„Láttam rajtuk, hogy van valami boldogság az arcukon”
Egészséges fiatalok tartottak sportfoglalkozást fogyatékkal élő társaiknak
A Segítő Mária Gimnázium VII. osztályos tanulója, Balázs Andrea mondata ad egy parányit abból a több dimenziós képből, amit a november 18-i két tanórás „sportfoglalkozás” jelentett számunkra és a Szent Ágoston Nappali Foglalkoztató fiataljai számára. A parányi kép válhat teljessé, ha a kockát megfogjuk.
Forgassuk meg és éljük át a „félelemmel” teli csendet, a befogadást és a tapasztalatok gazdagságát.
Megtapasztaltak, megéltek valamit, amit ők tudnak megosztani az olvasóval. A hetedikes diákok találták ki az „állomásokat”, a játékokat, így minden egyes pillanatban érezték a saját munkájuk gyümölcsének ízét. Kérem, ízlelgessék együtt:
Szőcs Emese: „Mikor még nem jöttek meg, akkor nagyon féltem, mert azt hittem, hogy gorombák és durvák lesznek. Miután megérkeztek, nagyon meglepődtem, ugyanis nem ilyennek képzeltem el. Kedvesek, ragaszkodóak és jóindulatúak voltak.”
Madaras Andrea: „Nem tudtam, mire számítsak: megijedjek vagy kacagjak. Vártuk őket a díszterem ajtajában izgatottan, hogy vajon el tudjuk-e végezni a feladatunkat, hogy egy kis örömet vigyünk a szívükbe. Ahogy megérkeztek, az egyik emberke megölelte az osztálytársamat és azután engem is. Nagyon meglepődtem és azt sem tudtam, hogy reagáljak erre, hisz megölelt! De ő úgy tett, ahogy ott legbelül a lelkében érezte.”
Szőcs Ágota: „Amikor láttam, hogy az egész osztálytársam csak áll és nézi őket, ahogy megjönnek, akkor arra gondoltam, hogy jólesne nekik, hogyha valaki köszöntené őket. Amikor odamentem hozzájuk, akkor odajött Răzvan és megsimogatta az arcomat, olyan jól esett!”
Póra Timea: „Az egyik lány odajött hozzám és megfogta a kezem és utána tudtam, hogy nem kell félni tőlük.”
Bors Bernadett: „Odajött hozzám egy fiú, aki akart ugrókötelezni. Kezébe adtunk egy ugrókötelet, hogy fogja meg. Megmutattuk neki, hogy tegye le a földre és lépjen át rajta. A fiú verte le a földre örökké, de egy kis idő után látta, hogy mi hogy csináljuk és így aztán ő is át tudta lépni az ugrókötelet. Nagyon jól esett és örültem, látszott rajta, hogy ő is nagyon örül.”
Baricz Adorján: „Volt, aki annyira örült annak, hogy megmutattam neki, hogyan kell elrúgni a labdát, hogy megölelt. Ez nagyon jól esett nekem, mert nem gondoltam volna, hogy meg fog ölelni.”
Tankó Mária: „Rájöttem, hogy ők sok mindent tudnak: labdát rúgni kapuba, csocsózni, labdát dobogatni és tollasozni is.”
Péter Adél: „Az volt a legjobb, amikor mondtam nekik, hogy dobják bele a labdát a kosárba és a szemembe néztek és mosolyogtak. A mosolyukból látszott, hogy megköszönték nekünk, hogy mi foglalkozunk velük.”
Kovács Márk: „Kicsit furcsa volt, hogy nem értik meg, amit akartunk velük közölni, de ha türelmesen megmutattuk, hogy hogyan kell azt játszani, akkor megértették.”
Ferencz Júlia: „Én azt is éreztem, hogy mikor megdicsértük őket milyen boldogok voltak. Sok ember azt gondolja, hogy nem lehet az értelmi fogyatékosokkal tárgyalni, de ez nem igaz, aki akar, az tud, és akinek van türelme, eléri a célját.”
Csató Hajnalka, Lázár Réka: „Amikor készültek elmenni, akkor odajött hozzám egy lány és megfogta a kezem és rám mosolygott. Tudtam, hogy így fejezi ki, hogy jól érezte magát és köszöni a mai napot!”
Antal Rita-Angyalka: „Amikor a programnak vége lett, emléklapot is osztottunk a résztvevőknek. Amikor rám került a sor és oda kellett hogy adjam az emléklapot az egyik fiatal kezet fogott velem és ez nagyon jól esett.”
Búzás Mercédesz: „Volt egy lány Rékának hívták, aki mindig meg akarta fogni a kezem (amit persze meg is engedtem neki). Két órán keresztül fogta a kezem és mindig vele kellett menjek játszani.”
Imreh Boróka: „Melinda odajött hozzám és megfogta a kezem és ekkor szeretet töltött el.”
Vásárhelyi Renáta: „Én akit a két óra alatt legjobban megszerettem, az Timike volt. Nagyon kedves volt és azt csinálta, amit mondtunk neki, persze az ő maga módján.”
