkon azt reméltem, hogy nem fog eljönni, mert tudtam, hogy nem lesz könnyű. Annyi sérelem felgyűlt az évek alatt mindkettőnkben, ő is hordozta magában, hogy mit tett, én is féltem, mert nem tudtam igazán megbocsátani. Felületesen, mert katolikusok vagyunk, mindig tudtam, hogy meg kell bocsátani, próbáltam, de a sok sérelem mind jött fel. Sok idő kellett, amikor egy nagypénteken sorolta, hogy mi mindenért kér ő bocsánatot, és én tudtam hallgatni, fogadni.”

Alkoholista férjem mellett én társfüggő voltam

„Igent mondott, s mi mentünk a vonattal, jártuk a göröncseges utat, hetekig nem beszélgettünk, aztán randiztunk… Nyitottak voltunk mind a ketten, mert szerettük egymást, és adtunk egy esélyt, hogy visszajöjjön az, ami az elején volt. De annál többet kaptunk. Így most visszagondolva ki merem mondani, hogy hálás vagyok azért, hogy Endre alkoholista volt. Ha nem, nekünk nem lenne ilyen kapcsolatunk” – így fogalmaz Tenzi ma, és tud beszélni arról a folyamatról, amely során találkozott saját részével, megtudta, viszonyulásai hogyan hatottak Endrére, kapcsolatukra. „Azzal szembesültem, hogy az alkoholista férjem mellett én társfüggő voltam. Mert ugye, amikor Endre aktív ivó volt, mi azt zárt ajtók mögött intéztük. Az én életem akörül forgott, hogy Endre iszik, és minden gondolatom arról szólt, hogy mire megyek haza, most mennyire részeg, a kicsi gyerekkel mit hogyan kell megoldjak, kitől kérjek kölcsön tejporra… Mindent én csináltam, mindent átvettem tőle, a számlafizetéstől a gyermeknevelésig, hogy Endre csak nyugodtan igyon. Egy éve Endre nem ivott, s én még ugyanabban voltam, nem tudtam visszaadni Endrének szerepeket, a felelősségvállalást. Ez is a társfüggőségből jött, akárcsak a valóság rejtegetése. Neki még szégyenkeznie sem kellett, mert józanítottam, mindent leszerveztem, úgy manipuláltam, hogy ha Endre megrészegedett, senki észre nem vette, hogy miatta nem mentünk a megbeszélt találkozásra. A fiókjaimban voltak történeteim, s mikor melyiket kellett, azt vettem elő. A főnökének is olyan történeteket mondtam, hogy eszébe nem jutott volna, részegség miatt nem ment Endre munkába. Mennyi energia volt felépíteni, s aztán leépíteni a fiókhúzogatást!”

Kifelé színjáték, befelé önpusztítás

Tenzi szerepeket öltött magára, hogy elég jól álcázza a valóságot. Kifelé zajlott a színjáték, befelé az önpusztítás. Endre már nem ivott, mégis mindig, amikor hazafelé tartott a feleség, gombóc volt a torkában: mi van, ha férjét részegen találja? Úgy gondolta, ha visszaesik, annak ő lesz az okozója, s hogy ezt kivédje, új praktikát dolgozott ki: „Attól féltem, én okozhatom a visszaesését, ezért mindent lenyeltem, csak mosolyogtam, tartottam magam Endre előtt, a gyermek, a munkahely mellett folyamatosan ettől rettegve. Sok idő kellett elteljen, hogy belássam, nem leszek én az okozója, ha visszaesik, veszekedhetünk egyet, az normális, nem kell megfojtanom magam.”

