„Nem jó az embernek egyedül lennie”

„Nem jó az embernek egyedül lennie” (Ter 2,18). Isten, aki szeretet, az embert kezdettől fogva közösségre teremtette azáltal, hogy létébe írta a kapcsolat dimenzióját. Így a Szentháromság képére formált életünk arra hivatott, hogy a kapcsolatok, a barátság és a kölcsönös szeretet dinamizmusában teljesedjen ki. Arra lettünk teremtve, hogy közösségben és ne egyedül legyünk – így kezdődik Ferenc pápa üzenete az idei, február 11-én tartandó betegek világnapjára. Gondozzuk betegeinket a kapcsolataik ápolásával ez a lényege a Szentatya üzenetének, amelyet teljes terjedelemben magyar nyelven itt lehet olvasni >>>.

A betegek világnapját Szent II. János Pál pápa kezdeményezésére 1993-tól február 11-én ünneplik. 1858-ban a franciaországi Lourdes-ban, egy sziklabarlangban ezen a napon jelent meg a Boldogságos Szűz Mária a 14 éves Soubirous Bernadettnek, majd itt csodatevő forrás fakadt. A világnap célja, hogy kellő figyelmet szenteljünk a betegeknek, segítsük elő a szenvedés megértését. A betegek, az egészségügyben dolgozók és minden jóakaratú ember számára jó alkalom az imára és arra, hogy felajánlják szenvedésüket.

A Caritas közösségének a hétköznapjai az irgalmas szeretet gyakorlásában telnek, hiszen elkötelezte magát a kapcsolódásra, a betegek és szenvedők szolgálatára. Ezen a napon különösen is odafigyelünk erre, egyházmegyénk különböző régióiból beszélgettünk munkatársainkkal, ellátottainkkal, és mutatjuk be történetüket.

 

Az égre tettek, jöttem, és olyan boldog voltam

Róza nénit Székelykeresztúron látogattuk meg Vári Zita otthoni beteggondozó kolléganőnkkel. Az idős özvegyasszonynak három gyereke él külföldön, ő pedig derékon alul majdnem teljesen le van bénulva. Volt olyan időszak, amikor nem volt pénze, hogy a gondozást kifizesse, ezért megtanult gondoskodni a személyes higiéniájáról. A tiszta és takaros lakásába belépve egyből magával ragadott az a pozitív energia, ami a napfényes kis lakást és Róza nénit is körül lengi. Rögtön jó kedvre derített.

– Róza néni, meséljen arról, hogy hogy van, mi történt magával?

Borbély Rozália vagyok, három gyerekem van, a férjem meghalt. Tizenöt éve kezdődött ez a betegségem, egy autoimmun betegség, amitől a bal lábam teljesen le van bénulva, és átjött a jobbra is. Az érző ideg van lebénulva, a járó még megmaradt, viszont azzal már keveset tudok boldogulni és ezért rászorultam most már segítségre. Mert közben elestem a tavaly, és súlyos törésem volt combban, azóta nagyobb mértékben igénylem a Caritas segítségét.
Az én betegségemről annyit, hogy nagyon súlyos, nagyon nehezen tudok érvényesülni a napi életemben, mert most mindenben segítségre szorulok. Eddig még meg tudtam oldani, fél kézzel fogtam a bútorokat, fél kézzel porszívóztam, de most már nem tudok, elment az egyensúlyérzékem is. Egy percet nem tudom megtartani magam, semennyit, esek el, de na, mit tudunk csinálni, drágám? Ennél jobb már nem lesz, csak rosszabb. Minden rosszabb lesz, tudomásunkra is van adva, hogy milyen betegség, hogy ez olyan, hogy jön felfele a szervezetbe, lebénul minden részed.

– Miben tud segíteni önnek a Caritas?

– Zita van mellettem már két éve. Reggel megfürdet, rendbe tesz, az ágyamat rendbe teszi, tiszta ágyneműt húz, akkor a fürdőszobámat kitakarítja, ételt melegít. Most a Caritastól kapom az ebédet. Hála legyen a Jóistennek, hogy ez is megadatott, ez nekem óriási segítség!

– Olyan erős életigenlő öröm sugárzik magából, honnan jön ez, miből nyeri a mindennapi motivációját?