Kurkó Imola: „Volt egy lány, Ibolya… Ő lett a kedvencem, persze mindenkit szeretek. Ibolyát a karkötőim érdekelték. Aztán odajött, megfogta a kezem és mentünk kuglizni. Csak ott vettem észre, hogy nem lehet érteni a beszédjét. Ez olyan rosszul esett nekem.”
Zerkula Huni: „A kapuba rúgást Adival vezettük. Tamás olyan nagyokat rúgott a labdába, hogy még a pokrócot is leütötte. Tamást élveztem a legjobban, mert amit mondtál, azt ő megismételte. Răzvan megölelte Adit és Adi kedvesen visszaölelte. Ez a gyerek nagyon boldog volt! Én nem gondoltam, hogy ilyen okosak, azt hittem, hogy picit butábbak lesznek. Ezek a gyerekek okosak voltak. Akármelyik állomáson megállták a helyüket, felfogták, hogy mit kell tenniük. Az lepett meg, hogyha valami nem sikerült, akkor nem szomorodtak el, hanem újra próbálták. Răzvan – tollas labdánál játszott a legjobban. Tibikét nagyon élveztem a szkander állomásnál, ő mindenkivel ki mert állni és küzdött. Nem adta fel! Én ezt csodálom a legjobban bennük.”
Csomortáni Csongor: „Nekem jól esett az a kevés idő, amit velük töltöttem és rájöttem, hogy ők is fontosak az életben.”
Gál Ferdinánd: „Volt köztük olyan is, aki nem tudott beszélni, különböző betegségű gyerekek voltak és akármilyen (bocsánat a kifejezésért) gyagyák voltak, de volt bennük egy olyan dolog, ami mindenkit megragadott és ez a szeretet ereje volt!”
Szőcs Lehel: „Még jó, hogy vannak ilyen emberek, mert valahogy az ember megváltozik egyfajtaképen. Ez az élmény örökké megmarad nekünk, mert egy ilyen eseményt nem lehet elfelejteni. Nagyon jól esett az, hogy láttam az arcukon lévő örömet. Fel voltak szabadulva! Ez nekik olyan élmény lehetett, mintha mi elmehettünk volna egy nyárra Amerikába.”
A Szent Ágoston Nappali Foglalkoztatóba járó fiatalok élményeit vezetőjüktől Váta Emese pszichológus tárja elénk:
„Tapasztalatból mondhatom, hisz jó pár rendezvényen megfordultunk már a fiataljainkkal, hogy ez a rendezvény tényleg nekik készült, az ő képességeikhez igazított volt minden tevékenység. Ezen az egyórás foglalkozáson igazán fontosnak érezték magukat sérült fiataljaink. Amint beléptünk a hatalmas terembe, hirtelen igazi pedagógusokká váltak a kis tinédzserek, fegyelmezetten a feladatát végezte mindegyikük, a helyzet teljes magaslatán álltak. A foglalkozás alatt a sérült fiatalok minden kis teljesítményét kitörő lelkesedéssel értékelték.
A Szent Ágoston Foglalkoztató fiataljai már az első pillanatokban megérezték a biztonságos és befogadó légkört. Mi, a kollégák meg csak élvezettel méregettük, hogy a sok szocializációs gyakorlat, amit az intézmény falain belül évek óta gyakorolunk, meghozta a gyümölcsét! A fiataljaink sikeresen beilleszkednek, alkalmazkodnak, viselkednek! Megjegyezném, csak abban az esetben ilyen sikeres egy program, ha van befogadó környezet!
Miből tudjuk, hogy ennyire jól érezték magukat a fiataljaink? Elsősorban a viselkedésükből: az a fiatal, aki számára nem megfelelő helyzetben 5 percenként a mosdó magányába vonul el, most csak egyszer kellett kikísérni az illemhelyre, aki más esetben a hajamba bújva viseli el a hasonló helyzeteket, az a fiatal most a rendezvény elején és végén jött oda hozzánk, vagy aki hasonló helyzetben agresszívvé vált, most önfeledten játszott. Ez csak néhány kiemelkedő példa, mégis a teljes csoportunk valami hasonlót élt meg.
A legnagyobb sikert a tánc, a zene, a különböző labdajátékok aratták, és persze az emléklap. Többen megjegyezték, hogy azért volt jó, mert kedvesen viszonyultak hozzájuk. Amit még megemlítenék, hiszen ilyen reakcióval is sajnos ritkán találkozunk: a rendezvény szervezői érezték magukat megtisztelve, hogy velük töltöttük el azt az egy órát. Köszönet mindenkinek, aki ezért a nagyszerű délutánért dolgozott!”
A falak leomlottak, az előítéletek átértékelődtek és az emberi kapcsolatok fonódtak egymásba. Köszönöm minden egyes diáknak és osztályfőnöküknek Orbán Zsuzsa tanárnőnek a feledhetetlen együttműködést! (Roth-Vízi Réka)