Lendüljünk bele a táncba!

Az interjú a 2020-ban megjelent Van emberem! Szeretetszolgálat Erdélyben című kötet része.

András – csak így emlegetik a munkatársai, nincs igazgatóurazás, a családnév sem szükséges ahhoz, hogy értsük, kiről van szó. Tudjuk róla, hogy nem az a vezető, aki kiszabja az utat, meghatározza a sebességet, hanem irányt jelöl úgy, hogy közben engedi szóhoz jutni a szabad akaratot és az isteni kegyelmet egyaránt. Van, amit tudunk, van, amit sejtünk róla, amiről viszont fogalmunk sincs, azt megkérdeztük tőle.

Márton András a Gyulafehérvári Caritas igazgatója közel hatszáz emberért felelős… ha csak az alkalmazottakat nézzük, és ebben nincsenek benne az önkéntesek, a kliensek, a partnerek. Hogy is van ez a felelősségvállalás? Édes-e ez a teher?

Én mindig abból indultam ki, hogy nincs nagyobb vagy kisebb felelősség. Ha egy feladatot elvállaltam, illetve rám bíztak, azt a legjobb hitem, meggyőződésem és tudásom szerint akartam megélni. A felelősség ebből a megközelítésből a minden vagy semmi törvényét követi. Odateszem-e magam vagy sem, jelen vagyok-e benne, vállalom-e magam teljes valómmal, erősségeimmel és gyengéimmel egyaránt, vagy sem. Én huszonhárom éves koromig egy rendőrállamban nőttem fel, ahol mindenki számára nyilvánvaló volt az élet torzult, istentelen és embertelen valósága. A magunk és mások életéért való felelősségvállalást még a magánélet szűkített keretein belül is szorongatták, tiltották, büntették. Ezért a rendszerváltást én a cselekvésre, a saját életem alakítására való felszabadulásnak éltem meg. Végtelenül hálás vagyok, hogy megérhettem és a Caritas keretein belül megélhettem: egyénileg és közösségileg belakhatjuk, alakíthatjuk életünket, hitünk és legjobb meggyőződésünk szerint. Megtapasztalhattam, hogy ebben az igyekezetben, ha úgy tetszik, elköteleződésben, a Jóisten olyan kiváló társakat küld, akiket keresve biztos nem találnánk. Tudom, hogy a lehetőség, az esély, ami nekem megadatott, nem magától értetődő. Előttem járó elkötelezett emberek igyekezete, felelősségvállalása, olykor álmatlan éjszakái tágították a felelős szabadság megélésének ezt a védett terét. Éppen ezért felelősségemnek és kötelességemnek is érzem, hogy legjobb igyekezetemmel hozzájáruljak e tér megvédéséhez, tágításához mások számára. Ez néha könnyebb, néha nehezebb, néha lelkesítő, néha meg kimerítő, de mindent egybevetve az életem és választásom része, örömmel és szabadon vagyok hűséges hozzá.

Orvosi egyetemet végzett, a gyógyításnak más módjával él, nem lóg nyakában a sztetoszkóp, fehér köpenye sincsen. Hogy születnek meg itt a „receptek”, mi gyönyörködteti az „orvost” és mi dühíti?

Legkésőbb a 20. század közepétől, a rendszerszemlélet és a magatartáskibernetika tudományos megalapozása óta tudjuk, hogy az egyes személyek és a tágabb értelemben vett élő szervezetek (család, közösség, szervezet, társadalom) életfolyamatai meglehetősen hasonló dinamikát követnek. Ha már a fehér köpeny szóba került, az orvoslás megközelítése, nagyon leegyszerűsítve, két alapvető szemlélet, divatos szóval élve, paradigma köré csoportosul. Egyik az úgynevezett patogenetikai megközelítés: megvizsgálom a személyt, és megkeresem, hol a „hiba”, vagyis hol tér el egy vélt vagy valós „normalitástól”, átlagos működési egyensúlytól. Ha megtaláltam a „hibát”, próbálom kiküszöbölni, megszüntetni, úgymond „megjavítani”. Eszerint az egészség állapot, a betegség hiányának az állapota.

A másik az úgynevezett ontogenetikai vagy fejlődési megközelítés. Eszerint minden személy, élete minden pillanatában belső folyamatai révén változik, fejlődik, alakul. Az orvos fő feladata érzékenyen ráhangolódni ezekre a mindig egyéni folyamatokra, és támogatni, segíteni ezeket, a több lehetőség és több életminőség irányába. Itt az egészség inkább egy állandó fejlődési folyamatként, képességként és szándékként definiálható. Egyik kedves tanárom fogalmazta meg még egyetemi éveimben: az orvos nem gyógyít, a Jóisten gyógyít. Az orvos csak jobb vagy rosszabb segítőtársa lehet a gyógyulási, vagy ha úgy tetszik, egészségfejlődési folyamatoknak.

