Kerekes karácsonyvárás

„Hunyjátok be erősen a szemeteket, és gondoljatok arra, mit szeretnétek kapni igazán karácsonyra! Mi legyen a karácsonyfa alatt?” „Legyen szalonkacukorka!” „Egy kicsi kecske!” „Legyen egy lovacska, s ha még lehet több is, akkor legyen istállócska!” – így zajlik az álmodozás Őrkőn, a Fehér házban, ahol a Gyulafehérvári Caritas munkatársai, Bokor Zsuzsa, Györfi Kinga és Gáll Noémi gyerekek képességeit fejleszti. Az előkészítősöknél kézmosás előzi meg a fertőtlenítést, és maszkot is kapnak, a rakoncátlanabb fajtából, amelyik egyvégtében lekívánkozik az orrocskáról. Ezekről a parányi emberkékről csak azt lehet tudni, hogy honnan jönnek, azt kevésbé, azt nem, hogy merre alakul életük. A Fehér ház udvarában felállított szimbólum, a cigányság jelképeként számon tartott szekérkerék a Szerencse vagy Gondviselés kereke is ezt mutatja: a jövő titok, a jelenben lehet csak cselekedni. Vannak, akik Sepsiszentgyörgyön, a közel háromezres cigányok lakta Őrkőn tudja, mi a teendő: a gyermeket most kell szeretni.

Fésűs Margit VII. osztály

A Gyulafehérvári Caritas komplex gyermekprogramjának egyik helyszíne Őrkő. A környéken lakó gyerekek csoportokban járnak a foglalkozásokra, együtt oldják meg a házi feladatokat, sokan írni, olvasni nem tudó szülők gyerekeként ismerkednek az ábécével. A segítő szakemberek jól ismerik a szülőket, rokonságot is, gyakori a családlátogatás, partnerek a problémamegoldásban, és nagyobb ünnepeken a szülőket is meghívják a Fehér házba, hogy láthassák, milyen ügyes a gyerekük, mi mindenben fejlődött a tárgyi tudáson túl is. Más kultúra itt az élet alapja, Isten ments, hogy bárki megpróbálja elvenni azt, mi sajátjuk, elfogadni lehet csak, miképpen hangoskodásukat, és addig ölelgetni, amíg elhiszik: nem kevesebbek ők, mint mások, és igenis köttethetnek cigány-magyar barátságok.

Nem egyszerű ez, hiszen azon caritasosok is elmondják, akik szívvel-lélekkel naponta velük vannak, hogy szeretnék a kis vadócokat szelídíteni, hinni, hogy a következő generáció másabb lesz, hogy az ötödikes kislányt nem adják férjhez. Aztán a következő nap hallják a hírt: megszöktették, gyermeket vár, pedig még ő is gyermek. Ilyenkor marad vigasznak az, hogy nem számít mi lesz holnap, most itt van, és nincs potyára az ölelés, a babusgatás. Különben is ki az, aki eldöntheti, merre forduljon egy gyerek sorsának kereke? Talán csak az, aki úgy döntött, hetedik, nyolcadik gyerekként egy kicsi vityillóban fog ő megszületni, onnan indul az életútja. Istálló, jászol és karácsony. A szereposztásban a segítő nem lehet más, mint a háromkirályok.

A napkeleti bölcsek közül való Márkus András római katolikus plébános is, aki szinte harminc éve az őrkői cigányok gondviselője, s bár idén elérte a nyugdíjkorhatárt, nem vonul vissza. Marad ott, ahova a Teremtő helyezte, az őrkői tömbház egyik földszinti lakásában, hogy szemmel tartsa az iskolát, mihelyt lehet, kinyissa a templomot, s tervezgesse népének a karácsonyt, mert amint ő fogalmaz: „Karácsonyra itt nagy szükség van.”

Márkus András lelkipásztor annak szentelte életét, hogy többet megtudjon a cigányságról, és ezt csak köztük élve teheti meg. Harmincadik éve teszi ezt, és most is, vagy talán egyre inkább, csillog a szeme, ha a cigányokról beszél.

