Jajfelejtő farsangolás

Farsangolnak az öregotthonban. A hír mást és mást válthat ki emberekből. Mást azokból, akik távolról szemlélve, a tájból csak a térképet látva hallanak az eseményről, és mást az ápolókból, a hozzátartozókból, a lakókból. Lehetne folytatni a sort: mit éreznek a meghívó láttán a családjuk körében élő idős korúak, és mint készül az eseményre az, akinek a farsang ünnepsége az élete lényegét idézi fel?

A gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Idősek Otthonában húshagyó kedden állt a bál. Nevető-síró, tapsoló embereket láthattunk, a kerekes székes mellett fennjáró hozzátartozót, idős, egymás kezét szorongató házaspárt, semmibe révedő szemeket, melyek egyszer csak életjelet mutattak egy könnycseppben. Ott volt az ifjú hölgy is, bent fekvő édesanyja tekintetét lesve: hátha most, hátha ma felismeri őt, a lányát. Vagy felcserélődött az anya-lánya viszony, és gyermekké vált, aki neki életet adott?

A leépülés súlya is meghívott volt erre az eseményre, de aki tekintetét a derű felé akarta fordítani, az sem kellett a semmibe nézzen. Megláthatta az angyalarcú tolókocsis nénit, aki a világ legnagyobb nyugalmát sugározva üzente: minden úgy van jól, ahogy van. Láthatta a vendégként érkező gyergyószentmiklósi Őszirózsák Klubja csapatát, akik vicces verssel, énekekkel tarkított műsorszámot hoztak az otthonba. Láthatta a Pacsirták kórusát, akik farsangi jelmezben adták elő zenés produkciójukat, bizonyítva: rugalmasságuknak nincs határa. Nincs akkor, ha lebetegszik a főpacsirta, mert beugrik helyette az önkéntes lelkigondozó kártyavető cigánynénak álcázva magát, és akkor sincs határ, ha táncolni kell a tolószékesnek.

Aztán a közel merészkedő láthatta ezen a farsangon, mekkora örömmel muzsikál az évek óta visszajáró zenész, hogyan válik közkinccsé Zoltán titokban tanult bohócos verse. Aztán tánc következett, a Napraforgóké, mely egy lépés távolságról úgy tűnt, hogy ápolók és ápoltak csárdásoznak szép virágos szoknyákban, fehér ingben, pantallóban. Az a Venczel Károly igazgatja, aki kicsivel korábban Kiss Gabriella szakmai vezetővel énekelt népdalokat. A jól megkomponált koreográfia mögött ott volt az, ami a szemnek láthatatlan: hogy az öregotthon alkalmazottai hetente kétszer, majd a farsanghoz közeledve naponta gyakoroltak, hogy bár a táncolás nem szerepelt a munkaköri leírásban, nem mentek haza addig, amíg jól be nem gyakorolták az ünnepségre tervezett előadást.

A szemnek láthatatlan volt az is, hogy a koreográfus egy otthonlakó, aki negyven esztendeig volt hivatásos táncos, és ez számára az élettel egyenértékű. „Ha nem táncolhatnék, én nem is élnék” – mondogatja Karcsi bácsi, és innen érdemes szemügyre venni újra azt, ami az idősek otthonában zajlik. Ezt is érdemes látni, amikor a „Farsangolnak az öregotthonban”-hír a szemünk elé kerül.

Kivétel nélkül öregszünk, így talán kérdéseket is megfogalmaz az ünnepség: hány éves koráig van joga az embernek a jajban is örömöt keresni, mulatni, táncolni, szeretni?

Balázs Katalin