A halál átmenet, a halál átalakulás és metamorfózis

Evangélium Lk 20, 27. 34-38

Heti gondolat november 7-14.:

Henri Boulad SJ írt egy rövid könyvet ezzel a címmel: „Mama, viszontlátjuk egymást!”. Ebben leírja, hogy amikor édesanyja halálhíréről értesült, vonatra szállt és hazament. Édesanyja ott feküdt az ágyon és az őt körülállók ki is mentek a szobából, magukra hagyták őket figyelmességből! Nézte édesanyja kihűlt testét, és beszélgetni kezdett vele: Mama, te hol vagy? Miért nem kérded azt, amit mindig kérdezni szoktál, amikor bárhonnan hazajövök, éhes vagy Henri, mit készítsek neked? Van-e étvágyad? Mama, miért nem nyitod ki a szemedet? Miért nem mosolyogsz? És így folytatta a párbeszédet, miközben folytak a könnyei. Ezek a könnyek azonban – vallja magáról ez a misztikus szerzetes – nem a fájdalom és a kétségbeesés könnyei voltak, hanem a szereteté, mert tudta, hogy édesanyja él, és nem halhat meg, hiszen mindenki magában hordozza magában az Örökkévalóságnak azt a szikráját, ami elpusztíthatatlan! Mindannyiunk szívében ott van a kinyilatkoztatás, amit nem is kell leírni, hanem érezzük: édesanyám, édesapám, testvérem, jó barátom, te nem haltál meg, a halál illúzió. A halál átmenet!

Amikor a Nap lenyugszik a horizonton, eltűnik. De csak egy időre! Aztán viszontlátjuk! Őseink, az egyiptomi fáraók is tudták már Jézus Krisztus előtt, hogy a halál átmenet, a halál átalakulás és metamorfózis! Átmenet a másik szobába, ahova mindannyian átmegyünk! Élet és halál így ölelik át egymást.

Élet és halál átölelik egymást! Nincs élet halál nélkül. Ezt csak az érti meg, aki már találkozott a Feltámadottal, és akkor érezni fogja azt is, hogy mit jelent ez az evangéliumi mondat: Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.

Valaki azt mondta ránk, keresztényekre: „ti nem ünnepelitek a hitet, hanem gyászoljátok” – s sajnos sokszor a valóság ezt igazolja. Kitűzzük a fekete zászlót és szomorúak vagyunk a templomban, szomorúak vagyunk az utcán, szomorúak vagyunk mindenhol – s pedig életünkben nem is történt igazi tragédia. Forgunk önmagunk körül s nem vesszük észre a világban tapasztalható örömöket is. Ez egyértelműen arra utal, hogy a mi Istenünk már régen nem az élő Isten. Nem az, akit Jézus Krisztus hirdetett. Nem véletlenül állapíthatta meg Nietzsche, hogy „Isten halott”. Talán láthatta a körülötte élő szomorú keresztényeket, akik már nem tudnak örülni megváltottságuknak. Egy hölgy mesélte el nekem, hogy amikor Medjugorjéban járt, legnagyobb élménye az volt, hogy az emberek arcán tükröződött az élet, az öröm. Talán találkoztak az élő Istennel. Másképpen nincs értelme örömünknek, hitünknek, igehirdetésünknek! A Jézussal való találkozás, életünk különféle istenélményei megerősítik bennünk a feltámadásban való hitet. Azt a hitet, amely a feltámadás tényét nem tolja a halálon túlra, hanem már itt hirdeti – saját életével, példájával, magatartásával!

„Mindenki meghal, de nem mindenki él” – fogalmazza találóan Ákos, az énekes.

Rajtad látják, hogy Isten él benned? Elkezdünk élni?

(Sajgó Balázs)