Kegyetlen valóság

Karácsonyra készült a város, nagy volt a sürgés-forgás mindenütt, mindenki igyekezett beszerezni a hozzávalókat az ünnepi vacsorához. Elgondolkodva néztem a nagy nyüzsgést, és eszembe jutottak a szomszédjaim, akiket minden vasárnap meg szoktam látogatni egy kis harapnivalóval…

Nagyon nehéz e két ember sorsa, mert négy kilométerre laknak a várostól, segítséget csak azoktól kapnak, akik télen ki-ki mennek a hétvégi házukba.

Decemberi látogatásomkor kérdeztem tőlük, hogy várják-e a karácsonyt. Szerényen csak annyit mondtak, hogy nekik egyik nap olyan, mint a másik.

Nagyon megsajnáltam ezt a két idős embert, akik nyáron kaszálásból próbálják fenntartani magukat, de a tél nagyon keserves, mert nem lehet kaszálni és a megélhetés is nehezebb, mert a hétvégi házakba is ritkábban járnak.  Ekkor határoztam el, hogy megpróbálok szólni az érdekükben, és egy kis karácsonyi meglepetést szerezni nekik, hiszen a kis Jézus nem tesz kivételt szegény és gazdag között.

A családsegítős kollegáim a Caritasnál meg is hallgatták a két idős ember történetét és megígértek, hogy segítenek. Karácsony előtt egy pár nappal vittük ki a csomagokat a férjemmel és elmondtuk, hogy az angyal, rájuk is gondolt, fogadják hát szeretettel az ajándékot.

Néztem őket, és sírni tudtam volna, látva, hogy ez a két ember menyire tud örvendeni egy kis figyelmességnek. Nem kitörő kurjongatással, hanem néma hálával és csendes köszönömmel, amit sokkal töbre értékeltem minden hangos hálálkodásnál.

Kedves kollegák, bár kicsit késve, de szeretném megköszönni a segítségeteket, köszönet nektek a két idős ember nevében is.

A képek magukért beszélnek, hogy hogyan élnek ezek az emberek, és mégsem hallottam őket soha panaszkodni. (Horváth Mária)