Tudni, hogy hol a helyünk

EVANGÉLIUM Lk 14,1. 7-14

Heti gondolat 2016. augusztus 29. – szeptember 4.: 

Szent II. János Pál pápasága idején történt. Elterjedt a hír, hogy Teréz anya érkezik a pápai szentmisére. Az emberek – érthető módon – kíváncsiak voltak rá, személyesen is szerették volna látni ezt az egyszerű és csodálatos asszonyt, aki életét teljesen a szegények, a nyomorultak, az elhagyatottak szolgálatára szentelte. Mindenki figyelte, mikor érkezik be a szent Péter bazilikába. Csak éppen azt nem vették észre, hogy ő már régen ott állt a templom bejáratánál és imádkozott. Nem elől, a főhelyen, hanem szépen beállt a sorba – a helyére állt. A helyén volt, mert tudta azt, hogy a templomban nincsenek privilegizált, kisajátított helyek. Tudta azt, hogy azon a szentmisén – s mindenhol máshol is – mindenkinek helye van, mert mindannyian testvérek vagyunk az Úrban, s a Mennyei Atyának gyermekei.

Ez a példa ugyanakkor egyáltalán nem azt sugallja, hogy akkor mindig hátul kell ülni a templomban! Ez csak Teréz anya alázatát emeli ki, hiszen az emberek többsége automatikusan azt várta volna, hogy ha már eljött Rómába, és a pápa is tud róla, akkor egész biztosan elől ültetik.

Az alázat nem azt jelenti, hogy hol ülünk, vagy hol állunk, hanem egészen mást: tudjuk, hol a helyünk ebben az életben. Nem értékeljük se túl-, se le önmagunkat.

Mit jelent a túlértékelés? Néhány példa: aki nem tud idegen nyelvet, de beáll tolmácsnak, mert úgy érzi, menni fog a fordítás. Aki nem ért az autószereléshez, de mégis magyarázza az autószerelőnek, hogy melyik alkatrészt hová kell tennie. Aki beteg, és kioktatja az orvost betegségéről. Lehetne sorolni a példákat – de ez elég, hogy belássuk, milyen veszélyeket rejt magában a túlértékelés.

A másik veszély az, amikor lebecsüljük magunkat. Annyira alázatosakká válunk, hogy az már fájdalmas. Amikor még azért is bocsánatot kérünk, hogy élünk! Lehajtjuk fejünket, és még az életre is méltatlannak érezzük magunkat. Na, ez baj! HA ISTEN NEKÜNK ÉLETET AJÁNDÉKOZOTT, AKKOR MÉLTÓAK VAGYUNK AZ ÉLETRE. S aki erre az életre született, fejlődésre van ítélve, de a fokozatosság törvényét nem kerülheti ki: először a betűket kell megtanulnunk, hogy olvasni tudjunk. Először a számokat kell megismernünk, hogy számolni tudjunk. Az első osztály után nem következhet a tízedik. Ezért mondja Jézus, hogy ha vendégségbe hívnak, ülj először az utolsó helyre.

Az első ember is itt tévedett. Nem tartotta be a fejlődés fokait. Egyből olyan akart lenni, mint az Isten. S Isten megbosszulta volna?  Féltékeny lett? Nem ez az Isten. Isten az, aki fokozatosan akar elvezetni minket az Ő életére. Ő pontosan azt akarja, hogy igenis fejlődjünk. Nincs a tudomány ellen. Csak be kell tartani a fokozatosságot. A baj, hogy az első ember is, és mi is a magunk erejéből, egyből akarunk olyanokká válni, mint az Isten. Nem az a baj, hogy olyanná akarunk válni, hanem az, hogy egyből: „adjad Uram, de most!”

Az első ember után jön a második ember, Jézus, aki „betartja” a lépéseket: kisdedként születik, felnő, mindent vállal, egészen a halálig. Ezután jön csak a feltámadás. Ez az út.

Megalázni önmagunkat azt jelenti: végigjárni lépésről lépésre az életutat. Sem túlértékelve sem alulértékelve magunkat. A kettő közötti feszültség nagy, de van Mesterünk, aki vezet. Ha ránézünk, haladunk. Ha nem, elbukunk! S ha el is bukunk időnként, csak RÁ kell nézni. A Második Emberre, aki Istenhez vezet.

Jó figyelést! És nemcsak a jövő héten! 🙂

(Sajgó Balázs)