„Már szinte nem is emlékszem, hogy milyen volt az első karácsony itt, a cigánygyermekek között. Mert elsősorban gyermekek, aki megtöltik a templomot. Végül is 1993 karácsonyán már pásztorjáték volt és zsúfolt templom, persze, olyan hangerő volt a hívek részéről, hogy alig lehetett hallani, mit mondanak a gyermekek. Volt olyan karácsonynapi mise is, még a hőskorban, hogy megkezdtem, aztán megálltam, az oltártól bementem a sekrestyébe, s leültem, vártam, hogy mi fog történni. Biztos vagyok abban, hogy olyan paptestvérek, akik csak magyar közösségekben szolgáltak, el sem tudják képzelni, milyen, amikor szeretnék valami ünnepies, szép nagymisét karácsony napján, és olyan zaj van a templomban, hogy nem lehet misézni” – mondja, de hangjában nyoma sincs a bosszankodásnak. Hozzálát, hogy felsorolja, amit csak az tud a cigányságról, aki mer hozzuk közel menni.

Sokat változott a közösség az elmúlt évtizedekben, és a plébános úgy látja, hatalmas szerepe volt ebben az iskolának, melynek alapkövét 1994. október 22-én Jakubinyi György érsek tette le, az építéshez pedig a Caritas adta a legnagyobb támogatást: „az írországi Caritason keresztül, francia, német, osztrák szervezethez mindenhova leveleztünk ahhoz, hogy valahogy felépüljön az iskola. Én külön hálás vagyok azért, hogy akkor a helyi Caritas segítségével és rajtuk keresztül ment minden, én még pénzt se kellett lássak, csak aláírtam és pecsételtem, hogy lehet a befejezett építkezési szakasz után fizetni.”

1999. szeptember 9-én szintén Jakubinyi érsek áldotta meg a felépült Néri Szent Fülöp Iskolát, és ennek köszönhető az, Márkus papbácsi szerint, hogy „Teréz anya leányai, az iskolának a tantestülete úgy tudtunk összefogni a gyermekek nevelésében, hogy most már a gyermekek s az ifjúság a szentmisét, ha kell, karácsony napján is, akármekkora tömeg van, végig tudja követni, belekapcsolódnak. Az idősebb generációt most már ők nevelik, a gyermekeik, az unokáik.” Szívfájdalma viszont, hogy manapság elmarad a sokat jelentő kis segélycsomag. „Megértem azt, hogy most nyugat arra összpontosít, hogy képzések legyek. Na most, aki írni-olvasni nem tud, azt hogyan vonjam be én a képzésbe? Nekünk itt a képzés valójában az iskola és a templom” – mondja, de itt már keserűbb a hangja. Az iskolában ugyanis az utóbbi 4-5 évben már nem adnak napi meleg ételt, és a diákok szinte fele, aki, ha másként nem is, de az ételért eljött iskolába, azóta kimaradt. „A karácsonyunk is olyan bizonytalanná vált ezzel a vírussal: a templomba nem tudjuk beengedni a híveket. Mert hát a távolság betartásáról szó sem lehet. Karácsonykor, ha be talál jönni a templomba 400 ember, akkor úgy leszünk, mint heringek a dobozban. Tanácstalanok vagyunk, remegő szívvel nézünk bele az elkövetkezendő hetekbe. Szabadtéri szentmisében gondolkodunk, a nővérek udvarában, de akkor a kaput ki kell tárni, a rendőrséget megkérni forgalomleállításra…”

Pedig a karácsony mindig szép Őrkőn Márkus Andrásnak. Akkor is, ha hangoskodás van mise közben, akkor is, ha felcsendül az a bizonyos ének. „Van egy csodálatos karácsonyi Mária-énekünk, azt mindig eléneklik. Valamikor a kezdet kezdetén, a harmadik vagy negyedik karácsonykor egyszer csak elkezdték úgy spontán a mise végén. S akkor én megdicsértem, mondtam, nagyon szép ének, és ezt máskor is el kell énekelni nekem… igaz, nem gondoltam, hogy húsvétkor is rázendítenek. Ez az ének a régi-régi öregektől való, akik Köröspatakról származhattak ide. Köröspatakon ugye apácák azaz nővérek foglalkoztak a cigányokkal, és ez érződött is, az onnan származók hozhatták ezt a szép éneket. És milyen szép, hogy tovább tudták adni, a mostani gyermekek is mind tudják!”

Nagyon kell ennek a közösségnek a karácsony – ismétli a lelkipásztor, s velünk is megérteti: „Ami bennük eredetileg megvan, az a család szeretete. Ugye, a gyermeket milyen majomszeretettel fogják körbe? Mi, magyarok szinte meg sem tudjuk közelíteni azt a belső érzést, ami bennük a családdal kapcsolatosan van. És a karácsony, ugye a Kisjézussal, Máriával és Józseffel nekik olyan, hogy lám, itt a mi családunk is. Azt, hogy a második isteni személy az Úrjézus Krisztus emberré lett, eljött ide a földre és Istenként emberséget vállalt, elmondom, körbemagyarázom, elprédikálom, hogy milyen nagy dolog, hogy Isten szeret minket, de látom, hogy továbbra is kicsi Jézus, Mária, József a legfontosabb nekik.”

