A találkozások csodái

Heti gondolat 2016. október 10 – 17.:

Nick Vujicic, a kéz-, és lábnélküli, másokat lelkesítő ember beszámolójából idézek (Forrás): „Néha magamra néztem, és mondtam: ezt sem tudom megcsinálni, azt sem tudom megcsinálni. Sokszor az ember elkezd arra koncentrálni, hogy mi az, amit szeretne, hogy máshogy lenne, és mi az, amit nem szeretne, ha lenne. És szinte elfelejti, hogy mi az, ami tényleg van… Nem kívántam sosem az életben, hogy legyen kezem és lábam, csak azt, hogy hálás legyek. Nehéz volt hálásnak lenni, mikor nyolc évesen megtudtam, hogy nem fogok megházasodni, sosem lesz munkám, sosem lesz célja az életemnek. Most férj vagyok, és a feleségemért vagyok. Hazugság azt gondolni, hogy nem vagy elég jó. Hazugság azt gondolni, hogy nem érsz semmit… Imádom az életet. Sokan kérdezik, miért mosolyogsz annyit? Én meg azt mondom: ez egy hosszú történet. De ugyanakkor nagyon egyszerű is. Tudjátok, sokszor nagyon nehéz mosolyogni, mikor nem tudod, nem látod, hogy hogy fogsz valamin keresztüljutni. Nem tudod, hogyan fogod csinálni, küzdesz az élet viharaiban, de nem tudod, milyen hosszú lesz a vihar… Majd folytatja: a türelem a legszebb dolog, s azt kell mondanom: ez a legnehezebb. Rájövök, hogy nincs kezem, hogy fogjam a feleségem kezét, de ahogy múlik az idő, megtanulom fogni a szívét. Nincs szükségem kézre, hogy megérintsem a szívét. Félelmetes látni, hogy mennyi ember érzi azt, hogy semmit sem ér…”

Változtatni nem tudott ez az ember a helyzetén, de hozzáállásán igen, mert felfedezte a benne levő erőt. Találkozott Krisztussal!

A találkozások csodáira aligha figyelünk. Pedig a tíz leprás meggyógyulásáról szóló beszámolóban (Lk 17,11-19) is egy ilyen csoda tárul elénk.

Tíz ember szenved ugyanabban a szörnyű betegségben, amely miatt a társadalom kirekeszti őket. Meg akarnak szabadulni betegségüktől, és Jézussal való találkozásuk után megszabadulnak! Nem rögtön. Nem egyből. Útközben. Zarándokok ők is!  A gyógyulás fokozatosan történik, mert az egy folyamat! Együtt mennek tovább az úton.

Mi is úton vagyunk. Egyedül nem lehet az úton járni. Illetve lehet, de nem szabad! Közösségben kell maradnunk, hogy megmaradjunk. Olyan közösségben, amely segít minket abban, hogy kigyógyuljunk „lepráinkból” – lelki értelemben.

A tíz leprásból egy ment vissza köszönetet mondani! Az idegen. Aki hitét addig nem gyakorolta!  De ekkor közel ment Jézushoz és leborult előtte. Végérvényesen!

Miért?

Mert nemcsak a gyógyulás ajándéka hatotta meg, hanem ANNAK AZ EMBERNEK A TEKINTETE, AKIVEL SZEMBENÉZETT AZ ÚTON. Az az ember, akiben benne volt teljesen az ISTEN, Ő VÁLT FONTOSSÁ számára. Már nem az ajándékai érdekelték többé, hanem az Ő közelsége, a VELE VALÓ KAPCSOLAT. Menjünk közel mindennap és maradjunk Nála – és akkor mindig lesz, mit megköszönni!

(Sajgó Balázs)