Jézus önként és szabadon elveszi a világ bűneit
Heti gondolat január 16-22.:
Tíz földműves együtt indult a mezőre dolgozni. Vihar lepte meg őket: tépdeste a fák koronáit, a kerteket, a szántóföldet meg teljesen letarolta. A cikázó villámcsapások és a jégeső viharos verése ellen egy düledező templomba menekültek.
A villámcsapások hangja egyre erősödött, a korhadt gerendák recsegtek. Attól tartottak, hogy rájuk szakad a mennyezet. A földművesek méltatlankodva zúgolódtak, hogy biztosan van közöttük egy nagy bűnös és az ő méltatlan viselkedésének a következménye az égi háború. Féltek, hogy a gyakori villámcsapások áldozatai lesznek valamennyien.
– Meg kell találnunk a bűnöst – javasolták, és túl kell adni rajta. – Akasszuk ki kalapjainkat a templom körüli kerítésre. Akinek kalapját előbb viszi el a szél, az lesz a bűnös és átengedjük sorsának.
Megegyeztek a javaslatban. Nagy nehezen kinyitották a templom ajtaját és a tíz szalmakalapot a kerítésre akasztották. A szél egyet azonnal elkapott. Kegyetlenül és határozottan kidobták a kalap tulajdonosát is. A szerencsétlen ember kétrét görnyedt a nagy szélben és alig tudott lábon maradni. Csupán pár lépést haladt előre a nagy viharban, amikor óriási dörgést hallott és visszatekintett: a templomba becsapott a villám. Porrá égett az épület és a bennlévők.
A bűnbak megtalálása az Ószövetségben is gyakorlat volt. Érezték, hogy a bűn megrontja a közösség életét, érezték, hogy valahogy ki kell ebből lépni, de még nem értették a megváltás lényegét. Ezért kitalálták, hogy ha a bűneiket ráolvassák egy bárányra és utána a bárányt elkergetik, elhajtják, akkor az elviszi a bűneiket. Ezt úgy tették, hogy volt az évben egy alkalom, egy ünnep, amikor kiválasztottak egy hím bárányt, majd a közösség elé vezették, és akinek, ami bűne csak volt, ráolvasta a bárányra. Majd mikor mindenki végzett, a bárányt elkergették, messzire elhajtották és ettől megkönnyebbültek, mert úgy érezték, hogy a bárány valóban elviszi az ő bűneiket. Ez egy nagyon érdekes szokás. Igaz, hogy csak jelképes cselekedet, hisz a bárány csak jelképesen vitte el az emberek bűneit, de mégis nagyon kifejező volt. És ezt a szokást hosszú évekig, több évszázadon keresztül gyakorolták.
Amikor Keresztelő János rámutat Jézusra, mint Isten Bárányára, akkor valójában kijavítja a megváltásról addig vallott felfogást: Jézus nem úgy az Isten Báránya, hogy rá kellene olvasni az emberiség bűneit, hanem úgy, mint AKI ÖNKÉNT ÉS SZABADON ELVESZI A VILÁG BŰNEIT. Nem elviszi, hanem elveszi. Ehhez pedig szükséges, hogy mi át tudjuk adni neki: néven nevezzük a bűnt, nemcsak elképzeljük gondolatainkban. A néven nevezéssel konkretizáljuk azt, ami bennünk van, és így megszabadulhatunk mindattól, ami nyomaszt és terhel bennünket!
Mi gyakran általánosítunk: általában beszélünk a bűnökről, főleg amelyeket más követ el. Pedig az önmagunkkal való találkozás nem jön létre, amíg nem nézünk szembe magunkkal…
Ne féljünk ettől… Az Isten Báránya nem olvas ránk semmit, nem vet szemünkre semmit… Amit Ő mond, az a lényeg! Ő az Irány – Feléje nézzünk! S akkor eltűnnek kényszeres megfeleléseink! 
Jó munkát!
(Sajgó Balázs)