– Hát engem, drága aranyom, elköltöztettek a gyerekeim Angliába. Nekem volt egy nagy szép magánlakásom a Templom utcában. Két évet voltam kint, de addig sírtam, amíg hazahoztak. Az égre tettek, jöttem, és olyan boldog voltam. El se tudom önnek mondani, hogy én mikor Vásárhelyre beértem, milyen boldog voltam, hogy itthon lehetek.
A másik drágám, még elmondom, nem nyomorítom a gyermekeimet. Én belefáradtam abba a két évbe, látni, hogy a gyerekeimnek kevés ideje van, dolgozniuk kell. Én inkább vállalom ezt az életet. Én inkább így! Beszélünk interneten, engem pedig gondoz itthon a Caritas és pont jó.
És nem sírok nekik soha, hogy én egyedül maradtam. Elfogadtam ezt a helyzetet, drága, mert én nem tudnám elviselni, hogy őket így lekössem. Egy ilyen beteggel baj van, drága. De én azért boldog vagyok, mikor a kicsi szekeremmel megyek a városba, az egész város ismer. Esküszöm, szépen felöltöztet Zita és megyünk, óh, nagyon jó nekem. Esküszöm, jó. Én élvezem amúgy így az életem, mert ha már így adatott, még így is lehet valahogy élni, na!

Fancsali Barna

 

Aki a látását reménnyel pótolja

Legyen szép az öregasszony! Ezzel biztatja magát a szárhegyi Csergő Margit néni, és szebbnél szebb zoknikat, sálakat, mellényeket köt magának. A mintát nem látja, de érzi. „Rövidlátónak születtem. Akkoriban ezzel nem foglalkoztak. Az iskolában nem láttam, szemüveget szégyen volt tenni, az orvos adott kenőcsöt, gyógyszert, s ment a gyermek tovább. Mikor férjhez mentem, már a szemüveg nem volt szégyen, de már akkor késő volt. Az egyik szemem befelé fordult, nem látok vele semmit, a másik meggyengült. Három kilót lett volna szabad emeljek, de én harmincat kellett vigyek. Azt hiszem, a sok nehéz munka nem használt neki.” Gyermekkorától egyre csak romlanak a szemei, mégis vigyáz arra, ha a halál a háza felé járna, zárva legyen a kapuja. Majd holnap megyek – minden nap ezzel hitegeti a végzetet, és minden este eltervezi, másnap milyen teendői lesznek, hogy a menetelt elodázza.

Szász Hajnal otthoni beteggondozó és falugondnok jár hozzá rendszeresen, viszi a gyógyszert, a jó szót, cserében pedig életerőt gyűjt a nyolcvannyolc éves asszonytól. Margit néni özvegy, egyetlen lánya Németországban él, akárcsak az unokák, dédunokák. Lánya azt mondja, sokszor gyalog is hazaindulna, hogy édesanyját elvigye Németországba, és az ottani munkahelyén, egy idősotthonban bemutassa: így is lehet élni az életet.

Ott jártunkkor éppen hazalátogatott a lánya, úgy vártak, hogy közben mindketten kötöttek, Margit néni egy új, tarka mellényt, nádlival, lánya pedig fehér csipkemintás mohair takarócskát ajándékban egy újszülöttnek. Anyai ágon, amíg emlékezetük visszaengedi, mindenki kézimunkázott, varrt, kötött, még a fiúk is. A férfi vonalon sem volt divat a tétlenség, Margit néni férje, a kárpitosmester nyugdíjazása után kosárfonó lett, és amíg tehette, lakodalmakba járt muzsikálni.

Ha az idő kereke visszafordulna, sok mindenen változtatna Margit néni. Például kislányként nem szégyellne szemüveget hordani, de immár el kell fogadnia, hogy a látása hiányos. Nehéz ez így, mégsem búslakodik naphosszat, csak azon tusakodik, hogy aki látni is, járni is tud, az miért panaszkodik?

