Advent első hete
Heti gondolat november 27 – december 3: Advent első hete
Ahhoz, hogy értékelni tudd a fényt, el kell töltened egy kis időt a sötétben…
Egy ember egy magas toronyhoz érkezett. Belépett az ajtón és ott teljes sötétség fogadta. Ahogy körbetapogatózott, belebotlott egy csigalépcsőbe. Kíváncsi volt, vajon hová vezet a lépcső, ezért elkezdett felfelé lépkedni, de közben egyre nagyobb nyugtalanság támadt a szívében. Amikor visszanézett, elrémülve látta, hogy azok a lépcsők, amelyeket már maga mögött hagyott, kihullottak és eltűntek. Előtte a fölfelé kanyarodó csigalépcső, melyről fogalma sem volt, hogy hová vezet; mögötte pedig az ásító óriási fekete üresség.
Ez az élet útja, ha van bátorságunk élni: felfelé és befelé haladni. Ennek „sűrített időszaka” az adventi szent idő, amely újra kezdetét vette és emlékeztet a lelki előrehaladás fontosságára!
Isten többször megmutatja azokat a tornyokat, amelyekben lépcső van fölfelé, és Feléje vezetnek! Egy életen át menekülhetünk ELŐLE, és ilyenkor valójában magunktól menekülünk, hiszen BENNE ÉLÜNK, MOZGUNK ÉS VAGYUNK. A tornyok, és a benne levő lépcsők mindig felfelé mutatnak, és felfelé vezetnek. Bármennyire paradox módon hangzik, de ez a felfelé egyben befelé is: utazás lelkünk középpontja felé, ahol Isten van!
Az idézett történetben az is érdekes, hogy a benne levő lépcsőn csak fölfelé lehet haladni. Nincs visszaút. Félelmek mindannyiunkban vannak, mint abban az emberben is, akinek volt bátorsága elindulni felfelé. Nyugtalanság volt benne, amikor visszatekintett és látta, hogy az addig megtett lépcsőfokok eltűntek.
Ha Isten felé tudatosan haladunk, akkor eltűnik és elillan, ami mögöttünk van. Eltűnik a félelem, és a múltunk is beépül jelenünkbe. Ne féljünk fölfelé – és egyben befelé – haladni, mert a torony tetején elénk tárul a FÉNY, és mindent megértünk!
Ez a Fény Isten szeretetének fénye – és ott fogunk rájönni, hogy valójában egész életünkben erre a fényre vártunk – vágytunk!
Jó utat felfelé – és befelé! 
(Sajgó Balázs)