Az álarcaira, melyekkel azonosulni próbált így emlékszik: „Álarcaim voltak mindenhová, tudtam, mit teszek fel anyuékhoz, mit a munkahelyre… erről szólt az életem. Olyan szintre vittem, mintha több személyiségem lett volna, több Tenzi volt. Amikor már Endre nem ivott, akkor is ott voltak az álarcok, nem tudtam egyből levenni. Pedig Endre változott, és én nem tudtam ezt értékelni. Endre közelebb került Istenhez, füzetecskéi voltak napi üzenetekkel, kezdte olvasni a bibliát, és én irigy lettem, azt éreztem, hogy én mélyen vagyok, és ő magasan felettem. Irigy voltam látva, hogyan változik a személyisége. Próbálta kimutatni a szeretetét, de én nem tudtam fogadni. Amikor láttam a bibliát, dühöngtem. Később láttam be: ez a viselkedésem az irigységről szól.”

Segítséggel, önismeret-fejlesztéssel került sor ezekre a felismerésekre, és sorban szabadult meg Tenzi az álarcoktól, az önsajnálattól, a szorongástól. „Nem mondom, hogy nem félek attól, hogy visszaesik, de nem része a félelem az életemnek. Volt rá példa, hogy visszaesett egy napra. Nagy stressz érte miattam, s ő csak egy pohárral akart inni kedvenc italából. Egy pohár helyett az egész üveggel megitta… az volt a szerencse, hogy nagyon beteg lett tőle, és le is állt. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg, tudtam, kit kell hívni. Fájt nagyon, hogy problémára ez neki az első reakciója. Ezt tudja ő is, és minden nap kell vele dolgozzon, hogy ha baj történik, ne az legyen az első gondolata, hogy elmegy inni. Bármi jöhet, de én bízok benne, hiszem, hogy annyira megtanult józanul élni, bulizni menni, barátokkal lenni, hogy nem hiszem, hogy visszaessen. Nem fog visszaesni azért sem, mert most már magáért nem iszik.”

Íme a Csíki család jelene

Tenzi és Endre lánya már huszonegy éves. Nem titok előtte a családi história. „Nem lett volna érdemes, hogy titkoljuk, úgyis feltűnt volna neki, hogy akárhová elmegyünk, az apja soha nem iszik még egy sört sem. Tudja a leányom, hogy min mentünk keresztül, ma is sokat beszélünk róla, és nagyon büszke az apjára.”

A házasság is új erőre kapott. Férj és feleség tud is, mer is veszekedni, hisz különböző személyiségek, de csak ritkán kerül erre sor, Endre külföldön dolgozik, a családért hozza ezt az áldozatot, és igyekszik gyakran üzenni: szereti hitvesét. „Azt sem tudja, mivel lepjen meg, folyamatosan udvarol, virágot kapok… figyel rám. Ugye, mi megtanultunk kommunikálni. Nagyon nehéz volt, rengeteg energiát belefektettünk, mint egy munkahelyen, hogy a kapcsolatunk ilyen legyen. Sokat beszélünk arról, hogy mit szeretnénk, mert változunk, tudnia kell a másiknak, hogy engem mi tesz boldoggá, és amit lehet, megadunk egymásnak. Szerintem ez a kulcsa: el merjük mondani, mi nem tetszik, hogy szeretnénk. Látom, hogy ő is boldog, nagyon jó a szexuális kapcsolatunk, most is megvan az a szikra köztünk, mint egykor, és én nagyon biztonságban érzem magam mellette… még akkor is, ha nincsen itthon.”

Lelkesen beszél Tenzi akkor is, ha ezeket a gondolatait gyakran meg kell osztania emberekkel. A Kiút program keretében szenvedélybetegek és hozzátartozók csoportját segít vezetni önkéntesként, ugyanakkor csoporttag is, aki bevallja, egyetlen foglalkozás sincs, amiből ő ne kapna valamit.

Jön a társfüggő s változik a hozzátartozó

Biztatja azt, aki szenvedélybeteg hozzátartozója, tegye meg a lépést, menjen el a csoportfoglalkozásokra, „hogy kicsit magával foglalkozzon, s mivel vegyes a csoportunk, jobban rálásson az alkoholista életére, mikor megoszt magáról valamit, és ezáltal jobban elfogadja a férjének az ivászatát. És azt is megtanulja, hogy az élete nem a férje ivászata körül forogjon. Ő egy különálló személy, élje az életét. Húzzon egy határt, hogy ne legyen depressziós, ne essen bele a társfüggőségbe, mert akkor az élete akörül forog. A csoportban mindenki mindig kap valamit. Minden történet más, minden történetben van szó rólam is.”

