Az imádkozás olyan, mint amikor vizet húzunk a kútból.

EVANGÉLIUM Lk 11, 1-13

Heti gondolat 2016. július 25-31.:

Egy idős ember minden hajnalban vizet húzott a kútból. Tevékenységét az ablakból szokta figyelni nyáridőben az unokája, aki szívesen töltötte nagyszüleinél a vakációt, és szívesen ébredt a kút reggeli zajára. A vödör sebesen szaladt lefelé, majd csobbanás hallatszott a mélyből. Az öreg ekkor elkezdte tekerni a kereket, felhúzni a vizet. A mozdulatai egy idő után hirtelen lelassultak, s ebből tudta a fiú, hogy a vödör pillanatokon belül felbukkan a kút tetejénél. Így is történt. Az idős ember egyik kezével lecsendesítette a himbálózó vödör mozgását, majd a kút peremére emelte. Ekkor leült a kis padra, s keresztet vetve imádkozni kezdett. Reggeli imájában a fiú nem akarta megzavarni, aki ekkor már a tornácon állt pizsamában. Csak amikor felemelkedett, szaladt oda hozzá, mondván: „Jó reggelt, nagypapa, én is kérek a friss vízből!” „Ihatsz belőle – válaszolta csendesen – de tudod, hogy előbb imádkozni szoktunk.” A fiú leült, s imádkozni kezdett, pontosan úgy, ahogyan pár perce az öregtől látta. Közben ő a bögrével merített a vízből, odaült a gyerek mellé, s amikor az befejezte az imát, kezébe adta. Miközben ivott, csendesen beszélni kezdett: „Az imádkozás olyan, mint amikor vizet húzunk a kútból. Ha nem merítenénk belőle minden nap, a víz megromlana, s a kút lassan meghalna. De ha naponként merítünk, állandóan friss, élő marad a vize. Lelkünk mélyéről minden nap élő szó, megújuló érzés emelkedik felfelé.” A fiú szívének mindhárom jólesett: a friss víz, a bölcs szó és a reggeli ima. Majd az öreg is ivott.

Ezt a kisfiút nagyapja a helyes sorrendre tanította meg. Arra, hogy mindenekelőtt kell lennie az imádságnak, ezt követi minden más. És ennek minden egyes nap így kellene kezdődnie.

A történetben felidézett kisfiú szívének nem véletlenül tetszett meg nagyapja magatartása. Volt abban tartás. Mert a helyes imádság kialakításához tartás kell. Test-tartás. Megállás és odafigyelés. S annak a tartásnak nem csupán az összeszedettség volt az alapja, hanem az az erős meggyőződés, hogy Istennel vagyok. Azzal az Istennel, aki nemcsak olyan Isten, aki velem van, hanem azért van velem, mert Ő az Atyám. Sőt, mi több: Atyánk. Atyánk, mert Jézus ezt így tanította. Amikor egyedül imádkozunk, akkor is egy közösség tagjaként szólalunk meg. S azért vagyunk közösség, mert Isten az Atyánk. A mi Atyánk. A rejtekben, a csendben szól hozzánk, ha megteremtjük ezt a csendet. Mi is szóljunk Hozzá, mondjunk el mindent Neki, ami bennünk van, fogalmazzuk meg szavakban. Azért nem elég mindig csak gondolatban elintézni, mert időnként fontos, hogy tudjuk, mi hol tartunk, mit szeretnénk kérni Tőle. S erre nem Neki van szüksége, hanem minekünk.

Az apostolok biztos, hogy sokat imádkoztak. Mégis kérik, hogy tanítsa őket meg. Miért? Mert amikor lejött a hegyről, akkor sugározta Istent. Lehetett látni rajta, hogy Ő Atyjával volt – és Atyjával van. Azzal az Atyával, aki a MI ATYÁNK is!

Látszik-e rajtunk, imáink elvégzése után vagy szentmise után, hogy mi is Atyánknál voltunk? Észreveszik-e rajtunk mások?

Imádkozzunk őszintén, hittel, bizalommal – és úgy kérjünk, hogy már előre köszönjük is meg Neki, hogy meghallgat minket.

(Sajgó Balázs)