Mindkét szemlélet, paradigma értékes, és számos értékes vívmánnyal gazdagította az orvoslást és az életminőséget. Hozzám mégis a második, a fejlődésközpontú meggyőződés sokkal közelebb áll.

Ez a szemlélet nem csak az orvoslásban szül „recepteket”, vagy inkább alapvető hozzáállást, hanem meghatározza embertársaimhoz, kisebb-nagyobb közösségeinkhez, munkaköri feladatomhoz való viszonyulásomat is: meg vagyok győződve, hogy igazi élet, egészség csak tudatos, felelős, szabad belső folyamatokból tud születni. E köré a meggyőződés köré mára igen komoly, tudományosan megalapozott, a gyakorlat próbáját kiállt szervezetfejlesztési elméletek és gyakorlatok is felsorakoznak. Foglalkoztat és lelkesít, hogy történhet intézményépítés a felelős szabadság és bizalom jegyében. Gyönyörködtet az a csodálatos gazdagság, kreativitás, ami a felelős szabadságból, a felszabadult és komoly elköteleződésből lépten-nyomon ki tud bontakozni másokkal és másokért. Gyönyörködtetnek a társaim, akik ezt nap mint nap vállalják, ennek örömeivel, szépségével, de szükségszerű nehézségeivel, buktatóival és buktáival is. Ennek van egy csodálatos ökológiája, sodrása, és egy értékes, „tűzpróbás” termése egyén és közösség számára egyaránt.

Dühít minden helyzet, ami ennek a felelős szabadságnak a tereit leszűkíti, torzítja vagy megcsúfolja, érkezzen akár kívülről vagy belülről: a közöny, az erőszakosság, az önelégült fontoskodás, a túlburjánzó, mindenre rátelepedő bürokrácia, az értelmetlen formalizmusok, a látszat-megoldások, a bizalmatlanság kultúrája. Ezek mind torzítják az életet. Éppen ezért fontosnak és értékesnek tartom ezt a dühöt, mert segít felismernem saját utamat. Segít elkerülnöm vagy tennem ellenük, akárhol is jönnének szembe, segít felismernem és kiküszöbölnöm, amikor engem kísértenek.

Miként részei az életének a kutyaszorítók és boldogságok? Ha a nyolc boldogságra gondol, melyiket érzi magához leginkább közel?

Sokszor és sokféleképpen voltam már „kutyaszorítóban”, nem csak igazgatóként. Bár mindegyik helyzet más volt, valahol mindig azt kerestem, hogyan tudom tágítani azt a keretet, amibe „beleszorultam”, vagy „beleszorultunk”: társak, mások bevonásával, perspektívaváltással, külső segítséggel. Hiszem, hogy az élet mindig több, mint amit én fel tudok fogni és be tudok fogadni, és hogy a Jóisten, mint örök ajándékozó, társaim és a mindenkori körülmények révén mindig a több, a jobb, a teljesebb életet akarja ajándékozni. És van úgy, hogy ezt az ajándékot nem ismerem fel, vagy nem látom egy adott helyzetben, de az Ajándékozót szemlélve bátran rábízhatom magam: Ő vezet, kivezet, tovább vezet. Éppen ezért boldognak is tartom magam. A nyolc boldogságból most talán azt emelném ki, hogy: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa”. Hordozottnak, megajándékozottnak élem meg magam, hálás vagyok érte, és mindenkor nyitott akarok maradni, védeni, szabadon tartani magamban azt a szent teret, amit csak a Jóisten tud betölteni, és ahol nem szűnik ajándékozni. Minden további ebből adódik.

Milyen Márton András Isten- és emberképe?

Istenképemhez legközelebb talán a perikorézis képe áll. Ezt a gyönyörű, dinamikus Istenképet – a körtánc képét – elsőként Nazianzi Szent Gergely használta, a Szentháromság öröké áramló, ajándékozó, teremtő és újjáteremtő szeretetkapcsolatának, dinamikus egymásra hangolódásának szemléltetésére. Hitem szerint a Jóisten mindnyájunkat meghív ebbe a szeretettáncba, de hihetetlen tapintattal és alázattal várja, hogy szabadságunkkal élve mikor kapcsolódunk végre bele. Ő tudja, milyen gyönyörűséges ez a tánc, az Ő örök valósága vágyja és óhajtja számunkra ezt a gyönyörűséget, de táncolni nem tud helyettünk.