Minden napnak értelmet ad, és ha valaki kérdezi, szívesen tesz javaslatot, hogyan lehet szembeszállni a betegséggel: „ha valahol fáj, például a feje, az még nem jelenti azt, hogy ágyban kell maradni. A lábának semmi baja, kelljen fel! Aztán ha a lába fáj, attól még kezdjen el főzni, mert lábfájóson is kell enni! Ha rossz gondolatok gyötrik, kezdjen bele valami olyan munkába, amit egész életében utált, meglátja, az eltereli a figyelmét!” – sorolja a recept tételeit, s életvitelével még megtoldja: nem érdemes gyűjtögetni, mert semmit sem vihet a túlvilágra, de érdemes ajándékozni, hogy szeretettel emlegessék.

Balázs Katalin

 

Ha nem bízunk semmiben, elvesztődünk

A marosvásárhelyi Dendea Mária Anna hetvenkilenc éves, pozitív kisugárzású, kedves hölgy, húsz éve látogatja a Teréz Anya idősek nappali foglalkoztatóközpontját. A hétfő reggeli torna után elmesélte: negyven évet dolgozott az egészségügyben, főasszisztensnő volt a Maros megyei gyermekpoliklinika laboratóriumában, a vérvételi osztályon.

– Hogyan tudta támogatni munkájával a betegeket?

– Számomra mindig az volt a legfontosabb, hogy nagyon szépen beszéljek, és engedjem: az emberek maguk mondják el panaszaikat. Ha a gyerekek aggódtak vagy sírtak, biztattam őket, és mindig volt a zsebemben pár darab cukorka. Legalább hatvan személy várakozott a poliklinikán minden nap. Egyet sem tudtam visszautasítani. Ha zavargás támadt az ajtónál, én mentem ki, mert tudtam a hangjukon beszélni. Kértem, várakozzanak türelemmel, mert senkit nem fogunk elküldeni. Mindig fogadtuk a faluról érkezőket is, hogy ne kelljen még egyszer visszajönniük. Szerettek és tiszteltek az emberek, és én is nagyon szerettem a munkahelyemet. A hivatásomat éltem. Ma sem tudnék más munkakörben dolgozni. Szeretem az embereket, a gyerekeket.

Mi járultunk hozzá a gyerekek diagnózisának felállításához. Például vesegyulladás esetén vörösvértestek jelentek meg a vizeletben. Vagy ha leukociták (fehérvérsejtek) jelentek meg ugyanitt, akkor azok egy fertőzést igazoltak. Nem ápoltunk közvetlenül betegeket, mert poliklinikán dolgoztunk. De mi fedeztük fel a betegségeket. A vérvizsgálatokból már tudtuk, ha valakinek sárgasága vagy vesegyulladása van, netán HIV vírussal fertőződött meg. Mikroszkóppal dolgoztunk. Ujjbegyből vettük a kicsi gyerekektől a vért.

Ha valami fertőző betegség ütötte föl a fejét például a bölcsődékben, akkor számítani lehetett a közegészségügyi alkalmazottak látogatására a poliklinikán. Mindent rendben találtak, mert szigorú higiéniai szabályok voltak, és nagyon tisztán dolgoztunk.

– Az idő múlásával milyen betegségek alakultak ki önnél?

– Meg voltam műtve. Nőgyógyászati problémám volt.

– Hogyan tudott túllépni ezen a műtéten?

– Nagyon pozitívan álltam hozzá. Végeredményben, tudod mi volt a rossz? Éreztem, hogy elveszítettem a nőiességemet. Ez lelkileg megcsapott egy kicsit. De aztán telt az idő, beletörődtem.

– Én mindig ápoltnak és nőiesnek látom önt, valahányszor megfordul a tevékenységeinken.

– Tudod miért? Édesanyám – Isten nyugtassa – egy nagyon pedáns nő volt. Mindig azt mondta nekem, hallgass ide, szívem: akármilyen egyszerűen vagy öltözve, ha a cipőd tiszta és szép, és a fejed rendben van, akkor elegáns vagy. Ezt tanuld meg az életben.

– Gyakran jön tornázni a Caritas-hoz.

– Igen, erre mindig volt igényem. Amikor még nem jártam a Caritas-hoz, akkor is tornáztam otthon. Minden reggel ötkor keltem, húsz percet tornáztam. Nyáron kint, az udvaron, télen bent, a házban. Utána lemosakodtam, öltöztem, készítettem a reggelit, biciklire ültem, és hétkor már a munkahelyemen voltam. A mai napig tornázom. A Caritas-hoz is szívesen járok, amíg a Jóisten egészséget ad.