Tenzi szerint minden nőnek főleg azt kell megtanulnia, hogy részeg emberrel veszekedni tiszta fölösleg. „Visszatekintve azt látom, hogy amikor Endrével veszekedtünk, én soha nem magamról beszéltem, hanem arról, hogy te iszol, te részeg vagy, és soha nem mondtam el neki, hogy én mit élek meg. Magáról beszéljen a hozzátartozó, azt mondja el, hogy abban a helyzetben én szégyelltem magam, megbántva éreztem magam, amikor ordítottál rám, kicsit féltem is. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez hatásos.”

Az önsegítő csoport nagy előnye, hogy a hozzátartozó tud őszintén beszélni, megértik és elfogadják. Nem ítélik el. Bizalmi kör van, ami ott elhangzik, ott is marad. „Ha tudsz őszinte lenni, a csoport sokat tud segíteni. Nem is muszáj beszélni, elég, ha ki meri sírni magát, és nem kell attól féljen, hogy bejön a férje, meglát a gyermek, gyorsan törölje le a könnyeit. Tudom milyen, évekig nem sírtam. És most is van még álarcom, amit le kell tegyek. Pedig nem évtizedekig voltak rajtam.”

„Nagyon ajánlanám a hozzátartozónak, mert még ha a férje iszik is, ha eljön, egy kicsit visszakap magában a nőből, a anyából, az önálló életből. Mert nem tudom, hogy akkoriban én éreztem-e nőnek magam, olyan szinten elhagytam magam, hogy egy tréningben leéltem volna az életemet. Ilyen nem volt, hogy énidő, olyan szinten feladtam. Mintha én megszűntem volna, csak az volt, hogy Endre iszik. Bárhová elmentünk, nem volt kikapcsolódás, csak azt lestem, Endre mennyit ivott… Nemhiába sírok most is a csoportban. Annyira át tudom érezni, amikor hosszú éveken át egy család ezt végigmenedzseli. És nem jól csináljuk, nem szabadna. Az ő élete, amiben tudom, segítem, de nem omolhatok meg. Ennyire nem értékelhetem le magamat, hogy mindent feladjak, és evvel megkönnyítsem az ő útját. Mondom: én Endrének mindent odaadtam, hogy ő csak igyon. Én azért éltem, hogy mindent elsimítsak. És ezzel nem tettem jót.”

Tükröt tart, megtart

Hosszú évek teltek el józanul, mégis Tenzi állítja, neki mai napig is mankó a csoport, tükröt tart, megtart és tanít. „Én nyitott vagyok, még sokszor, ha fáj is. Mert nem mindig kellemes a csoport. De legszívesebben mindenkinek ajánlanám, mert utána könnyebb vagy, felszabadultabb, felismered rossz működésedet, nehéz, de utána jobb lesz. Még akkor is, ha a szenvedélybeteg társ nem kér segítséget, a hozzátartozó változása hat rá is, észreveszi, hogy a felesége kezd változni, kevesebbet veszekszik, s elkezdett kíváncsi lenni, hová jár, ott mi történik. Ez tapasztalat, hiteles. Én nagyon büszke vagyok rá, hogy Endre az életét meg tudta változtatni, és annak örvendek, hogy pár emberkének már tudtunk segíteni. Endre példa rá, hogy tényleg lehet. Azt senki sem tudja megmondani, mi a szikra, mikor jön az a pillanat, amikor az ember azt mondja: ennyi volt, többet nem iszom, de szikrája mindenkinek van. Segítsége is van, a kérdés csak az, hogy él-e vele.”

A Kiút program munkatársai elérhetőek a következő telefonszámokon: 0737 300 980 (Mezei Hajnal) vagy 0748155989 (Csíki Hortenzia).

Balázs Katalin