Azt is hiszem, hogy a Jóisten saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket: teljesek, boldogok csak a felszabadult, önfeledt, ajándékozó szeretettáncban lehetünk. De senki nem tud helyettem, vagy más helyett táncolni. Saját, belső indíttatásunk, döntésünk és cselekvő kapcsolódásunk kell hozzá. Ezért a legjobb, amit emberként tehetünk, hogy minél lelkesebben lendüljünk bele ebbe a táncba, alkalmat és kedvet teremtve másoknak is rá. És ha elegen „táncolunk”, megszenteljük egymást és élettereinket.

Harminc évet összegzünk. Ha számba vesszük a kapott értékeket, akkor mi az, amiért hálás?

Kockáztatva önmagam ismétlését, végtelenül hálás vagyok, mert teret, lehetőséget, bizalmat kaptam, hogy hitem, meggyőződésem szerint cselekedjek, hogy ifjú éveim energiáját, lendületét, képességeimet olyan munkába fektessem, amelynek értelmét, jelentőségét ma is ugyanolyan hangsúlyosan, és ugyanolyan hangsúlyosnak látom. Hogy visszatekintve, erőfeszítéseimnek egy percét sem kell sajnálnom.

Végtelenül hálás vagyok a Jóistennek a sok kiváló emberért, akikkel összehozott munkám során, akiknek elköteleződése, lelkesedése bátorított, energizált, alakított. Hálás vagyok, hogy a Caritas révén betekintést nyerhettem a világegyház hihetetlenül széleskörű, lelkes, színes, kreatív és elkötelezett igyekezetébe, hogy az életet világszerte szebbé, jobbá, élhetőbbé, Krisztusibbá tegye, leginkább a Jóisten kedvenceinek, a szegényeknek, a betegeknek, a kirekesztetteknek a szolgálata által.

Bizonyos értelemben azokat a klienseinket, akikkel közvetlen találkozásom is volt, inkább tekintem társaimnak, akár munkatársaimnak. Mert a segítés valójában mindig közös út, amely során segítő és segített egyaránt ajándékozó és ajándékozott, és ha hagyjuk, többé, jobbá válhatunk általa. Hálás vagyok számtalan ilyen találkozásért, amely során olyan sok alázatot, kitartást, nyitottságot, bizalmat láthattam, tapasztalhattam csodás emberektől.

Mit jelent Márton Andrásnak az, hogy emberarcú Caritas?

Számomra az emberarcú Caritas első sorban azt jelenti, hogy személyesen megszólítható, nem rejtőzik az intézményi rendszerekkel mindig szükségszerűen együtt járó, szabályokból és procedúrákból szőtt arctalanság mögé. Hogy mindenkor egyszerűen, közvetlenül megközelíthető marad, ideális esetben helyi gyökerekkel rendelkezik, hogy bátran viselhesse és viselje a baráti szolgálat jelzőt.

Ugyanakkor a Caritas akkor lesz igazán emberarcú, ha közösségeink látni fogják benne a lehetőséget és a jó társat, hogy jószándékú, életjavító terveiket, álmaikat megvalósítsák velünk és általunk, felebarátaik, közösségeik javára. Bízom benne, hogy a Caritas ebben az értelemben már most is emberarcú, és szívből remélem, hogy egyre inkább azzá válik. Persze ebben mindnyájunknak szerepünk van.

Mondjon egy fohászt a szeretetszolgálatért!

Végtelen jóságú Istenünk! Szent Lelked által szólíts, lelkesíts és indíts minket mindenkor. Add, hogy felismerjük hol a helyünk, mit kell tennünk és mit nem kell megtennünk a mindenkori jelenben. Hogy felismerjük, miből kell többet és miből kell kevesebbet tennünk, hogy a Te országod építésének hűséges és méltó társai lehessünk. Adj reményt és jó kapaszkodókat a jelenben és nyitottságot a jövőre. Tarts meg minket Szeretetközösségedben, adj igaz és elkötelezett társakat a nekünk szánt feladatokra. Adj nyitottságot és bizalmat egymás és mások iránt, hogy életünk és a ránk bízottak élete benned és általad teljesedjen ki, a Te nagyobb dicsőségedre és mindannyiunk javára és örömére. Ámen.

Balázs Katalin