– Mit üzen a betegeknek a világnap alkalmából?

– Azt üzenem, hogy legyenek optimisták és reménykedőek. Bízzanak: ha jók voltak az életben – de ha nem, még akkor is – a Jóisten megsegíti őket. Ha pedig csak a kortársaimhoz kellene szólnom, a következőket üzenném. Mozogjanak sokat. Járjanak ki a házból. Keljenek föl az ágyból. Merjenek kimozdulni, mert ha nem, egyre nehezebb lesz. Járjanak társaságba. Szerezzenek új barátokat, ha a régiek esetleg eltávoztak már. Szükségünk van igaz barátokra, mert valakinek ki kell öntenünk a szívünket. Az ima is fontos. Hinni kell valamiben, mert ha nem bízunk semmiben, elvesztődünk.

Orbán Júlia

 

A munka és az ajándékozás öröme

Kétezer-huszonnégy február hetedike, Kézdivásárhelytől kilenc kilométerre keletre, a Berecki-hegység lábánál. Hét ágra sütött a nap a Kápolna-patak völgyében, mintha tavasz lett volna, pedig még csak a télutó, a jégbontó havának elején jártunk. Huszonöt perccel a déli harangszó után érkeztünk meg Ozsdolára, ahol az ortodox-templom mögötti, a hó elolvadása után sáros utca egyik takaros kis házában lakik Felcser Amália. Kopogtattunk, majd benyitottunk. A konyhába lépünk be, ahol a csempekályha melegétől, a szerény hajlék illatától egyből felhőtlen és boldog gyerekkorom képkockái ugrottak be, mintha időutazáson lettem volna. Illedelmesen köszöntem. Amália néni az ágyon ül, kezében egy rongyosra olvasott Biblia, mellette meg fia, Árpád. A háttérben duruzsolt a tévé, ám házigazdánk jókedvűen megjegyezte, hogy ő nem nézi sokat, mert könnyezik a szeme. Bevallása szerint inkább újságot olvas, a Háromszék napilap rendszeres előfizetője. Nem mindig talál benne kedvére valót, de olyankor csak a nagybetűs címeket veszi számban, majd következnek a hirdetések és az elhalálozási rovat. A helyiség közepén asztal állt, a távolabbi sarkában pedig szövőszék, rajta az éppen befejezettlen törlőkendő.

Amália néni március huszonötödikén ünnepli kilencvenhetedik születésnapját, öt évvel ezelőtt megműtötték és azóta járnak hozzá a caritasos otthoni beteggondozók. Volt idő, amikor naponta keresték fel az ozsdolai asszonyt, most már csak hétfőn, szerdán és pénteken látogatják. „Kilencvenkét esztendős voltam, amikor megműtöttek. A doktor úrnak olyan betege, mint én még sohasem volt, de nekem sem volt, olyan orvosom mint ő. Hálából szőttem neki ezt-azt, s most is ezt csinálom. Naponta beülök a szövőszékbe és dolgozom, mindenkit megajándékozok azzal, amit én, a saját kezemmel készítek. A fiam mellett van még két lányom, mindketten Kézdivásárhelyen laknak, egyikük gyermeke Angliában él és legutóbb neki készítettem szőnyeget, abroszt, kéztörlőt” – mesélte vidáman a néni, aki hozzátette, hogy hálás a caritasos ápolónőknek, hiszen emberségesen bánnak vele, mindenben segítenek neki és bár öreg, mindegyikük nevére emlékszik. „Mindig szerettem élni és dolgozni. Csak a jó Isten tudja, hogy még mennyi van nekem még hátra, ám amíg élek dolgozni fogok” – jelentette ki határozottan Amália néni, aki napi rendszerességgel kijár a házból és egy fél nap alatt készít el egy törlőkendőt. „Ezeket nem azért készítem, hogy eladjam őket, hiszen roppant drága az alapanyag hozzá, hanem azért, hogy elajándékozzam, meglepjek velük valakit” – mondta tengernyi szeretettel a hangjában az öregasszony, aki már hetven esztendeje készít háziszőtteseket.