A hangos népet egyre jobban ismergeti meg papjuk, tudja, hogy „a hangosságukban ott van egy félelem, hogy az a másik nagy közösség, a magyarság Szentgyörgyön vajon hogy fogad bennünket?” De ugyanez a nép az, amelyik nem viszolyog a gyóntatószéktől.  „Magyar közösségeinkben úgy rettegünk, félünk, s olyan nehézkesen tudjuk rávenni magunkat, hogy bemenjünk a gyóntatószékbe és szembenézzük saját magunkkal. Itt, ha meglátták, hogy leülök gyóntatni, ha kell, az egész templom felsorakozik. Egy elindul, a többi jön utána. Én nem akarom őket leszoktatni a gyónásról, de annyiszor magyarázom, hogy az kell gyónjon, akinek bűne van, aki úgy érzi, hogy Istent vagy embertársát megbántotta. Ahogy az utcán is végig megyek, ahogy rámköszönnek, megszólítanak, meg-megállok egyikkel-másikkal, bennük nagy öröm, hogy a papbácsi szóba állt velük. Azt gondolom, az egész pasztorális tevékenységemben ez volt, ami segített, hogy közelebb kerüljek ehhez a közösséghez: én emberszámba veszem őket.”

Mit kap karácsonyra papbácsi ezektől az emberektől? „Látom, hogy van bennük Istenhez való ragaszkodás, és látom, hogy lassan-lassan van eredmény, van értelme. A másik, hogy én nagyon gyermekpárti vagyok. Azt szokták kérdezni, hogy vajon ez a gyermek mit vétett Isten s ember ellen, hogy ide született, s az a magyar gyermek fel tudja-e fogni, hogy neki megvan mindene, és van olyan, nem is messze tőle, akinek semmije sincs. Ez olyan, mint akinek fogyatékos gyermeke születik, s megkérdezik, jaj, ki vétkezett a családból?  Az a család azért kapta azt a gyermeket, hogy valamivel szolgáljon Istennek, hogy az életet szolgálja. Na itt az életet aztán tényleg lehet szolgálni, mert sok gyermek van hála Istennek! Ez nekem az öröm, hogy annyi gyermek van. Az életnek vannak olyan titkai, hogy mi itt még nem tudunk belelátni. Én magam is, ha valami miatt kezdenék morgolódni, zúgolódni, saját magamat azzal csillapítom le, hogy biztos, ezzel a dologgal Istennek van valami terve. Az én papságommal úgy látszik, Istennek az volt a terve, hogy ide jöjjek.”

Ezt írja bele a Domus historiába, a nagykönyvbe, amely a plébánia létrejöttétől őrzi a történéseket. Feljegyzések vannak benne a cigányok különböző tetteiről is. Minden esztendő utolsó délelőttjén lezárja az évet pontosan, szaporulattal, számvetéssel. Újabban intelmeket is megfogalmaz, tapasztalataival segítené azt a lelkipásztort, aki egyszer majd a nyomába lépik. „Hála Istennek vannak cigány papnövendékek, igaz, nem a mi közösségünkből, de bármikor volna, aki jöjjön ide, csak szívesen jöjjön. Mert püspöki parancsra nem lehet egy ilyen plébániát elvállalni. Ha pedig szívesen jön, a jövő meg van oldva. Pont ennek a jövőnek gondoltam, hogy lassanként leírogatom, hogy az utánam következő pap tudja, honnét kell elindulni. De továbbra is csak azt mondom: onnan kell elindulni, hogy a cigányok is emberek, és ha Istennek terve van velük is, hát akkor figyelni kell rájuk.”

2020 októberében, a negyedik Manus Őrkői Cigánytalálkozó utolsó napján avatták fel a Fehér ház udvarán a Szerencsekereket, amelyet Gondviselés kerekeként emlegetnek a házat benépesítők. A ráfosszekér kereke úgy van rögzítve, hogy nem forgatható… legalábbis az ember nem tekergetheti sem vissza, sem előre. Az a Gondviselés dolga. Az emberé a jó szó, a játék, a nevetés, a lekváros kifli és a buzdítás: merj festeni, te gyermek ajándékot magadnak a karácsonyfa alá!

Balázs Katalin