Történet történetet követett, gyorsan elrepült az a kellemes hatvan perc, amit Felcser Amáliánál töltöttünk, indulás előtt a házigazdánk levágta a szövőgépről az éppen befejezett konyhai törlőt, majd a belső szobából is kihozott egyet és teljes szívéből nekem ajándékozta azokat. Indulás előtt megköszönte, hogy meglátogattunk őt, de úgy érzem, hogy most én tartoztam neki köszönettel, mivel életkedvét, életenergiáját, életszeretetét, vidámságát és jókedvét egy életre magamba zártam. Köszönöm Amália néninek, hogy befogadott az otthonába és megmutatta, hogy a rohanó világunkban a munkának és az ajándékozásnak is megvan a maga ideje, öröme.

Tibodi Ferenc

 

A kerekesszék: egy eszköz, és nem pedig akadály

Sűrű esőcseppek kíséretében jutok be a Kerekes házaspár csíkszentsimoni otthonába, a küszöbön egy fekete cica üdvözöl. A szobában nemcsak a kályha sugározza a melegséget, hanem vendéglátóim szeretete és kedvessége.

„Zoknikat kötök, ezt most kezdtem el – mutat rá egy piros zoknira. Tegnap fejeztem be egy barnát, most ezt kötöm, mikor milyen fonalat kapok. Egy egész radinás kassal van. A látásom most már annyira meggyengült, hogy blúzokat, szvettereket nem tudok kötni, csak zoknit. A kötés kikapcsol, ülök a tévé előtt s kötögetek. Egyebet mit tudnék csinálni?” – meséli Jolánka néni, akinek élete első kötőtűjét édesapja készítette kerékpár küllőkből.

Elsőre azt hinné az ember, hogy egy átlagos nyugdíjas éveit éli, azonban neki is megvan a keresztje: egy betegségből kifolyólag amputálni kellett a bal lábát. Nehéz elképzelni egy olyan asszonyról, aki tavasztól őszig a mezőn dolgozott, hogy most egy kerekesszékbe kényszerült. „Itthon vagyok rekedve” – mondja Jolánka néni, aki így is megtalálta a módját annak, hogy nyáron kimenjen az udvarra, úgy, hogy a lakásuk nincs akadálymentesítve. „Betegnyugdíjba kerültem a szív- és veseproblémáim miatt, majd jött az a nehéz műtét. Amióta megműtöttek, azóta járnak a Caritastól, sokat kellett kezelni a sebet amíg begyógyult. A vérnyomásom ingadozik, hetente háromszor jönnek, hogy megmérjék. Azon kívül bevásárolnak, ha kell, receptet íratnak és a gyógyszert is kiveszik.”

Nem panaszkodik. Egy szóval sem. Nem az a típus, akinek a mozgáskorlátozottsága akadályt jelent, a kerekesszéke egy eszköz számára: a férje elmosogat, ő elpakol. Ő berakja a ruhákat a mosógépbe, a férje kiteríti. Az évek során lassan kialakult hogyan osszák fel a házimunkát. Egymás támaszai, és ez így van rendjén.

„Lelkileg feldolgozni nem lehet, de a Jóistenre kell bízzuk az életünket. Sok minden megfordul az ember fejében, de valahol muszáj saját magadat megnyugtasd. Nem szabad elkeseredni, mindig csak előre kell nézni, és reménykedni, ameddig csak élünk, s amit a Jóisten ránk mért azt elfogadni és úgy élni” – üzeni sorstársainak. Kár, hogy a szavak nem tudják igazán sugározni azt az erőt, amely abből a törékeny, ugyanakkor életerős asszony szemeiből sugárzott.

György Mária Angéla

 

Támogatás, hogy a tegnapnál jobb legyen a ma

Péter György, a Caritas szociomedikális ágazatának igazgatója számára a szeretetszolgálat egy életforma, és minden, amit tanult és tapasztalt, segíti abban, hogy a sokrétű tevékenység mindennapi kihívásainak eleget tudjon tenni. Vele készült az alábbi villáminterjú.

– Beteg ember. Mit fed számodra ez a fogalom? Ki az, aki beteg?

– Nálunk a Caritasnál a beteg ember az, aki egyedül nem boldogul, és ahhoz hogy a betegségével valamit kezdjen, akár a gyógyulás irányába vagy a betegséggel való együttélésben, segítségre van szüksége, és ebben valahogyan mi támogatni tudjuk.

– Bemutatnád azokat a területeket, ahol beteg emberrel dolgozik a Caritas?

– Amikor a Caritasnál beteggondozásról beszélünk, az embereknek általában az otthoni beteggondozó szolgálat jut eszükbe. De az idősotthonainkban, a bentfekvő intézményeinkben is többnyire azért kerülnek be az idősek, vagy fogyatékkal élők, mert valamilyen krónikus vagy akut betegségük van, ami miatt már nem tudják a független életvitelüket fenntartani. Ugyanakkor a nappali központjainkba is nagyon sokszor olyanok járnak be, akik egy betegség miatt támogatásra szorulnak, azért, hogy önállóbbakká váljanak. Az étkeztetési program is abban segít, hogy a kor vagy szociális helyzet mellett biztosítsuk a készételt számukra, így teremtve meg a lehetőséget, hogy otthonukban maradhassanak. Legtöbbször a programjainkban résztvevők esetén jelen van a betegség is.

– Mi az a szemléletmód, amellyel a caritasos a beteg ember segítője tud lenni?

– Igyekszünk minden tevékenységünkben az illető személy erőforrásaira alapozni, nem deficit-orientáltan, hanem lehetőség-orientáltan megközelíteni. Nem azt nézzük, hogy mi az, amit nem tud egyedül elvégezni, hanem mi az, amit tud, mert azt lehet továbbfejleszteni, bővíteni. Ha csak azt nézzük, hogy mi az, amit nem tud, akkor az egy zsákutca, azon nem tudunk segíteni. Igen, tudomásul vesszük, hogy ezt már nem tudja elvégezni, de viszont ahhoz, hogy önállóbbá váljon, azt nézzük meg, amire képes, és azt fejlesztjük közösen, hogy életminősége javuljon.

– Fejlesztésről beszélünk. Életfogytiglan van lehetőség fejlesztésre?

– Tulajdonképpen azt mondjuk, hogy a tanulás életfogytiglan tart, és éppen ezért a fejlődés is tarthat életfogytiglan. Soha nem áll meg egy személy egy bizonyos helyzetben, van fejlődés és van leépülés. A kérdés az, hogy milyen irányban támogatjuk mi, a lehetőségeinek a bővítése, vagy szűkülése irányába. Mert lehet olyan a támogatás, ami őt kiszolgáltatottabbá teszi, és olyan is, ami önállóságában növeli.

– Azt mondja Sisak Imola pszichológusként, hogy kérdezd meg a társadat, amikor ő beteg, mire vágyik. Ne azt add, amire te vágynál, ha beteg lennél, mert azzal a legnagyobb jó szándék mellett sem segíted. Mit gondol erről Péter György?

– Sok esetben a ránk bízott beteg nem tudja elmondani, mire vágyik. Mi kell megtaláljuk azt a támogatási formát, ami a javára válik, hogy bővüljenek a lehetőségei, javuljon az életminősége, és akkor már el tudja mondani, hogy nekem ez jobb, mint amilyen a tegnap volt. És ha engem kérdezel, akkor én arra vágyom, hogy a kollégáim érzékenyek legyenek a gondozottak, az idősek, a fogyatékkal élők kis jelzéseire, hogy tudják, a támogatásuk szűkíti vagy bővíti a lehetőségeiket. Keressék a változtatás lehetőségeit, és ne szégyelljék soha elismerni, hogy hoppá, itt most elakadtam, most úgy érzem, itt most inkább ártok, ezért segítséget kérek.

– Betegek világnapja van. Mit kívánsz számukra?

– Azt üzenem, hogy a reményt sose szabad feladni. Azt tudjuk, hogy az élet véges, tehát ha megszülettünk, meghalunk, csak nem mindegy, hogy az utunk a halálig milyen lesz. Mindenkinek mást rejteget ez az élet. Amikor egy betegség felüti a fejét, amikor érzékeljük, hogy nem úgy működünk, mint korábban, az első az, hogy elkeseredünk. De mindig van remény. Nem az öröklétre gondolok, hanem arra, hogy tőlem is függ, itt, a földön milyen az életminőségem. Azt kívánom, hogy mindenki megtalálja azt a támogatást, amitől úgy érzi, a mai nap élhetőbb, mint a tegnapi.

Balázs Katalin

Összeállította:
Molnár József